„Ők ezek szerint életükben soha nem jártak az Ódry Színpadon”

  • Faur Anna, a Színház- és Filmművészeti Egyetem novemberben kirúgott oktatója hisz abban, hogy az eltaposott egyetem sorsa visszafordítható, de legalábbis egy új fejezet kezdődhet a korábbi értékeinek megtartásával.
  • Vendégposztjában azt is leírja, miért érzik polgárai családjuknak az egyetemet, és miért összehasonlíthatatlan ezzel Vidnyánszky Attila felfogása.

Nem biztos, hogy sokan tisztában vannak azzal, hogy mit jelent pontosan SZFE-snek lenni. Ez nem egy nagy egyetem, talán az ország egyik legkisebb ilyen típusú intézménye, ahol jellemzően kis létszámú osztályokban mester-tanítvány alapú képzés folyik. Teljesen más egy nagy létszámú egyetemi kar hatalmas előadójában hallgatni egy professzort, mint az, ami velünk történt.

Saját történetem az SZFE-n több mint húsz éve kezdődött, amikor 2000-ben elkezdtem tanulmányaimat Simó Sándor filmrendező osztályában. Az SZFE-re bekerülni olyan volt nekem, mintha egy új családba kerültem volna: sokat voltunk együtt, jól ismertük egymást, gyakran vitáztunk és voltak nehézségeink, de az alapértékeink közösek voltak, és valamiért mindannyian vágyat éreztünk magunkban az önkifejezésre. Amikor másodévesként elveszítettük az osztályfőnökünket (Simó Sándor 2001. szeptember 4-én elhunyt – szerk.), az olyan dráma volt számunkra, mintha egy szülőnk hagyott volna el bennünket.

Ez nem volt kivételes: az SZFE hallgatói és mesterei között hagyományosan él egy olyan szövetség, ami talán túlmutat az átlagos tanár-diák viszonyon.

Én például a mai napig éjjel-nappal felhívhatom Grunwalsky Ferit, a volt osztályfőnökömet, ha valamiben tanácsra vagy támogatásra szorulok.Ez az egyik oka annak, hogy sok oktató most morálisan nehéz helyzetbe került: felelősséget éreznek saját hallgatóik sorsa iránt, nem szívesen hagyják őket magukra, de az egyetemen egyre vállalhatatlanabb légkör uralkodik.

Mindezt azért írtam le, mert így talán könnyebb megérteni, hogy 2020. szeptember elsején miért foglalták el a hallgatók ezt az egyetemet. A legtöbb ember hasonlóan cselekedne, ha a saját családját, vagy egy számára fontos közösséget kellene megvédenie. Arra a bensőséges közegre, ami 156 éve létezik, nagyon sok fiatal embernek adott otthont és hivatást, egyszer csak kiadta a kilövési parancsot egy felsőbb, arctalan hatalom. Ez a hatalom az elmúlt másfél évben szisztematikusan, ellentmondást nem tűrve próbálta megszüntetni, tönkretenni, a saját képére formálni ezt a közeget, az egyetem polgárait megalázva és semmibe véve.

Ezer szállal kötődöm ehhez a helyhez. Nemcsak azért, mert itt végeztem graduális képzésemet és évekkel később ide jöttem vissza doktorálni, itt lett munkám, majd innen mentem szülési szabadságra, hanem azért is, mert számtalan fontos felnőttkori emberi kapcsolatom innen származik. Itt ismertem meg számomra meghatározó filmeket, az antik irodalmat, színháztörténetet.

Itt voltak éjszakába nyúló beszélgetéseim, itt kaptam meg nagyrészt mindent, amitől az életem ma tartalmas tud lenni.Olyan szellemi műhely volt ez, amit gondosan ápolni kellett volna, nem szétverni.

Ezekért volt fontos és megtisztelő, hogy 2017-ben felkértek: dolgozzak az egyetemen. Ekkor kutatói státuszba kerültem, szorosan az oktatáshoz kapcsolódó munkát végeztem 2020 februárjáig: többek között új tananyag alapjait dolgoztam ki. Már ekkor is az volt a szándék, hogy a kutatás lezárása után részt vegyek az oktatásban. Ez az első munkamegbeszélésem alatt is elhangzott, eleve úgy szólt a felkérés, hogy az egyetem oktatóként tervez velem hosszú távon – ahogy a kutatásban résztvevő többi (akkor még) doktorandusszal is. A 2017-ben indult kutatás résztvevői, szinte kivétel nélkül, azóta is oktatói státuszban vannak, többük már saját osztályt is vezet, azaz az egyetem beváltotta korábbi ígéretét. Nekem azért alakult sajátosan a helyzetem, mert közben megszülettek a gyerekeim, ezért 2020 februárja és szeptembere között passzív gyeden voltam. A korábbi közös munka és közös tapasztalat miatt nem láttam kockázatot abban, hogyerre a féléves, pandémiával terhelt időszakra nem köt velem az egyetem szerződést. Az új szerződés viszont három hónapos próbaidőt kötött ki – mintha nem is dolgoztam volna korábban évekig az egyetemen.

Néhány nappal a három hónap lejárta előtt, 2020. november 30-án hozott a postás egy ajánlott levelet, amiben egy számomra ismeretlen ember indoklás nélkül, azonnali hatállyal felmondta a munkaviszonyomat az egyetemmel.

Mai napig nem kaptam választ arra, hogy miért kellett engem igazából kirúgni – se a felmondás előtt, se azóta nem keresett senki az egyetem számos, újonnan kinevezett vezetője közül.Spekulációim persze vannak. Egyrészt látványos volt a jelenlétem az ellenállásban, ami nyilván nem tetszhetett nekik. Másrészt azt is gondolom, hogy a kirúgásommal a többieket akarták megfélemlíteni és elhallgattatni. Harmadrészt érzek bennük egy látványos koncepciótlanságot: azaz nem tudja a bal kéz, mit tesz a jobb. Ezt abból is gondolom, hogy az elbocsátásom után néhány nappal Vidnyánszky Attila, az újonnan kinevezett kuratórium elnöke levelet küldött az oktatóknak, amiben lefektette a számára fontos értékeket a tanítással kapcsolatban, és biztosított mindenkit, hogy senkit nem fognak kirúgni (!). 

Tanulságként idézem, hogy Vidnyánszky számára mi „az oktatás négy alapvető attribútuma: Ellenőrzöttség, irányítottság, felügyeltség, számonkérhetőség!”Azt hiszem, ez tökéletesen mutatja, hogy miben más az ő szellemisége, mint amit mi, SZFE-sek megszoktunk.

Soha nem tudtam magamban tartani a meggyőződésemet, ha számomra fontos értékekről volt szó. Nagyon úgy tűnik, hogy ebben osztozom azzal a több száz SZFE-s polgárral, akikkel ezt az időszakot közösen végigéltük és úgy döntöttünk, nem fogjuk szótlanul tűrni, amit a hatalom velünk tesz. Még nem tudjuk, mi lesz a végső kimenetele, de ennek a harcnak csak azok a hallgatók és oktatók lehetnek a morális győztesei, akik megpróbálták megvédeni azokat az értékeket, amikben hisznek.
Szomorú vagyok amiatt, hogy sorban jön utánunk a többi egyetem, de náluk már kevés ellenállás látszik. Pedig az oktatás az egyik legfontosabb közügy és közérdek, és sokkal átláthatóbb és szakmaibb szabályozásra szorulna. Ugyanez a hatalom bő tíz évvel ezelőtt még felszámolt közalapítványi rendszereket, jelentős intézményeket sodort lehetetlen helyzetbe arra hivatkozva, hogy az alapítványi szisztéma gazdaságilag átláthatatlan, könnyen adhat visszaélésekre terepet.

Nyilván lehet kritizálni, javítgatni, változtatni – 

de ez nem úgy megy, hogy rárúgjuk az ajtót egy közösségre, a tagjait piszkosnak és igénytelennek tituláljuk, megfosztjuk őket az önrendelkezési joguktól, miközben az arcukba dörgöljük, hogy nem örülnek a jöttünknek. Az elmúlt időszak temérdek lejáratási kísérlete közül különösen beszédes volt számomra, amikor az új vezetés elkezdte az Ódry Színpadot pocskondiázni, az ottani rettenetes állapotokra hivatkozni. Ebből nekem egyetlen fontos információ derül ki: hogy ők ezek szerint életükben soha, egyetlen előadáson sem jártak az Ódry Színpadon. Persze, biztosan felhúznak majd csilli-villi színtereket, stúdiókat, de akkor lesznek bajban, amikor ezeket a tereket tartalommal kell megtölteniük.

Optimista vagyok és azt gondolom, hogy a világ rendje semmiképpen nem a pusztítás. Ezért hiszek abban, hogy az SZFE sorsa visszafordítható, vagy az értékei megtartásával egy új fejezet kezdődhet. De ez nem biztos, hogy megnyugtatja a mostani hallgatókat, vagy a közeljövőben felvételire készülőket.

Faur Anna

Fotó: Pivarnyik Balazs

Az SZFE a 2017-től ott töltött három éve alatt meg tudott győződni Anna munkájának értékéről. Ezért kérdéses, hogy jóhiszemű és tisztességes volt-e a próbaidő kikötése az új munkaszerződésében. A sztrájkban aktívan részt vevő filmintézeti dolgozók közül ő volt a munkaviszony szempontjából a “leggyengébb láncszem”, az egyetlen, akinek próbaidős munkaszerződése volt. Neki minden különösebb indokolás nélkül felmondhattak. A munkáját az új vezetés gyakorlatilag nem ismerhette, hiszen az egyetemfoglalás, a sztrájk, és az SZFE alapítványi működése első három hónapjának problémái miatt még nem is dolgoztak érdemben együtt. Ezért gondoljuk, hogy a felmondás sokkal inkább az új vezetéssel szembeni kritikának, nem pedig szakmai szempontoknak szólt. A munkaügyi perben, amelyet Anna a felmondás miatt indított, ezeket az érveket sorakoztattuk fel.