Az állami gyermekvédelmi rendszer veszélyezteti a rábízott fiatalokat - derül ki az ombudsman legfrissebb jelentéséből. Rendszerbántalmazás ugyanis az, amikor egy olyan állami intézmény, közpolitika okoz károkat a gyermekeknek, melyeknek éppen, hogy védelmet és támogatást kellene nyújtaniuk.
Ha szülők gyerekeiket olyannyira elhanyagolják, vagy akár érzelmileg, fizikailag, lelkileg bántalmazzák, hogy ki kell menekíteni őket családjukból, a kiszolgáltatott gyerekek gyermekotthonokba, vagy nevelőszülőhöz kerülnek. A gyermekvédelmi törvény szerint az elhelyezés célja, hogy „otthont nyújtson” ezeknek a hányattatott sorsú gyerekeknek.
Ilyen, „otthont nyújtó” intézmény a budapesti Esze Tamás Gyermekotthon is, ami – saját bemutatkozója alapján – gyönyörű környezetben, a XII. kerület Hegyvidék zöldövezeti részén nyújt ellátást a családjukból kiemelt gyerekeknek. Az intézmény állítása szerint felkészült a speciális szükségletű, azaz magatartásproblémás, drogfüggő, agresszív fiatalokra is. A kis családias szobákat a fiatalosság jellemzi, és a kamaszok igényei szerint kerültek berendezésre. És valóban, ha az ember arra jár fogaskerekűvel vagy elsétál a Rőzse utcai ház mellett, elsőre azt gondolná, legalább itt végre jó helyen lehetnek ezek a traumatizált fiatalok, a sportpályával és nagy kerttel körbevett hegyvidéki otthonban.
Mindez akár lehetne így is, ha az otthonban nem feleannyi szakember dolgozna, mint ahogy a minimális létszámfeltételek kívánják. Nem meglepő módon egy darab pszichológus a többtucat traumatizált, agresszív, nehézsorsú kamasszal nem tud érdemben foglalkozni, és egy-két nevelő, aki épp korrepetálja a magántanulóvá kényszerített gyerekeket, nem tud egyszerre az utcán cigizgető, autók elé ugráló kamaszok mellett is strázsálni. Az sem csoda, hogy hosszú ideje betöltetlenek az állások, hiszen ki vállalkozna minimálbéren erre az emberfeletti küzdelemre és folyamatos stresszre, frusztrációra, amit a lehetetlen munkafeltételek okoznak.
Ha mondjuk azt tekintjük a kamaszok igényeinek, hogy kedvük szerint délben kelnek, az iskolát messziről elkerülik, és unalmukban az utcai kukákat borogatják – gyújtogatják, akkor valóban megvalósul a kamaszigények szerinti ellátás.
Hiszen minden drogfüggő, magatartásproblémás kamasz álma, hogy – mint ahogy az ebben az otthonban megtörténik – minden további nélkül magára zárhassa a szobáját, és a felügyelet nélkül egész nap nyitva álló gyógyszeres vitrinből zsákmányolt pszichotikumokkal, mondjuk Ripedonnal kísérletezzen.
A kérdés csak az, hogy ezért minek kiemelni gyerekeket a családjukból? Főleg iskolai hiányzás, szülői elhanyagolás miatt, hogy aztán hatványozottan elhanyagoltabb, sivárabb körülmények között induljanak el végleg a lejtőn lefelé.
Akit pedig tényleg ki kellett emelni a családjából, mert ott súlyos bántalmazásnak, veszélyeztetésnek volt kitéve, azt hogy védi meg az állam úgy, hogy bekerülve akár csoportosan, felfegyverkezve elkövetett rablásba rántják be a kortársak?
Hogy az állami szerv milyen szinten nem vállal felelősséget a rábízott gyerekekért, annak ékes példái a gyerekotthon környékén lakók, az otthonban dolgozók, és a fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat szakemberei által szervezett megbeszélések, ahol minden szereplő aktívan és konstruktívan keresett megoldást a kritikussá vált helyzetre. Az egyeztetés-sorozaton az ottlevők erejükön felül vállaltak akár önkéntes munkát is, hogy segíthessenek a kiszolgáltatott gyerekeknek, éppen csak az áldatlan állapotokért valójában felelős fenntartó, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság nem jelent meg – a többszöri jelzés ellenére sem.
Az otthonban élő gyerekekért felelős, milliárdos költségvetés fölött exponáló állami gigaintézmény egyetlen szakembert sem küldött a kríziskezelő megbeszélésekre, ezzel jelezve, hogy mennyit számít nekik a rájuk bízott gyermekek sorsa.
Ahogy az ombudsman is fogalmaz:
Ezúttal is szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy az állam alapvető alkotmányos és nemzetközi jogi kötelezettsége, hogy az általa, az intézményein keresztül biztosított gondoskodásban nyújtott ellátás keretében a saját családjukból kiemelt, vagy egyéb módon kikerülő gyermekek helyzetét jobbá és élhetőbbé tegye annál, mint amit saját családjuk biztosítani tudott a számukra. Álláspontom változatlan a tekintetben, hogy szembe megy az Egyezményben vállalt kötelezettségekkel, ha a családjukból kiemelt, az állam gondoskodásában lévő gyermekek olyan körülmények között kénytelenek élni, amelyek nem jobbak, adott esetben még rosszabbak is, mint azon körülmények ahonnan kiemelték őket. Az ilyen gyakorlat ugyanis sérti az Egyezmény 20. cikkben deklarált, a családi környezetétől megfosztott gyermek jogát az állam különleges védelmére és segítségére.
Boros Ilona