Az elveszett gyermekek városa

Alig múlt este 6 óra, de Buenos Airesben már sötét van és hideg: elvégre a déli féltekén most tél van. Több százan gyűltek a bíróság épülete elé, hogy a kivetítőn élőben kövessék nyomon egy régóta várt ítélet kihirdetését. Sokan zászlókat lengetnek és transzparenseket lóbálnak, mások csak feszülten figyelnek, arcukon komor elégtétellel. Közülük némelyek annak a 30 ezer embernek a leszármazottai vagy hozzátartozói, akiket a 70-es évek óta csak úgy hívtak Argentínában, hogy “az eltűntek” (los desaparecidos). Ezzel az eufémizmussal jelölték azokat, akiket az 1976 és 1983 között uralkodó katonai junta terrorlegényei elraboltak, megkínoztak, kivégeztek majd nyom nélkül eltüntettek.

Ez az időszak úgy vonult be a történelembe, mint a “piszkos háború” (Guerra Sucia) – de valójában nem volt szó háborúról, csak egy tudatosan megtervezett népirtásról, a nemzet “megtisztításáról” a “hazafiatlan” elemektől. Újságírók, perónisták, szakszervezetisek, kommunisták, liberálisok és mindenki, akiről akár csak azt sejtette a hatalom, hogy veszélyt jelent a katonai diktatúrára. Egyik reggel kiléptek otthonról az utcáról, és soha többé nem tértek haza. Sorsukra csak jóval később, a junta bukása után derült fény: a legtöbbjüket koncentrációs táborokba hurcolták majd brutálisan meggyilkolták. Az egyik kedvelt kivégzési módszer az volt, hogy bedrogozták az áldozatot, majd a Rio de Plata folyó vagy az óceán fölött kilökték egy repülőgépből.

A junta pribékjeinek persze jó katolikushoz híven komoly dilemmát jelentett, hogy mit tegyenek a terhes nőkkel és az elraboltak gyermekeivel. Elvégre az abortusz az mégiscsak erkölcstelen! Megvárták hát, hogy az anya megszülje gyermekét, és pár hétig szoptassa a babát – és csak utána végezték ki. A gyermekeket pedig nevelőszülőkhöz adták, a rezsim hűséges szolgáihoz, rendőrökhöz, katonákhoz, abban a reményben, hogy ezzel termékeny talajba ültetik át a “gonosz fájának magjait”, és “igazi argentínokat” nevelnek majd belőlük. Az egész népirtó-gyermekrabló hadművelet titokban zajlott, olyan sikerrel, hogy egyes családok mind a mai napig hiába keresik az akkor eltűnt gyermekeket. Ehhez nagyban hozzájárult a katolikus klérus konzervatív része, amely aktívan asszisztált a tömeggyilkosságokhoz és a gyermekek elrablásához, akárcsak a hidegháborús lázban égő Egyesült Államok.

Caro és Jeunet hátborzongatóan szép filmjében, Az elveszett gyermekek városában Krank, az őrült tudós gyermekeket rabol el, hogy ellopja az álmaikat. Ami ott fikció, az Argentínában valósággá vált: a katonai junta azért rabolt el mintegy 400 gyermeket, hogy ellopja egy egész generáció álmait. Hogy az írmagját is kiirtsa a szociális igazságosságról és a demokráciáról szóló álmoknak, hogy senki ne tudjon más jövőt elképzelni az országnak, mint az orwelli csizmát, amely örökre egy emberi arcon tapos. Tervük persze nem sikerült, rendszerük összeomlott, és az argentínok újra felfedezték az álmaikat.

A junta bukása után általános amnesztiát hirdettek az előző rezsim kiszolgálóinak, az amnesztiáról szóló törvényeket azonban a Legfelsőbb Bíróság 2005-ben megsemmisítette, így megnyílt az út a bűnösök felelősségre vonásához. Egészen a mai napig kellett várni arra, hogy a gyermekrablások felelőseit elítélje a bíróság – ezt az ítéletet olvassa éppen a kivetítőn a bírőnő. A junta 11 vezetőjét találták bűnősnek, köztük a rezsim egykori vezetőjét, a 86 éves Jorge Rafael Videlát, aki már egyébként is életfogytiglani börtönbüntetését tölti más jogsértések miatt. A tábornok elismeri ugyan a genocídium elkövetésében játszott szerepét, de szerinte a kivégzettek “terroristák” voltak, akik megérdemelték a halált. Ezért aztán “politikai fogolynak” tekinti magát, semmit sem bánt meg. Nem csoda, hogy a bíróság előtt a tömeg ujjong, amikor a bírónő 50 év szabadságvesztést szab ki a gyűlölt diktátorra.

“Ez egy történelmi igazságtétel,” mondja Carolina Varsky, a CELS nevű jogvédő szervezet képviselője, akinek a meghívására Buenos Airesbe érkeztünk egy emberi jogi konferenciára. A CELS – a TASZ argentín testvérszervezete – hosszú évek óta dolgozik a rezsim áldozataival azért, hogy a múlt rémtetteire fény derüljön, enélkül ugyanis szerintük nem lehetséges a társadalmi megújulás. Valóban, az ítélet leírhatatlan hatással van azokra, akik akár az unokájukat, akár a szüleiket veszítették el a junta idején. Nem bosszúról, de katarzisról, megtisztulásról van szó, egy olyan történelmi pillanatról, amit csakis egy jogállamban lehet átélni. Magyarországon is szükség lenne ilyen pillanatokra.

Buenos Aires, 2012. július 5.  

Sárosi Péter
TASZ