Kedden a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosságról szóló perben kihirdetett ítélet határozottan elítélte az elkövetők rasszista motivációját. Ezt üdvözöltük és hatékonyabb állami fellépést sürgettünk a hasonló motivációjú bűncselekmények ellen. Azonban a kiszabott büntetést, a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélküli, életfogytig tartó szabadságvesztést alkotmányos alapelvekbe ütközőnek tartjuk, aminek eltörlése Magyarország nemzetközi kötelezettsége.
„Hamarosan fog szólni a bíróság az aljas indokról, reggel óta szerintem mindenki ezt várja“ – mondta Miszori tanácsvezető bíró a romák elleni sorozatgyilkosságban zajló büntetőeljárás elsőfokú ítélethirdetésén, csaknem hat órával azután, hogy a fülledt teremben megkezdődött tárgyalás. Ekkorra már egyre jobban tartottunk attól, hogy a bíróság elintézi a rasszista indítékot az aljas indok mint minősített eset megállapításával és a vádlottak cigányellenes nézeteire utaló, előéletükről szóló információk ismertetésével. Ugyanis az ítéletnek a vádlottak személyi körülményeivel és az események ismertetésével foglalkozó részei, amelyekre ráment az egész délelőtt, szinte szószerint megegyeztek a vádirat szövegével. Azonban a hatodik órában végre sor került a bűncselekmények jogi minősítésének indokolására és kiderült: megérte a bírósági szauna. Az ítélet jogi indokolása magas színvonalú volt, olyan, amilyet egy jogállami bíróságtól vár az ember.
A rasszizmus aljas
Az aljas indok minősített esetének taglalása során Miszori kiemelte: a vádlottak sem tagadták, hogy kifejezetten cigány származású személyek elleni erőszakos bűncselekmények végrehajtására szövetkeztek. Céljuk a romák megfélemlítése és megrendszabályozása volt A bíró elmondta, hogy az elkövetett emberölések indítéka erkölcsileg elfogadhatatlan – egy állam sem engedheti meg, hogy területén embereket cigány vagy más származásuk miatt megfélemlítsenek. Az első, másod és harmadrendű vádlottaknak tetteikért tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést (TÉSZ), míg a negyedrendű vádlottnak 13 év szabadságvesztést szabott ki a bíróság. Miszori bíró még a büntetés-kiszabás indokolása kapcsán is kitért a rasszista indítékra: hangsúlyozta a büntetés általános bűnmegelőző célját és remélt elrettentő hatását. A rendkívül súlyos büntetés kiszabásával a bíróság azt üzeni a társadalomnak: senkinek se jusson eszébe cigányellenes nézeteit erőszakos cselekményekben kiélni. A tanácselnök – nyilván reflektálva a Cozma ügyben tett, a bíróság függetlenségét sértő igazságügyi miniszteri nyilatkozatra – aláhúzta azt is, hogy a közvélemény elvárása nem hathat ki a büntetés kiszabására. Adott esetben előbbi találkozhat a bíróság döntésével, de az ítélkezés célja csakis a tettel arányos büntetés kiszabása lehet.
Tegnap több más jogvédő szervezettel közösen, az ítélet kapcsán kiadott sajtóközleményünkben az állam gyűlölet-bűncselekményekkel kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeire és a sorozatgyilkosság óta hiányolt határozott fellépésre hívtuk fel a figyelmet.
Magunk sem tudjuk, mit akarunk?
Kötelességünk azonban egy ennek látszólag ellentmondó nemzetközi kötelezettségre is felhívni a figyelmet. A TASZ álláspontja, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a kínzás és embertelen büntetés nemzetközi tilalmát, valamint alkotmányos alapelveket sért. Az emberi méltóságra hivatkozva akkor azt akarjuk, hogy a sorozatgyilkosok kiszabaduljanak? Nem egészen.
A tényleges életfogytig tartó büntetés azt jelenti, hogy már a jogerős ítélet kihirdetésének pillanatában eldől: soha többé nem lehet azt vizsgálni, hogy az elítélt feltételesen szabadlábra helyezhető-e. Legutóbb idén júliusban vizsgálta az Emberi Jogok Európai Bírósága (Bíróság) a Vinter and others v. the United Kingdom ügyben, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabó ítéletek, illetve ennek a büntetésnemnek az alapját képező jogszabályok ellentétesek-e az Európai Emberi Jogi Egyezmény (Egyezmény) 3. cikkével, miszerint „senkit sem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni”. A fenti ügyben vizsgált angol és walesi szabályozásról tudni kell, hogy 2003-ig az életfogytig tartó büntetéseket huszonöt év elteltével felül kellett vizsgálni. A felülvizsgálat természetesen nem jelentett automatikus szabadulást, csak annak esetleges indokoltságát elemezte egy bizottság. A 2003-as szigorítást követően a szabadulás egyetlen módja az igazságügyi miniszter által gyakorolt kvázi kegyelmezési jog lett, ami különös méltánylást érdemlő esetekben (például halálos betegség) gyakorolható. A magyar szabályozás igen hasonló ehhez: tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek legfeljebb a mindenkori köztársasági elnökhöz fordulhatnak kegyelemért, de ennek szempontrendszere nem meghatározott, nem is hasonlítható egy rendszeres kötelező felülvizsgálathoz. Ráadásul jogvédők tiltakozása ellenére az Alaptörvény kifejezetten nevesíti a TÉSZ-t, tehát megszüntetni csak e törvény módosításával lehet. Nem mintha a kétharmados többséggel bíró kormánynak ez nehezére esne.
Szabaduljanak a gyilkosok?
A Vinters and others v. UK ügyben hozott döntés és a mi álláspontunk lényege, hogy a szabadulás bármiféle reménye nélküli bebörtönzés embertelen és megalázó. Önmagában az a tény, hogy valakit súlyos bűncselekmény miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnek, nem ellentétes az Egyezménnyel, ahogyan az sem sérti, ha az elítélt ténylegesen élete végéig börtönben ül. Az Egyezmény részes államaiban azonban a nemzeti szabályozásnak meg kell teremtenie annak lehetőségét, hogy az életfogytig tartó büntetést egy idő után felülvizsgálják, és legyen olyan szerv, amely dönthet a büntetés folytatásáról, a büntetés megszakításáról, enyhítéséről vagy az elítélt feltételes szabadulásáról. A fenti strasbourgi ítélet is mutatja, hogy egy esetleges szempontokon alapuló méltányossági eljárás nem számít e lehetőség megteremtésének. A magyar szabályozás alapján a tényleges életfogytig tartó büntetésüket töltők az elítéléskor nem tudhatják, hogy milyen feltételekkel, mennyi időn belül vizsgálja felül a szabadságvesztésüket a mindenkori elnök, és nem kapnak ahhoz támpontokat, hogy milyen magatartást kell tanúsítaniuk a szabadulás érdekében. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy a strasbourgi székhelyű Bíróság a magyar szabályozást és így minden egyes ténylegesen életfogytig tartó büntetést kiszabó ítéletet is az Egyezménybe ütközőnek találna. Magyarország nemzetközi kötelezettségei tehát azt diktálják, hogy legyen egy bizottság, amely előre meghatározott időszakonként, meghatározott szempontok alapján áttekinti az elítélt helyzetét. Ha veszélyesnek ítéli meg, akkor bent maradhat az elítélt akár élete végéig, ezzel önmagában nincsen problémája az európai emberi jogi testületnek. A szabadulás pusztán lehetőséget jelent, nem pedig egy alanyi joga az elítéltnek. A TÉSZ azonban tulajdonképpen azt mondja, hogy az ítélet pillanatában már lehet tudni, hogy az elítélt képtelen a javulásra, a társadalom lemond róla, annyira veszélyes, hogy inkább egy cellában tartják.
Annak megértése érdekében, hogy miért probléma szörnyűségeket elkövetők esetében végleg kizárni a szabadulás lehetőségét is, fontos megérteni, hogy a büntetésnek több eleme van. Ezek közül a büntetés reformatórius és rehabilitációs eleme a TÉSZ kapcsán nem érvényesül. Minek javulni, megbánni, ha úgysem lehet megpróbálni visszailleszkedni a társadalomba? Ez nem mellesleg a büntetés-végrehajtás dolgát is igen megnehezíti, mert ezeknek az elítélteknek nincsen vesztenivalójuk – jellemzően agresszívabbak, több az öngyilkossági kísérlet. A TÉSZ esetében így kizárólag az általános megelőző és a megtorló funkciója érvényesül a büntetésnek. Előbbi esetében azonban kérdéses, hogy ez akkor miért is ne érvényesülhetne, ha az elítélteket úgy zárják akár életük végéig börtönbe, hogy annak indokoltságát rendre megvizsgálják.
Jovánovics Eszter – Kapronczay Stefánia