Toborzásra hívták több megyében a közfoglalkoztatottakat. Ellentmondásos híreket olvashattunk arról, hogy a közfoglalkoztatottak számára a megjelenés, és a felajánlott katonai szolgálat, mint állásajánlat elvállalása kötelező-e. A Honvédelmi Minisztérium közleménye és néhány megszólaló állami hivatalnok mindenesetre tagadta ezt. Mivel azonban ezzel ellentétes hírek is napvilágot láttak, ezért legalább az kétséges volt, hogy a közvélemény és minden érintett megfelelő tájékoztatást kapott erről az akcióról. Ennél pedig súlyosabb problémára is rávilágít ez a történet.
Először a helyzet tisztázására kértük a két érintett minisztériumot. A Honvédelmi Minisztérium egy napon belül jelezte, hogy nem illetékes az ügyben, a Belügyminisztérium válaszából pedig az derül ki, hogy nem zárnak ki senkit a közfoglalkoztatásból, azokat sem, akik nem mennek el a toborzásra. Pár napja azonban a kisalfold.hu oldalon megjelent egy olyan levélnek a másolata, amelyet a foglalkoztatási hivatal a közfoglalkoztatottak részére elküldött. Ha ezt megelőzően kétséges is volt, hogy a toborzáson való megjelenés és/vagy a szolgálat vállalása kötelező, a levél ismeretében már nem kérdéses.
Mindegy, hogy mi volt a hivatal vagy az érintett minisztériumok szándéka, hogy semmilyen kötelezést nem akartak előírni, vagy csak a megjelenés lenne kötelező, az állásajánlat elfogadása nem. Mivel e levél tartalmazza az állásajánlat el nem fogadásának jogkövetkezményéről (a közfoglalkoztatás rendszeréből kizárásról) való tájékoztatást, a levél tárgya pedig „Állásajánlat”, bármely címzett alappal következtethetett arra, hogy a megjelenésen túl a felajánlott szolgálat elvállalása is kötelező. A közfoglalkoztatás az érintettek számára a megélhetési minimumot biztosított, az ennek elvesztésével fenyegető felhívás vagy akár csak kérés is az egzisztenciális kényszerhelyzetükkel operál. Ha pedig a levél így is értelmezhető, akkor a közfoglalkoztatottak számára ez kötelezést jelent, akkor is, ha a levél egy lehetséges, jóindulatú értelmezés szerint nem ezt állítaná. A kötelezés ilyen formán megvalósult, a minisztériumoknak címzett leveleink e részükben ennél fogva tárgytalanok.
De mi is ezzel a baj tulajdonképpen?
Legalább két nagyon komoly jogi problémát azonosíthatunk. Az egyik az, hogy amióta Magyarországon az általánosan kötelező sorkatonai szolgálatot eltörölték, békeidőben senki sem köteles katonáskodni. Ha a közfoglaltoztatottakat mégis erre kötelezik, akkor az önmagukat a munkaerőpiacról eltartani képtelen legszegényebbek tekintetében állapítanak meg egy olyan kötelezettséget, amely rajtuk kívül több mint tíz éve senkit nem terhel. Ez olyan hátrányos megkülönböztetést jelent, ami még a mai, alkotmányosságot csak nyomokban tartalmazó magyar jogrendszer szerint is tilos.
A másik pedig, hogy a magyar alkotmányos rendszer több mint húsz éve eljutott oda, hogy még az általános sorkötelezettség idején sem kényszeríthető senki olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a személyiséget meghatározó valamely lényeges meggyőződésével. Az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék, hanem az is, hogy lehetővé tegye – ésszerű keretek között – az alternatív magatartást. Ezért kellett biztosítani az általános sorkötelezettség idején is az alternatív szolgálati formákat. A közfoglalkoztatottak közötti toborzás – a joghátrány kilátásba helyezésével együtt – viszont erre a körülményre, a lelkiismereti okból szolgálatot vállalni nem tudó személyekre, úgy tűnik, nincs tekintettel. Semmiből nem derül ki, hogy a foglalkoztatási hivatal miképpen biztosítja, hogy azok se kényszerüljenek önmagukkal meghasonlásra, akiknek lelkiismeretével ellentétes lenne katonai szolgálat teljesítése. Ezzel potenciálisan több ezer közfoglalkoztatott lelkiismereti szabadságát is megsérti.
A közfoglalkoztatottak nem dolgok, akikkel az állam azt tehet, amit csak akar. A rabszolgaság tilos. A közfoglalkoztatottak emberi jogokkal rendelkező emberek, akiknek a jogait az állam köteles tiszteletben tartani. Nincs az a honvédelmi vagy nemzetgazdasági érdek, amelyre tekintettel a munkaerőpiacról magukat eltartani képtelen emberek jogai figyelmen kívül hagyhatóak volnának. Nem lehet velük jogaikon keresztüllépve rendelkezni. Ebben a történetben az a legrémisztőbb, hogy a foglalkoztatási hivatal leveléből úgy tűnik, a magyar állam nem pontosan így tekint rájuk.
Epilógus: A Belügyminisztérium válaszából kiderül, hogy a rosszul megszövegezett értesítő levelek címzettjeit tájékoztatni fogják arról, hogy semmilyen kötelezettség nem terheli őket. Kár, hogy ehhez is egy botránynak kellett kirobbannia. Az embert jogokkal rendelkező embernek tekintő közigazgatás körültekintőbb lenne.
Szabó Máté Dániel