A Társaság a Szabadságjogokért kampányt indított annak érdekében, hogy a magyar egyházügyi szabályozást visszatérítse a jogegyenlőség irányába, ahonnan a 2012-es törvény letérítette. A kampány a Negyedik pont címen fut, mert nem akarunk kevesebbet, mint amit 1848-ben akartunk: „Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben”. Kétrészes blogunkban arra keressük a választ, hogy szükség volt-e egyáltalán új törvényre, és mi indokolhatta a visszalépést a jogegyenlőség rendszerváltáskor elért szintjéhez képest.
A hatályos egyháztörvény eddig csak gondot okozott: megalázó ítéleteket, milliárdos kártérítési kötelezettséget, állandó célpontot a politikai kritika számára. Teljes joggal merül fel a kérdés az olvasóban: mi szükség volt minderre? Miért kellett a „fülkeforradalom és szabadságharc” során ezt a frontot is megnyitnia kormánynak, és az istennek se hátrálni egy tapodtat sem? Hivatalos és félhivatalos indoklásból van bőven, az alábbiakban az ún. „bizniszegyházak” visszaszorítására és az ún. „történelmi” egyházak megfelelő védelmére és a szekták, kisegyházak visszaszorítására vonatkozó indokokat tesszük mérlegre.
1. A „bizniszegyházak”
A „bizniszegyház” nem jogi kategória, hanem politikai szólam, varázsige, aminek a kimondásával sokakat könnyen el lehet bódítani. A köznyelvben az egyházi státuszhoz kapcsolódó előjogokkal visszaélő egyházakat szokták így nevezni. Ha jogilag értelmezni akarjuk, akkor csak azokra a szervezeteket nevezhetünk bizniszegyháznak, amelyek bizonyíthatóan csak azért vették fel az egyházi jogállást, hogy a vallási tevékenység álcája mögött valójában nem-vallási tevékenységet végezzenek. Ez lehet üzleti tevékenység, amennyiben az adókedvezmények jelentős előnyt biztosítanak az egyházi vállalkozásoknak, vagy közhasznú, közcélú tevékenység, ahol az állam nagyobb mértékben támogatja az egyház által végzett ilyen ténykedést, mintha nem-egyházi non-profit szervezet végezné. Arról nem is beszélve, hogy az állam az egyházak hitéletét is támogatja, és az egyházak magánszemélyektől is kedvezményesen és ellenőrzés nélkül kérhetnek adományokat, támogatásokat. Egyszóval való igaz, hogy 2012 előtt sok tényező csábított az egyházi státusszal való visszaélésre, mint ahogy az is, hogy a jogsértően működő egyházak ellen az állam legitim módon léphet fel.
Csakhogy azt is hozzá kell tenni mindehhez, hogy a visszaélésekből a kormányzat semmit sem bizonyított, amikor a visszaélésekre hivatkozva fogadtatott el egy új egyháztörvényt. Egy árva tényt fel nem tudott mutatni, ami azt támasztotta volna alá, hogy a bíróság által megállapított visszaélések száma folyamatosan emelkedik, és a mégoly elszánt küzdelem a visszaszorításukra is hasztalan egy új törvény nélkül. A tények éppen az ellenkezőjét mutatják. A Legfőbb Ügyészség szerint 1990-től 2012-ig mindössze harminchárom egyházi jogi személy tevékenységével kapcsolatos beadvány érkezett az ügyészi szervekhez (ezek közül is a legtöbb egy konkrét szervezet működésével kapcsolatban). Mindössze öt esetben indított pert az ügyészség egyházak megszüntetése iránt, ebből kettő volt eredményes. Egy esetben merült fel annak gyanúja, hogy egy egyház nyerészkedési céllal, a magasabb állami normatíva lehívhatósága érdekében jött létre, de a nyomozást bűncselekmény hiányában megszüntették. {Minderről az Alkotmánybíróság számolt be a 6/2013. (III. 1.) AB határozatában, [175-178].} Az adatok fényében a „bizniszegyházak” vagy elenyésző számban léteztek, vagy pedig a hatóság nem küzdött a visszaélések feltárásáért a rendelkezésükre álló eszközökkel sem. Abból, hogy a motiváció a visszaélésre a fent elmondottak szerint elég erős volt, az következik, hogy inkább az ügyészség, tehát az állam nem végezte el a feladatát. Ez azt jelenti, hogy rosszhiszeműen járt el, hogy valójában saját felróható magatartására hivatkozott, amikor a bizniszegyházak elleni küzdelem szükségességével indokolta az új egyháztörvény megalkotását.
Még egy dologról kell majd szót ejteni. Mivel a korábbi szabályozás ténylegesen csábított arra, hogy valaki az üzleti vagy non-profit tevékenységét egyházi jogállás kereti között végezze, ennek megelőzése érdekében éppenséggel lehetett volna új törvényt alkotni – csak nem egy új egyháztörvényt, hanem egy új egyházfinanszírozási törvényt. Az egyházfinanszírozás anomáliáról, valamint arról, hogy az új törvény hatékony eszköze-e a visszaélések megelőzésének, külön blogbejegyzésben írunk részletesen.
2. „Történelmi egyházak” vs. szekták és kisegyházak
Sem a „történelmi egyház”, sem a „szekta”, sem a „kisegyház” nem jogi fogalom – legfeljebb történeti vagy szociológiai, esetleg teológiai kontextusban van értelmük. 1990 óta a magyar jog minden vallási közösségnek egységesen az „egyház” jogintézményét biztosította – nem kötelező jelleggel – a vallásgyakorlás számára, így egyház és egyház között jogi különbség nem volt. Így volt ez egészen 2012-ig, amikor létrejött az „elismert”, majd később „bevett” egyház kategóriája, megkülönböztetendő a kivételezett közösségeket a kegyvesztett, és egyesületi jogállásba kényszerített vallási közösségektől. Függetlenül azonban az aktuális jogszabályi helyzettől, a lelkiismereti és vallásszabadság szempontjából az állam nem tehet különbséget egyház és egyház között. A vallást és az egyházat nem az teszi, hogy mekkora: hány híve vagy tagja van, mekkora az ismertsége, társadalmi beágyazottsága, vagy hogy milyen hosszú ideje létezik. Az egyház a lelkiismereti szabadság együttes, másokkal közös gyakorlásának intézményes kerete, aminek jogi elismerését az államnak egyforma feltételek mellett kell biztosítania minden lelkiismereti alapon szerveződő közösség számára.
Különbséget tenni közöttük nem az állam jogosult, hanem a polgár. Van, akinek a szemében a nagy történelmi hagyománnyal bíró, de kislétszámú egyházak is „szekták”, és van, akinek a szemében egy nem olyan rég alakult egyház is történelmi jelentőséggel bír. Akárhogy is: a kis és a nagy, a régi és az új egyházak ugyanolyan fontos szerepet tölthetnek be híveik életében. Az államnak egyrészt azt kellene biztosítania, hogy a polgárok ezt a különbségtevést minél szabadabban megtehessék (egyetlen egyházzal se kivételezzen az állam), másrészt pedig azt, hogy megóvja a polgárokat a jogsértések elkövetésétől. A vallásszabadság senkit sem jogosít fel bűncselekmények elkövetésére vagy mások jogainak megsértésére: ettől az államnak még az egyházával szemben is meg kell védeni polgárát. Ám attól még, hogy egy egyháznak kevés híve van, nem feltételezhetjük, hogy mások jogait sértené – a nagyság vagy a történelmi múl hossza ettől nem ment.
Ettől függetlenül felmerülhet az a kérdés, hogy miért ne preferálhatná a magyar állam a „történelmi” egyházakat? Nos, azért, mert a hívek életében egy nemrégiben alapított egyház éppolyan fontos szerepet tölthet be, mint egy nagy múltú egyház – míg az állam minden egyes polgáré, hívőké és nem-hívőké egyaránt. Ezért az az állam, amelyik komolyan veszi polgárai egyenlő lelkiismereti szabadságát, nem biztosíthat a nagy történeti múltú egyházaknak kivételezett jogállást, hitéletüket más egyházaknál jobban nem támogathatja, közcélú feladataik ellátásához nem biztosíthat plusz forrásokat pusztán azon az alapon, hogy „történelmiek”. Emellett azonban az állam az egyházak történelmi jellegét más módon tiszteletben tarthatja. Például a műemléki jellegű ingatlanok – temetők, templomok, műgyűjtemények – fenntartásához hozzájárulhat. Az ilyen támogatások nem egyházak között tesznek különbséget, hanem kulturális javakat védenek. A társadalmilag beágyazottabb vallási közösségek azután értelemszerűen nagyobb mértékben tudnak hozzájárulni a közfeladatok ellátásához, közcélú tevékenységek végzéséhez is, ha akarnak: számos egyház oktat, oszt ételt, lát el betegeket, segíti a nincstelen, kiszolgáltatott menekülteket stb. Minél több ilyen tevékenységet végez egy egyház, annál több támogatásra jogosult közfeladatainak ellátásában.
3. Túl sok egyház?
Érdekes módon pontos számokkal ezügyben sem szolgált a kormány. Annyit lehet tudni, a Velencei Bizottság jelentéséből, hogy kb. 350 egyház került bejegyzésre az előző egyháztörvény 22 éve alatt. Jelenleg 32 bevett egyház, és ismeretlen számú vallási tevékenységet végző egyesületről tudunk. A bíróság 16 ilyen egyesületet tart nyilván, de ez nem tűnik megbízhatónak, mert nincsenek benne azok, amelyek tekintettel arra, hogy egyszer már bejegyezték őket, nem fogadták el a parlament kirekesztő döntését és nem kérték az egyesületi bejegyzésüket 2012-ben.
A számok azonban valójában másodlagosak – sőt, megtévesztőek. Egy demokratikus társadalom annál életképesebb és értékesebb, minél több közösséget alakítanak ki a polgárai. Minél több nem-állami, nem-üzleti közösség jön létre és működik egy társadalomban, az egyén élete is annál értékesebbé válhat, és annál erősebb védelmet élvezhet mind az állami, mind a nem-állami elnyomó törekvésekkel szemben. Nagyon furcsa, hogy ezt pont egy magát konzervatívnak valló kormányzat tagadja. Igaz, mindennek az az ára, hogy egyesek komolytalan vagy egyenesen ostoba meggyőződések köré szerveznek közösséget. Ám amíg nem követnek el bűncselekményt, nem sértik mások jogait, az állami beavatkozásra sincs indok – és ne hallgassuk el azt sem, hogy nincs az a tiszteletreméltó történelmi vagy világvallás, ami nem tűnik bolondságnak egyesek szemében.
Az egyházak létszámának csökkentése csak egyetlen esetben tekinthető ésszerű lépésnek: ha az állam alanyi jogon támogatja a hitéleti tevékenységet. Ekkor ugyanis minél több egyház van, annál több jogosultja van a támogatásnak. A hitéleti tevékenység finanszírozása azonban egyáltalán nem szükségszerű: a templomépítés, a kegytárgyak beszerzése vagy terjesztése, a hitoktatás nem közcélú tevékenység, csak azoknak fontos, akik osztoznak az adott egyház közös hitelveiben. Az egyenlő lelkiismereti szabadság tisztelete láthatóan éppen azt kívánja az államtól, hogy a privát hitéletre ne fordítsa azoknak a polgároknak az adóját, akik nem hívei az adott vallásnak, vagy nem hívei semmilyen vallásnak. Amennyiben egy állam ezen elv szerint szabályozza az állami támogatásokat, költségvetési szempontból is irrelevánssá válik az a kérdés, hogy sok vagy kevés egyház működik-e.
Ezek az indokok sem egyenként, sem együttesen nem indokolták az új egyháztörvény megalkotását és ráerőszakolását az országra. A hatályos törvény vagy alkalmatlan, vagy illegitim vagy a fenti célokat tökéletlenül valósítja meg. Ha az eddigi érvekkel egyetért, és Ön is úgy látja, hogy indok a hatályos egyházszabályozás fenntartására, írja alá petíciónkat, és követeljen Ön is egy olyan egyháztörvényt, ami helyes indokok alapul. Javaslatunkat egy megfelelő egyháztörvény kidolgozására itt olvashatja el. Röviden, 12 pontban is összefoglaltuk, hogy milyen elvek mellett volna elfogadható egy egyházszabályozás. Ha az eddigiek még nem győzték volna meg, akkor olvassa el blogunk második részét is.
Hegyi Szabolcs
lelkiismereti szabadság programvezető