- Seres Lili Hanna mutatja be Benkő Balázst, aki nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti viskóját.
- Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.
A 22 éves Balázs igazi hétköznapi hős. A pécsi polgárőr nem akart híres lenni és nem akarta megváltani a világot, mindössze annyit tett, amit nagyon sokan megtehetnénk a mindennapi életünkben: segített egy kiszolgáltatott embernek. Balázs nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti a viskóját. Neki köszönhetően Jánosnak azóta otthona és munkája is lett – és nem utolsósorban egy új barátja is Balázs személyében.
Ketten maradtunk
Ülnek a padkán, és nézik, ahogy omlik össze a viskó. Hé – kiáltja az egyik fickó –, ezt az edényt elvihetem? Balázs Jánosra pillant. János biccent. Mellette egy TESCO-s szatyorban ott lapulnak a ruhái.
Furcsa hazamenni ezután. Haza. Balázs haza tud menni. Sétál ki Uránvárosból. Ő, Balázs, pécsi raktáros és polgárőr, hazamegy. Mint sok másik ember a városban ezekben a percekben. De János. Aki elvesztette az otthonát, most már másodszorra. Balázsnak van lakcíme. Jánosnak szatyra van. Sétál kifele, a mellkasát mintha késsel szurkálnák, sétál és nem átkozza a főnökét. Aki anno megkérte, nézzen rá arra az emberre a szőlőhegyen, aki a garázssor falát használva épített egy kis bódét magának. Nézze már meg, hogy minden oké-e azzal az emberrel, aki a szülei halála után hajlék nélkül maradt és így találta fel magát.
Kíváncsian ment oda. Hogy nézhet ki a hely. Milyen lehet az az ember.
Odament, megnézte, jelentette a főnöknek, hogy minden rendben. Aztán este az ágyban, ahogy szokta, végiggondolta a napot. Nincs minden rendben. Ez így nincs rendben.Három napra rá visszament. János elmesélte az életét. Egyre csak mondta, magától, már kérdések se kellettek, úgy tűnt, érezte, hogy Balázs érdeklődése őszinte. Balázs pedig látta, ezért is ment vissza, hogy Jánosból hiányzik valami. A mogorvaság. Nyitott, kedves, bárki szembejövő megkérdezhetné az utcán, ő készséggel elmesélné az életét.
Elmondott hát mindent, Balázs pedig nem átkozza őt ezért. Magát meg azért, hogy két hónapig két naponta járt hozzá, kenyérrel és tartós étellel. Nem átkozza magukat, hogy beszélgettek, barátok lettek. Pedig akkor most nem képzelné el összeszorult gyomorral Jánost, ahogy egy adomány téli dzsekiben ül az utcán és magában beszél. Nem látná a szemgödreit beesni. Az ujjait és a szakállát a nikotintól elsárgulni. Nem képzelné el, hogy minden éjjel átfázik és a teste egyre hidegebb lesz, mert a lopás veszélye visszatartja a hajléktalanszállóktól. Más szállásra meg nincs pénze. Nem képzelné el, hogy magában mormog, részegen felhördül a főtéren, krákog, hörög, káromkodik, az emberek nem néznek rá, sietnek tovább. Ha nem lesznek ilyen jóban, Balázs most nem képzelné el szúró mellkassal János magányos lesüllyedését.
De elképzeli. Megy hazafelé, nem átkoz senkit, talán a János lábosait is elcsóró viskóbontó embereket se, csak arra gondol, milyen hihetetlen ez, milyen egyszerű. Elveszteni az egyik legtermészetesebbnek hitt birtokodat, a lakhelyed. Mi a franc ez, hogy történhet ilyen, emberek között. Hogy lehet valaki ilyen egyedül. Talán nincs is annyira egyedül.
Két nappal a viskó lebontása előtt Balázs élőben videózott a Facebookon. Aztán lelkes ismerősei kérésére csoportot is indított. Vannak, akiket érdekel János.
És nemcsak érdekel. Balázs videóját nemcsak lájkolták, nemcsak szomorú fejeket küldözgettek és kommenteltek, hogy basszameg, ez de durva, nagyon gáz, basszus, nagyon sajnálom, ez iszonyatos, szegény ember. Az ismerősök nem pörgették tovább a hírfolyamot. Mint a kiscicás videókat meg a napi híreket, Jánost nem felejtették el rögtön.
Ha segítenek, jó, ha nem, ő akkor is megoldja valahogy. Balázs ül a gép előtt, olvassa a hozzászólásokat, az üzeneteket, tudja, hogy az ígéret, amíg csak ígéret, bár kedves, nem sokat ér. Aztán igen, jönnek a valódi felajánlások, és János kiválasztja a legközelebbit. Hogy ne legyen messze a várostól. Balázstól. A présházhoz biciklit is kap. Macskája is lesz. Ágya is.
*
Balázs újságírókkal sétál Uránvárosban, mutogat, mesél. Elég nehéz volt ide visszajönni. De az újságírók kedvesek, ez nem bulvár, ez az Abcúg. Balázs a férfit nézi, ahogy fényképezi János viskójának hűlt helyét. Ő miért nem fényképezte le? A viskót, amikor még volt. Emlékszik még rá, János is, a jófej szomszédok és a bontók is, de ha mindenki elfelejti? Hogy pontosan hogy nézett ki. Milyen volt a tapintása a fóliának, a gumimatracnak a tetőn, a deszkáknak, az ajtóknak, milyen hűvös volt bent, milyen volt a formája, a szaga, a berendezése. János biztos nem fogja elfelejteni, de az emlékeket nem lehet úgy mutogatni, mint egy fényképet. Sajnálom, mondja Balázs, hogy nem fotóztam le. Az újságíró megértően mosolyog, a fotós kattintgat.
János az újságíróknak is elmeséli az életét, mert ők is kíváncsiak. Elmondja, hogy kárpitos volt, elmondja a válását, a lányát, a szüleit, a garázst, ahol először csak a bútorait akarta tárolni, aztán beköltözött, aztán ki, mert nem volt pénz, Józsit, akivel fóliákban aludtak az utcán, azt is, hogy ő mindig fázva ébredt, mert éjjel lerúgta magáról.
Balázs nézi a cikket a neten. Szépek a fotók. Bárcsak itt lett volna ez a fotós, amikor megvolt még a viskó. Így a hűlt helyre az olvasók képzelik oda János régi otthonát, mindenki máshogy. Talán nem baj. Jánosról is jó a kép. Nagyon sötét fotó, csak ott van fény, ahol János: az arcán, amit a ráncok mellett árnyékok barázdálnak, azok közül néz kifelé olyan félig kedvesen, félig szomorúan. Így ír történetet a fotós. János sárgás szürke haja és szakálla mintha pont úgy ölelné körbe azt a mély tekintetű arcot, ahogy a fotós akarja. Pedig a haj és a szakáll volt előbb, a fotós abba látta bele, amit belelátott. Amit továbbadott.
Balázsról is jó a kép, a kunyhó hűlt helyén áll, világos van, ez sem lehet véletlen, világos, de a levelek lehulltak, a graffiti a falon annyira nem szép, hogy tökéletes legyen ez a világosság. Ügyes ez a fotós. Lassan jó lenne újra egy cikk.
*
– Lassan jó lenne újra egy cikk, szeretném, ha írnának majd egyet – mondja Balázs a telefonban. – Voltak megkeresések, többen írtak volna, én még nem akartam, hát most majd lehet, hogy nem is kellek. Lehet, hogy azt mondják majd, ha akkor nem akartad, pedig mi ott voltunk, most már késő.
Rázom a fejem, fülemen a telefonnal.
– Szerintem – mondom biztató mosollyal – ez egy nagyon jó történet. Bocsánat, de – teszem hozzá – jó anyag egy újságírónak, mindig is az lesz, ne aggódj, nem sértődnek meg. Most hogy van János? – kérdezem, mert az abcúgos cikk másfél éves.
– Tavaly óta nehezebb – mondja Balázs. – Mi vesszük neki a gyógyszereket, de egyre nehezebben bírjuk.
– Kik? Maradt egy kis csapat, aki segít?
– Ketten maradtunk.
Balázs és a férfi, akié a présház. Akinek gyereke lett, így kevesebb ideje. Nem adják fel, tervben van egy otthon is. Tervükben. Van itt két ember, elsősorban egy, a fiatal pécsi Balázs, aki vigyáz a középkorú, beteg, utcaseprőként dolgozó pécsi Jánosra. Őrangyal. Esetlenül dicsérem a telefonban, milyen szuper, amit csinál, a munkahelyet is kiharcolta neki, elvitte a céghez János orvosi papírjait, hogy megértőbbek legyenek vele és hagyják söprögetni a játszóteret négy órában. Bárcsak több olyan ember lenne, mint te.
Leteszem a telefont, nézegetem a jegyzeteimet. Azt is mondtam, mennyire örülök, hogy írhatok róla. Mennyire jó, hogy a TASZ jelölte erre a tökéletesen neki való díjra, mennyire jó, hogy a Marie Claire helyet ad ezeknek a történeteknek. Talán még sincs veszve minden. Bambulok a jegyzeteimre, és naivan elképzelem azt az ideális világot, ahol hosszú gólyalábakkal átlépjük a köztünk nyílt szakadékokat. Ahol nem ilyen elképesztő, hogy egy huszonegy éves ember nemcsak odamegy, segít is. De elképesztő, és nekünk ezzel kell kezdenünk valamit. Megírni, lefotózni, jelölni, helyet adni, megosztani. Támogatni. Lecsukom a laptopot. Jó beszélgetés volt, lesz mit megírnom. A lebontással kezdem.
Szöveg: Seres Lili Hanna
Grafika: Hitka Viktória
A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.