- Háy János mutatja be Tasi Rolandot, aki favágóként mozgalommá szervezte a fák védelmét, értékes fák elpusztítása ellen lép fel.
- Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.
A favágóként dolgozó Tasi Roland 2019-ben olyan feladatot kapott, amiről azt gondolta, hogy bűn lenne végrehajtani. Egy óriási, öreg platánfát akartak vele kivágatni, de ő inkább a nyilvánossághoz fordult, hogy megvédje a hatalmas eszmei értéket képviselő fát. Nemcsak a platánt sikerült megmentenie, hanem azóta szinte mozgalommá szervezte a fák védelmét. Több értékes fa elpusztításával szemben is fellépett, és másokat is arra buzdít, hogy védjék a természet csodálatos értékeit, mert szerinte a változás mindig kicsinek tűnő dolgokkal kezdődik.
A fák doktora
Ki ne szeretne olyan világban élni, ahol nem háborúznak, hanem szeretkeznek, ahol a katonák a békét védik, persze fegyvertelenül, a vadászok az állatokat, a favágók a fákat. S mit ad isten, egyszer a favágó tudására, sőt a fák fölötti hatalmára oly büszke fiú – ha nem lenne igaz a történet, azt mondhatnánk, hogy népmesehős – egy hatalmas platán előtt úgymond leteszi a fegyvert, és a nagyhatalmú cég képviselőjével szemben, aki megbízást adott a fa elpusztítására, védelmébe veszi a fát. Kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy egy ekkora értéket elpusztítsunk, mert bár a nagyhatalmú cég bevételei mérhetetlenek, de egy bevétellel biztosan nem rendelkezik: az idővel, azzal a száz vagy százötven évvel, ami ebben a fában benne van. Erre jött rá ez a faápoló, hogy ha fát irt, az életünk tanúit irtja ki, ha fát irt, életet irt. Igaz nem sikolt a levegőbe egyetlen fa sem fülsértő hangon, mikor a fűrészgépek nekiesnek, de akinek van füle a hallásra, hallja, hogy feljajdul.
Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, ezt dúdolom magamban. Megyek az én hősömhöz, egy Budapest melletti faluban, nem pusztán erdő mellett lakik, hanem konkrétan az Erdő utcában, hát hol is lakhatna egy ilyen fadoktor. Egy fiatal férfi nyit ajtót, harmincon innen, naivitáson túl. Kutya, macska, egyelőre albérletben, de tele tervekkel, legfőképp, hogy olyan életet tudjon kialakítani, ami a lehető legkisebb mértékben okoz sérülést a világnak. Fák ápolásából él, de nem csak fát ápol, hanem fatulajdonost is, mondjuk úgy, beavatja abba a világba, ahol a fák élnek, s hogy miért érdemes megtartani azt, amit még meg lehet, hogy miképpen kell irtás helyett átállni az ápolásra, hogy az embernek sem vágjuk le a fejét, ha mondjuk vakbélgyulladása van. És hisz az igazság erejében, s a vele történő események őt igazolják. Az emberek nem hülyék, csak a politikusok, meg az üzletemberek gondolják azt, hogy minden szart le lehet a torkukon nyomni, de igenis van pillanata az igazságnak, ami adott esetben egy fiatal faápoló képében betoppan a fatulajdonosok kertjébe.
Beszélgetünk, szóba kerülnek olyan dolgok, amelyek túlmutatnak a racionális gondolkodáson, amelyek ugyanakkor mégis vannak, és a legracionálisabb ember is érzékel olyat a világból, ami nem írható le a kétszerkettő józanságával. Nem szeretem a spirituális maszlagot, főként annak a lebutított változatát, de nem lépünk át határt, nem kerülnek szóba valóságtól elrugaszkodott gondolatok, ott vagyunk a fák körül, és mert minden mondat mögött van egy foghatóság, a szavak nem szállnak el a mákonyos világlátás erdejébe, ahol izzószemű önjelölt messiások osztják az észt. Az épített világ reprodukálható, a romos kastélyok újraépíthetők, csak pénz kérdése, de ha kivágsz egy fát, könnyen lehet, már nincs időd megvárni, hogy másik nőjön helyébe. A természet erősebb az épített világnál, mert nem az ember pumpálta bele az erőt, hanem a teremtés. Hallgatom ezt a véletlenül közelembe sodródott népmesehőst, hogy mennyire egyértelmű neki, hogy van élet a fogyasztáson túl, sőt csak úgy van élet mindenki számára és valójában a Föld számára is. És hogy alapvetően élni akarunk és nem gátlástalanul fogyasztani. A nagymamám jut eszembe, amikor megmutatta a disznóólak mögött a korhadt diófát, aminek már évek óta nem volt esélye a túlélésre, de egy élő ág mégis megtáltosodott és benőtte a régi fa korhadását. Akkor mondta azt a persze közhelyes, de ott a fa előtt mégis olyan felemelő mondatot, hogy az élet élni akar. Hallgatom az Erdő utca lakosát, a fák doktorát, aki épp abban az egyértelműségben van és abban akarja megerősíteni magát, amiben a nagymamám mondata volt. Ő nem fog a pusztítás szolgálatába állni, s minden erejével azon lesz, hogy meggyőzze azt, aki pusztítani akar, ne tegye. Meggyőzze, ez fontos, mert ő nem hatalom, aki kényszeríteni akarna és tudna, bár a legfőbb hatalom, az élet megbízólevele van a szívében. Nem akar többet, mint, amit tud, nem akarja egy személyben megváltani a világot, de ott, ahol ő van, azt a példát akarja felmutatni, amit jónak lát. S mi tagadás, ez a legtöbb, amit egy ember megtehet. Erdő mellett jó lakni, mert nem kell feltétlen fát hasogatni, mert közelebb a világ, amiben ott az erő és az élet, s ha hagyjuk, hogy ez vegyen körül bennünket, ahogy a dalban van, biztosan könnyebben ölel meg bennünket az, aki szeret, s könnyebben öleljük meg mi is azt, akit szeretünk.
Szöveg: Háy János
Grafika: Hitka Viktória