2013. szeptember 25-én a Népszabadság Online-nak adott interjúnkban számos tárgyi tévedés, csúsztatás kapott nyilvánosságot. A valóság megismerése és a közmunkával kapcsolatos társadalmi előítéletek fokozatos elbontása, egyben saját társadalomszemléletünk formálása érdekében az alábbi helyreigazítást tesszük közzé.
„A közfoglalkoztatásnak nem ez a lényege, nem az elvégzetlen munkáról szól, hanem az emberről, akinek a munkaereje nem kell a piaci szférának."
A megalapozatlan állítással ellentétben a valóság az, hogy a közfoglalkoztatottakat nem tekintjük a magyar társadalom emberi erőforrásainak, így a közfoglalkoztatott honfitársaink ügyének nincsen helye az emberi erőforrások tárcájánál. Ugyan azt írjuk a felzárkózási stratégiánkban, hogy „a foglalkoztatási szint tartós javítását a foglalkoztatási programok önállóan nem képesek biztosítani: új, versenypiaci, fenntartható munkahelyekre van szükség", ehhez pedig csak és kizárólag a vállalkozókon keresztül vezet az út, valójában az ehhez szükséges „képzési, szociális, egészségügyi, gazdaság- és foglalkoztatási politikák összehangolására" képtelenek vagyunk, hiszen a fő felelősségi területeink az állampolgárság, a nemzetbiztonság, rendvédelem, önkormányzatok, építésügy-területrendezés. Pontosan tudjuk, hogy a közfoglalkoztatás nem az emberről szól, hiszen akkor nem alkottunk volna olyan közfoglalkoztatási törvényt, amely sérti a jogegyenlőség, az egyenlő bánásmód követelményét és az emberi méltóságot.
„Közfoglalkoztatásban kizárólag olyan embereket alkalmazunk, akiknek a munkaerőpiacon még minimálbért fizető munkára sincs esélyük. Bármikor kiléphetnek, ha akár csak idénymunkához is jutnak, majd amikor annak vége, újra visszatérhetnek a rendszerbe. Közfoglalkoztatottként bért kapnak és nem segélyt, karban tartjuk a munkaerejüket, az önbecsülésüket, nem érzik magukat haszontalannak, nem vesznek el, nem züllenek el, hiszen napról napra értékteremtő munkát végezhetnek."
A teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy közfoglalkoztatottakat kizárjuk a közfoglalkoztatásból, egy füst alatt töröljük őket az álláskeresők nyilvántartásából, egyidejűleg kivetjük őket a szociális ellátások hálójából, ha például idénymunka miatt nem vállalnak közmunkát. Elzárjuk a közfoglalkoztatás lehetőségét azért is, ha gyerekeik hiányoznak az iskolából, illetve, ha az önkormányzati rendeletben megállapított eszményi lakókörnyezetre vonatkozó feltételeknek nem felelnek meg. A közfoglalkoztatást nem tartjuk alkalmasnak az önbecsülés megerősítésére, a valóságban tudjuk, hogy a közmunkás lét magában hordozza és kiteljesíti a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a másodrendűség érzését.
„A közfoglalkoztatásért járó bér több a segélynél, és kevesebb kell, hogy maradjon a minimálbérnél. Ez a rendszer így ösztönző az egyénnek, és lehetőség a piacnak. Meggyőződésem, hogy a közfoglalkoztatás, ha a nemzeti sajátosságok figyelembevételével más-más formában is, de rövid időn belül egész Európában megjelenik, sőt, a kontinensen kívül a világ számos országában is."
Az igazi meggyőződésünk valójában más: tudjuk, hogy egész Európában óvatosan bánnak foglalkoztatáspolitikai eszközök e fajtájával: egyetlen tanulmány, modell vagy létező tapasztalat nem bizonyítja, hogy a közfoglalkoztatás hatékony eszköz volna a tartós munkanélküliek munkaerőpiacra történő tömeges visszajuttatásában. Sőt, ellenkezőleg, a magyarországi tapasztalatok azt mutatják, hogy a közfoglalkoztatottaknak kisebb az esélye arra, hogy a programból kikerülve munkát találjanak, mint annak a munkanélkülinek, aki nem vett részt közfoglalkoztatásban.
A közmunkával kapcsolatosan eddig nyilvánosságra hozott populista, előítéletes, szakmaiatlan nézeteinkért elnézést kérünk.
Ezt a blogposztot természetesen nem Pintér Sándor, hanem Simon Mihály, a TASZ munkatársa írta
Nézze meg a témában 2012-ben készült videónkat: