Konzultáljunk jobban? De minek?
Ismét rajtunk a nemzeti konzultáció. Fogyasztóvédelem, internetes szólásszabadság, bevándorlás: a kormány ezekben a kérdésekben a polgárok véleményét kéri vagy fogja kérni. Kétrészes blog-sorozatunk előző részéből kiderült, miért alkalmatlan az új, már üzemben lévő „nemzeti konzultációs” felület, az InternetKon, az érdemleges állampolgári részvétel, párbeszéd kialakítására. A második részből megtudhatod, a nemzeti konzultációk miért lennének még akkor is teljesen fölösleges és alkalmatlan formái az állampolgári részvételnek, ha tökéletesen kiviteleznék őket.
Mire való egy jól kivitelezett nemzeti konzultáció?
Mielőtt válaszolnánk, jobb tisztázni: ilyet Magyarországon még nem láttunk. Az eddigi nemzeti konzultációk módszertanilag silányak, félrevezetőek, megtévesztőek, tehát alkalmatlanok voltak bármi másra, mint a konzultációkat közpénzen lefolytató kormány egyes intézkedéseinek a nyilvánosság szemében történő védelmére. Érdemes azonban elgondolkodnunk: valóban „csak” ennyiről van szó? A rossz módszertan és a megkérdőjelezhető szándék meghaladásával nem lehetne a nemzeti konzultáció az állampolgári részvétel egyszerű, széles rétegeket megmozgató, a demokráciát kiteljesítő eszköze? A válasz határozottan nem. De hogy lássuk, miért is nem, ahhoz előbb azt kell megnéznünk, mik is lehetnek azok a célok, amelyek teljesítésére a nemzeti konzultáció szükségtelen vagy alkalmatlan.
A jól kivitelezett konzultációnak kétféle célja lehet. Egyrészt felmérheti: milyen konkrét intézkedéseket mekkora többség támogat. Ehhez előre meghatározott, könnyen érthető kérdésekre van szükség, amelyet vagy reprezentatív mintavétellel kiválasztott emberek válaszolnak meg (tehát tulajdonképpen egy közvélemény-kutatásról van szó), vagy minden állampolgár (ekkor pedig lényegében egy konzultatív népszavazásról, amelynek eredménye nem kötelező a törvényhozásra). A „konzultáció” ilyenkor úgy értendő, hogy a hatalmi pozícióban lévő képviselők, frakciók, vagy kormány konzultál az állampolgárokkal.
Másrészt azonban lehet a megfelelően kivitelezett nemzeti konzultációnak egy másik célja is: vitára serkentene. A polgárok nyilvános vitára ösztönzése egyfelől segítene abban, hogy bizonyos kérdésekben kialakuljon az állampolgárok tájékozott politikai véleménye. Például a netsemlegesség kérdéskörében – érthető módon – valószínűtlen, hogy a polgároknak jólformált nézetei lennének. Ám ha tájékoztató anyagokkal látjuk el a polgárt és vitára serkentjük, ez változhat. Másfelől pedig a nyilvános vitatér alkalmat teremtene arra, hogy az állampolgárok megszabják a politika napirendjét, azaz részvételükkel, kérdésfelvetéseikkel, észrevételeikkel eldöntsék, mely kérdésekre fókuszáljon a politika, milyen problémákat karoljanak fel a pártok, képviselők, jelöltek stb. A többségi döntéshozatal nem oldhat meg egyszerre minden problémát: a polgárok szabadsága eldönteni, egy adott pillanatban mely kérdéseket, problémákat tekintik a legfontosabbnak. (Pl. a tömegközlekedés reformját? A bölcsődei rendszer bővítését? A környezetvédelmi kérdéseket?) Az ilyesfajta célokat megvalósítani kívánó konzultáció elsődlegesen az állampolgárok párbeszéde, nem pedig az állampolgárok és a hatalomgyakorlók cseveje, amelyből persze azért a politikai hatalomgyakorlók illetve politikai hatalomra törekvők is levonják a következetéseket, ha meg akarják szerezni vagy tartani a hatalmukat.
Az állampolgárok nézeteinek megismerése, illetve az állampolgárok közti vita serkentése jó célok. Akkor tehát miért ne akarnánk nemzetileg konzultálni?
Tízmillió dudás egy csárdában
Ha a megvitatás, párbeszéd kialakítása a cél, a nemzeti konzultáció nagyon egyszerű problémával szembesül: amennyiben jól rendezik meg, túl sokan vesznek részt benne. Vitázni, eszmét cserélni, egymástól tanulni a demokratikus közélet fontos része. De ha az ország egészét érintő ügyekben akarunk közösségi álláspontot kialakítani egy-egy nagy politikai döntés előtt, több millió embernek nincs esélye arra, hogy értelmes vitát folytasson, amelyben mindenki mindenkit meghallgat, reagál a többiek álláspontjára, és még fejben is tartja az összes érvet, hogy a végén mérleget vonjon és kialakítsa saját véleményét. Nem véletlen, hogy ugyan a véleményformáló, nézőpont-ütköztető célú „konzultációkat” a valóságban is többször kipróbálták (pl. Ausztráliában vagy az Egyesült Államokban egy-egy helyi önkormányzati döntés előtt), de ezek eddig kizárólag helyi kisközösségekben működtek. Egy kisebb város vagy község valamilyen konkrét problémájára fókuszálva egy kisközösség tagjai értelmes vitát tudnak folytatni. De aki valaha végigült már egy lakógyűlést vagy egy munkahelyi értekezletet, pontosan tudja, hogy az értelmes vita ilyen kis közösségekben is időt és szabályrendszert igényel. Több millió résztvevővel pedig a végtelenségig tartana akárcsak egy-egy összetett kérdés megvitatása is, mire egy megalapozott közösségi álláspont kialakulna, tehát konkrét döntések előkészítésére ez a módszer teljesen alkalmatlan.
De ettől még hosszútávon van értelme vitatkoznunk, beszélgetünk, alakítanunk a politika napirendjét, nem?
Dehogynem. Ehhez azonban nincs szükség nemzeti konzultációra. Az állampolgárok tömegeinek politikai véleményét, illetve a politika napirendjét lassan formáló, nem konkrét döntést előkészítő párbeszéd tere jól működő demokráciákban egy olyan szabad sajtó- illetve médianyilvánosság, amelyben véleményétől függetlenül mindenki hallathatja a hangját. A sajtó és a média nyilvánossága nem csak egy lehetséges alternatívája a nemzeti konzultációnak, hanem az egyetlen helyes alternatíva: a központilag szervezett konzultációval szemben a sajtóban mindenki teljesen szabadon, saját maga választhatja ki, milyen kérdéseket kíván megvitatni, milyen problémákat tart fontosnak a politikában. Egy megfelelően szabályozott médiapiacon elég sokféle tartalmú és érdekeltségű sajtótermék létezik, így a szerkesztők szabadsága, sőt akár a tulajdonosok befolyása mellett is lesz olyan termék, amelyben közzétehetjük véleményünket. Az internetes felületek pedig a sajtópiac kikerülésével is bárkinek a rendelkezésére állnak, hogy olyan hangokat szólaltasson meg elsőként, amelyeket esetleg csak később kap majd fel a piaci alapú média. A szabad polgárok demokratikus közösségei tehát nem hagyják, hogy politikai érdeklődésük, preferenciáik csak a központilag megszabott kereteken belül alakuljanak ki és fejlődjenek tovább. Demokratikus állampolgári részvétel végső soron csak akkor lehetséges, ha az állampolgárok szabadságot kapnak a politikai közbeszéd kereteinek kialakításában, aminek pedig csak a szabad sajtó és média, nem pedig a nemzeti konzultációk sora biztosíthat helyet.
Adj magadnak 1 percet, és számold össze: Te például a netsemlegességnél hány, számodra fontosabb kérdésről látnál szívesen nyilvános vitát? És ezek közül hány kérdésről nem esik egyáltalán szó, vagy csak nagyon kevés, a sajtóban?
Az tehát egyértelmű, miért nem alkalmas a nemzeti konzultáció a nyilvános viták, a politikai napirend kialakításának serkentésére. De mi a gond azzal, amikor – tételezzük fel, módszertanilag megfelelő változatban – afféle közvélemény-kutatásra használják?
Van, amit már megbeszéltünk.
Úgy tűnik, a puszta közvélemény-kutatás és a nemzeti konzultáció között az a különbség, hogy az előbbi csupán tájékozódásra szolgál, míg a konzultáció politikai döntések meghozatalára is felhatalmazást kér. A hírek szerint például a kormány úgy véli, még csak tervezett, bevándorlókkal kapcsolatos nemzeti konzultációjából arra is felhatalmazást kaphatna, hogy „akár az Európai Unió szabályaival is szembemenjen.” A nemzeti konzultációk tehát újra és újra vita tárgyává teszik nemzetközi szerződésekben vállalt elköteleződéseinket, sőt a már egyszer nemzeti konzultációnak alávetett alaptörvényben rögzített értékeket is. Például az InternetKon most újra előveszi a szólásszabadság határainak kérdését – holott az alaptörvény már (egyébiránt túlságosan is) bőségesen szabályozza ezt a kérdéskört. A nemzeti konzultáció intézménye számára nincs olyasmi, amit már megbeszéltünk volna, amiről ne dönthetnénk újból, akármikor, egyszerű többséggel. Vagyis a nemzeti konzultáció intézménye azt a benyomást erősíti: a magyar politikai közösség képtelen elköteleződni bármilyen döntés mellett, saját polgárai és más országok számára egyaránt megbízhatatlan, kiszámíthatatlan partner.
Az InternetKon felülete például ebben a szellemiségben szintén nem teszi világossá: milyen körön belül folytathatunk vitát, illetve érdemes kifejtenünk véleményünket a versenyképességgel, szólásszabadsággal, magánszférával kapcsolatos vitákról? Mi az, amiben az Európai Unió tagjaiként, illetve az alaptörvény szerint már elköteleződtünk, és mi az, amiben az elköteleződéseinken belül még dönthetünk? Vitatkozni, véleményt nyilvánítani persze bármikor bármiről lehet. De ha a nemzeti konzultáció döntés-előkészítő szerepet is kap, akkor nem szólhat bármiről. Akkor sem, ha épp azt segíti, hogy az állampolgárok kialakítsák a politikai napirendet: ez ugyanis rövid- és középtávon mindenképp az alaptörvény és nemzetközi kötelezettségvállalásaink keretein belül kell alakuljon. Máskülönben aligha várhatjuk, hogy előnyt húzhatunk nemzetközi szerződéseinkből, ha azt a benyomást keltjük: bármelyik pillanatban kihátrálhatunk belőlük, amint egy kis teherrel járnak. Az ilyen szerződő feleket mindenki kerüli. Például Te sem fizetnél olyannak a munkájáért, aki rögtön otthagyja a melót, ha egy kicsit terhessé válik. Hasonlóképp: abszurd megkövetelni a magyar állampolgároktól egy olyan alaptörvény tiszteletét, amely nem kiszámíthatóságot és biztonságot ad a népének, hanem ki van szolgáltatva a politikai vélemények percnyi ingadozásainak.
A sajtóviták, vagy a közvélemény-kutatások persze hasznosak olyan kérdésekben is, amelyekről saját politikai közösségünk vagy nemzetközi kötelezettségvállalásaink tiszteletben tartásával nem hozhatunk naponta új döntéseket. Mindenkinek joga van megkérdőjelezni egy politikai döntés, kötelezettségvállalás helyességét. A nemzeti konzultációnak azonban úgy tűnik, a lényegéhez tartozik, hogy nem csupán véleményeket ütköztet és összegez, hanem döntéseket készít elő: olyan kérdések eldöntésére is felhatalmazást várnak tőle, amelyekről már döntöttünk, és saját érdekünk, hogy ne változtassuk meg őket nap mint nap.
Összességében tehát a „nemzeti konzultáció” még feljavított formában is fölösleges és alkalmatlan formája az állampolgári részvételnek. Ideje, hogy ne csak megvalósítási problémáit kritizáljuk, hanem végleg elfelejtsük.
Mráz Attila