A nők mostanában kirívóan aktívak, az utóbbi hetekben egymást érik a szüléssel, születéssel kapcsolatos rendezvények.
Újra terítékre került az otthon szülés, a világon több mint 1000 helyszínen egy időben mutatták be a Freedom for Birth – Szabadságot a szülésnek című filmet. Magyarországon is többen szerveztek vetítést. A filmben a számos országból szólaltak meg szakemberek, anyák, akik arról meséltek, hogy az egyes országokban hogyan szabályozzák az otthon szülést. Betekintést nyerhettünk a magyar helyzetbe is: megszólal Ternovszky Anna is, aki az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, jogi képviseletét a TASZ látta el. Az ügy jól szemléltette a hazai visszásságokat: szeretett volna otthon szülni, de a törvényben biztosított egészségügyi önrendelkezési jog ellenére nem volt lehetősége, hogy az otthon szülést – mint legális és biztonságos megoldást – választani.
A bíróság végül megállapította, hogy Magyarország megsértette az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 8. cikkét, ami a magán-és családi élet tiszteletben tartásához való jogot mondja ki. A szülő nőnek a megfelelő jogi szabályozás hiányában ugyanis nem volt meg a választási lehetősége a szülés körülményeinek megválasztásában.
Kapronczay Stefánia, a TASZ munkatársa a filmben arról beszélt, hogy a döntés után ugyan született szabályozás, de az még mindig indokolatlan korlátokat tartalmaz, valamit olyan kérdéseket szabályoz rendeleti szinten, amelyekről szakértői testületeknek kellene megalkotniuk a szakmai szabályokat. Az intézeten kívüli szülés szakértői azonban továbbra sincsenek képviselve a szakértői testületekben. Emellett a bíróság döntésében arra is kitért, hogy a bábák tevékenységének szankcióval veszélyeztetése is jogsérelmet okoz. Mindezt követően a másodfokú bíróság letöltendő szabadságvesztésre ítélte Geréb Ágnest, aki két éve előzetes letartoztatásban, illetve házi őrizetben van. Az otthon szülést kísérőkkel szemben folytatott eljárásban tapasztalt kettős mérce szintén korlátját jeleneti a választás valódi szabadságának.
Az intézeten kívüli szülés szakmai szabályairól, feltételeiről és kizáró okairól szóló kormányrendelet (pdf) tehát korántsem rendezte a helyzetet megnyugtatóan. Erről Geréb Ágnes véleményét is hallhattuk, a Mitől szül a magyar nő? című kerekasztal-beszélgetésen tekinthettük meg a videóüzenetet, házi őrizete miatt nem tudott személyesen megjelenni. A szakember szerint a rendelet nem életszerű, illetve diszkriminatív az intézeten kívüli szülést választókkal szemben. Indokolatlannak tartja például, hogy nekik olyan ellátásért is fizetniük kell, amit a kórházban ingyen megkapnának.
A kormányrendelet az alábbiakat mondja ki: „13. § (1) Az ellátás akkor sem minősül finanszírozott esetnek, ha az anya egyébként az egészségbiztosítás keretében jogosult egészségügyi szolgáltatásra…”
Geréb Ágnes szerint nincs érdekkülönbség anya és gyermeke között, ami az anyának jó, az jó az újszülöttnek is, ezért nem indokolt „védeni” a gyermeket az anyától.
A beszélgetésen részt vett az Emberi Erőforrások Minisztérium főosztályvezetője, a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház szülész nőgyógyásza, egy magyar bába és egy angol bábaprofesszor. Az alapkérdést, hogy mitől szül a magyar nő, mindenki más oldalról közelítette meg. A főosztályvezető szerint a minisztérium nem családbarát, de ugyanez mondható el a közigazgatás összes többi szervezetéről is, így nem segíti a gyermekvállalást. A bába tapasztalatai azt mutatják, hogy az „otthonszülők” a legtöbbször nagycsaládosok és akár öt gyermeket is vállalnak. A bábaprofesszor ennek magyarázatát is megadta: a nő sokkal jobban érzi magát, ha azt tapasztalja, hogy aktív részese a folyamatnak, bevonják a döntésbe.
A hatályos magyar jogszabályok alapján a nőnek (és minden egészségügyi ellátást igénybe vevőnek) joga van rendelkezni arról, hogy mely kezelésekbe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény az alábbiakat mondja ki:
„15.§ (2) Az önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg szabadon döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza..”
A gyakorlatban ugyanakkor azzal szembesülünk, hogy a kórházakban a tájékozott beleegyezés nem biztosított, mindenhol meghatározzák előre, hogy mi kötelező (a szülés esetében pl. borotválás, rutinszerű gátmetszés, beöntés). A nőgyógyász e gyakorlatot azzal gondolta magyarázni, hogy porosz szellemiségű ország vagyunk, sok hagyományos dolog rögzült társadalmi szinten. Ezt az ő szájából különösen furcsa volt hallani, mert ő az, akit a „jófiúként” tartanak számon az intézeten kívüli szülést és az önrendelkezést támogatók. A rögzült jogsértő gyakorlat felett azonban nem lenne szabad elsiklani, ideje lenne, hogy a ”jó gyakorlat” rögzüljön, elvégre fent hivatkozott törvényünket 15 éve alkották.
A női programoknak ezzel még mindig nem volt vége, a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége Az élet ajándék címmel rendezett konferenciát a Parlamentben. A megnyitón előrebocsátották, hogy a gyermek nem magánügy, hanem a nemzeti stratégia szempontjából kiemelkedő fontosságú. A később megszólaló országgyűlési képviselő álláspontja szerint is az abortuszok számát visszaszorító nemzeti stratégiára van szükség.
dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva volt alkotmánybíró előadása teljes ideje alatt arra a kérdésre kereste a választ, hogy kié a gyermek. Szerinte az állami gondozott gyermek az államé, a magzati lét pedig egyértelműen az anyáé.
Ezekkel a kijelentésekkel nem értünk egyet, hiszen a gyermek nem tulajdon, éppen ezért a kérdés feltevésének sincs értelme. Vélhetően – az egyébként jogász – előadó sem gondolta végig, hogy ezen kijelentése alapján korlátlan „rendelkezés” lehetősége lenne megengedhető a magzat ás a gyermek fölött.
Néhány eladóval személyesen is beszélgettünk. Ékes Ilona országgyűlési képviselő kérdésünkre válaszolva elmondta, az Alaptörvény rendelkezése alapján – mely kimondja, hogy, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg – várható, hogy elgondolkoznak, fogantatástól élet az emberi élet. Határozottan azt nyilatkozta, hogy nem lesz szigorúbb az abortusz szabályozása, mivel nem volna életszerű. Úgy gondolja, hogy elsősorban a köztudatot kéne formálni: az abortusz nem a családtervezés eszköze, a felelősségvállalásnak a megfogant élettel kell kezdődnie. Beszélt arról is, hogy az abortusztablettát elítéli, ugyanakkor nem tudja, milyen kockázatelemzést végeztek a tabletta hatásainak vizsgálatakor. Hisz az orvosoknak, hogy a tabletta káros, azonban az erre vonatkozó statisztikákat, konkrét mellékhatásokat nem ismeri.
Egy pszichológus előadásában hosszan elemezte, hogy nem tesz jót a magzatnak, ha az anya a várandósság ideje alatt folyamatosan stressz alatt van. Ennek kapcsán feltettük a kérdést, hogy van-e értelme az anyára rákényszeríteni egy nem kívánt terhességet. Ékes Ilona erre reagálva hangsúlyozta, hogy az abortusz nem az anya és a nem a nő kérdése, „önrendelkezési jogom ott van, ahol az én életem, másnak az életéről hogy dönthetek?
Úgy tűnik, a kérdés új kontextusba helyezése – miszerint sem az anyának, sem a babának nem jó a kényszerhelyzet – sem sarkallta a pro life mozgalom képviselői részéről sokat hangoztatott alaptézis újragondolását. A konferenciára meghívott nőgyógyász szerint sem lehet megoldás az abortusz szigorítása, mivel illegalitásba kényszerítené a nőket és sokszor fatális kimenetelű lenne. A törvényi szabályozás szerinte ugyanakkor túlságosan megengedő, mert senki nem tudja ellenőrizni, hogy a nő által hivatkozott „súlyos válsághelyzet” valóban fennáll-e. Példaként idézte az 1936-os (!) Szülészeti Műttéttani Könyv rendelkezéseit, mely a szociális helyzetre való hivatkozást nem tekintette elegendő alapnak a terhesség-megszakítás elvégzésének indokául. A súlyos válsághelyzet fogalmát az alábbi jogszabályhely határozza meg:
A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény
„5.§ (2) Súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz.”
Láthatjuk tehát, hogy a fogalom nem pusztán a szociális indokot öleli fel, továbbá nem tartjuk szerencsésnek azt sem, hogy múlt századi irányleveket tartunk követendőnek. A nőgyógyász arra nem tudott megoldási javaslatot adni, hogyan lehetne a súlyos válsághelyzet fennállását „igazolni”. Nem is kellene ezen gondolkoznunk, mert nyilván minden egyén helyzetében mást jelent, és egy felnőtt nőnek hagyjuk meg a jogot, hogy eldöntse, mi okoz neki megrendülést.
Ugyanez a nőgyógyász az abortusztablettát anélkül aposztrofálta borzalomként, hogy a konkrét kutatásokat, statisztikákat és nemzetközi tapasztalatokat ismerné. Erről szóló ismereteire külön vissza is kérdeztünk, saját állítása szerint nincs tudomása. Az otthonszülést is elítéli a nem várt szövődmények miatt, ugyanakkor arra nem kaptunk választ, mi történik, ha a kórházban egy időben két anyánál is fellép azonnali beavatkozást igénylő körülmény, de csak egyikük ellátására van kapacitás. A kérdés relevanciája annyi, hogy a kórházban tartózkodás ténye sem jelent garanciát az azonnali ellátásra. Azt elismerte, hogy kevésbé van hírértéke egy fatális kimenetelű kórházi szülésnek, mintha egy otthon szülésnél lép fel komplikáció.
Összegezve a fenti álláspontokat az látszik kirajzolódni, hogy a magyar nő akkor szül, ha a szabad választás lehetősége biztosított a tekintetben is, hogy akar-e gyermeket, hányat tud felelősséggel vállalni és hol, milyen körülmények között szeretné őket a világra hozni. Amíg „felülről”, a nők feje fölött igyekeznek ezeket a kérdéseket kevéssé életszerű módon szabályozni, addig joggal érezhetik a nők aktív részvételük hiányát.
Bence Rita, TASZ