- A koronavírus-járvány harmadik hulláma szinte napra pontosan egy évvel az első járványügyi korlátozások után érkezett hozzánk. Ami akkor – némi jóindulattal – megmagyarázható bénázásnak volt betudható, arra ma már semmilyen mentség nincs.
- A kormányzati diadalmenet harsogó győzelmi jelentések közepette egy év alatt elvezetett a működésképtelen, megbénult államig – és a menetelés még egyre tart.
- A TASZ-nál ezalatt soha nem látott nagyságú feladattal birkózunk, miközben sokan kérdezik, hogy szabadságjogokért küzdő szervezetként miért nem utasítjuk el az összes korlátozást.
A tavaly tavaszi járványhelyzetben akár kellemes meglepetés is lehetett, hogy a kormány szakértőkre hallgatva határozott intézkedéseket hozott az akkor még újnak számító járványhelyzetben. Igaz, mintha baltával faragták volna ezeket az intézkedéseket, amik nemcsak nem voltak elég hatékonyak, de sokan épp miattuk jutottak bajba, és ezért azóta sem kaptak megfelelő kompenzációt. Mégis, az első hetekben elfogadható volt a sietség, és lehetett bízni abban, hogy úgyis csak rövid ideig kell kibírni a korlátozásokat. Nyáron a kormány úgy is tett, mintha a koronavírus rossz emlék lenne csupán. Még élt a „több Balaton, kevesebb Adria” szlogenje, amikor kiderült, hogy a külügyminiszter épp a horvát partoknál luxusjachtozott – erre a miniszterelnök mindenkit a vírussal már ekkor is rosszul álló Horvátországba küldött, egyúttal belengetve, hogy „szeptembertől szigorítunk”.
A beígért szigorítás azonban heteket váratott magára – már tudjuk, hogy azért, mert a miniszterelnök megijedt a GDP bezuhanásától. „Mindenki megnyugodhat, ha elkapja ezt a betegséget, meg fogjuk gyógyítani” – mondta, ám azóta több mint tízezren haltak meg koronavírusban, a harmadik hullám pedig minden eddiginél súlyosabb helyzettel fenyeget. Decemberben, amikor megvontuk a rendkívüli jogrend mérlegét, csak azt állapíthattuk meg, hogy a válsághelyzetre hivatkozva megerősített hatalmát leginkább klientúraépítésre és megtorlásra használta a kormány.
Sokan a saját bőrükön tapasztalták meg az elmúlt 11 évben, hogy az államban egyre kevésbé lehet bízni: a gránitszilárdságúnak mondott szabályok valójában gumiból vannak, a hatóságok megbízhatatlanok, az állami szolgáltatások rossz minőségűek, ha egyáltalán elérhetők. Aki tehette, megtanulta az államtól minél függetlenebbül élni az életét. A járvány azonban újra az államot állította az élet középpontjába: a napi szinten változó korlátozások mellett olyan kulcskérdésekben is tőle függ az életünk, mint a vakcinák beszerzése és elosztása.
A kormány látványosan próbálta kerülni a gazdaság leállását eredményező intézkedéseket. Ehelyett a miniszterelnök már november elején arról beszélt, hogy „a vakcina a megoldás”, ami már „belátható távolságban van”. Sokan gondolhatták hát, hogy a kormány mindent meg fog tenni a lehető leggördülékenyebb oltásszervezésért. Ehhez két dolgot kellett tennie: egyrészt oltóanyagokat szerezni, másrészt megszervezni a már meglévő vakcinák beadatását. Az első feladat tényleg nem túl egyszerű, amíg a vakcinák nehezen elérhetők. A másik feladat viszont annyiból állt, hogy az állam érje el a polgárait és oldja meg, hogy egy adott időpontban és helyen megjelenjenek beoltatni magukat. Ennek a 21. században ujjgyakorlatnak kellene lennie. Ráadásul hónapok voltak a felkészülésre, a miniszterelnök pedig már decemberben azzal hencegett, hogy a teljes lakosságot be tudnák oltani egy hétvége alatt. Egészen pontosan azt mondta, hogy „ma egy általános, országos, egy-két nap alatt történő, teljes átoltásnak a föltételei megvannak, (…) az ehhez szükséges eszközökkel, számítógépes nyilvántartással, adatbázissal, helyszínkijelöléssel, mindennel készen vagyunk”. Aztán, amikor mindezt meg is kellett volna valósítani, kiderült, hogy nemhogy tízmillió, de hetvenezer embert sem tudnak egy hétvégén beoltani. A magyar állam ma egy ilyen kaliberű feladatot nem képes megoldani.
Ez a kormányzati kudarc minden járványnál ijesztőbb.Nemcsak az a baj, hogy a kormány a járvány jelentette fenyegetés árnyékában a haverjai kitömésére használja a hatalmát, komplett ágazatokat véreztet ki, emberek tízezreit taszít létbizonytalanságba. Nemcsak az, hogy olyan alapvető jogokat korlátoz aránytalanul, mint a gyülekezés vagy a közérdekű adatok megismerése, vagy olyan sérülékeny csoportok ellen uszít, mint az LMBTQ emberek vagy az iráni egyetemisták. De ráadásul közben még képtelen is kezelni a járványt. A beígért bértámogatásokra hónapokat kell várni, a vendéglátóhelyek sorra zárnak be. Az oktatásban katasztrofális a pusztítás, a legrosszabb helyzetű térségekben a gyerekek egy éve gyakorlatilag kiestek az iskolából. Az egészségügyet katonai rendszerű igazgatás alá vonták, az egészségügyi dolgozókat a szolgálati jogviszonnyal lehetetlen helyzetbe hozták. Az EU-ban a legdrágábban vettünk lélegeztetőgépeket, de nincsenek szakemberek, akik képesek lennének a működtetésükre. A kórházakban úgy halnak meg a betegek, hogy a hozzátartozóik nem tudhatnak róluk semmit. Nem nyilvános az oltási terv, megbízhatatlanok a járványadatok, a vakcinákat a szakhatóságot megkerülve engedélyezik. Az oltás szervezése a káosztól a totális bukásig jutott el, a szegénytelepeken pedig végképp eluralkodott a nincstelenség.
Ezek a kudarcok nem pusztán amolyan félresikerült próbálkozások. Ellenkezőleg: nagyon nehéz azt hinni, hogy a kormánynak nem kifejezetten az a célja, hogy fokozza a bizonytalanságot. Kapkodás, utolsó pillanatra hagyott szabályalkotás, értelmetlen, önmaguknak ellentmondó rendelkezések – egész évben ez zajlott. Ma bejelentenek valamit, holnap megcáfolják – legyen az új szabály, információ a vakcináról, az egészségügy átszervezése vagy átállás a távoktatásra.
Egy év alatt a kormány elérte, hogy teljesen elenyésszen az államba vetett bizalmunk.Az állam az emberiség egyik kulturális csúcsterméke, amiben a legtöbben maguktól, mindenféle kényszer nélkül betartják a szabályokat, belátva, hogy ez tartja össze a közösséget. Az állam legfőbb tőkéje tehát ez a hit, ez a bizalom, hogy mindannyian jobban járunk, ha betartjuk a közös szabályokat.
Ennek a bizalomnak a lerombolása hosszú távú és keserves következményekkel jár. Ha az állam visszaél a polgárok bizalmával, ha a szabályok relativizálódnak, ha olyan alapvető feladatok ellátása is kudarcba fullad, mint párezer ember beoltásának megszervezése, akkor az emberekből elvész az a meggyőződés, hogy érdemes alávetniük magukat a szabályoknak. Ijesztő belegondolni, hogy milyen sors vár egy szabályok nélküli közösségre.
De hol van a TASZ?A járványhelyzet számos szabadságjogunk korlátozásával jár: nekünk, a TASZ-nak az a feladatunk, hogy ezeket a korlátozásokat mérlegre tegyük.
A szabályokat folyamatosan elemezzük, és mindig felemeljük a szavunkat, ha indokolatlan jogkorlátozást látunk. Felszólaltunk a hónapok óta tartó teljes gyülekezési tilalom ellen és sikerrel védtük meg azokat, akik az autójukban ülve, dudálva tüntettek. Felhívtuk a figyelmet a vakcinaútlevéllel kapcsolatos szabályozásokban rejlő veszélyekre, a covid-appokban és a vakcinaregisztrációban rejlő adatvédelmi kockázatokra. Alkotmánybírósághoz fordultunk az egészségügyi dolgozók alapjogait korlátozó felmondási tilalom miatt.
Ott vagyunk azok mellett, akik segítségre szorulnak. A koronavírussal kapcsolatos tájékoztató oldalainkat másfél milliószor keresték fel az elmúlt évben, több mint ötezer embernek pedig közvetlen, telefonos vagy emailes jogi segítséget nyújtottunk. Egészségügyi dolgozók százainak segítettünk a jogviszonyuk átalakulásakor értelmezni az utolsó pillanatban kézhez kapott szerződéseiket. Jogvédelmet nyújtottunk a járvány elején az országból méltatlan körülmények között, jogellenesen kiutasított iráni diákoknak, majd a tavaszi, tömeges kórházi ágyfelszabadítás kárvallottjainak. Kiálltunk és jogi eljárásokat indítottunk az LMBTQ emberek elleni olyan támadások miatt, mint a Meseország mindenkié betiltására irányuló próbálkozások, vagy az örökbefogadás ellehetetlenítése.
Jeleztük viszont azt is, ha egy a szabályozást jogi szempontból elfogadhatónak találtunk – mint a kötelező maszkviselés előírása és más járványügyi korlátozások esetén. Vannak, akik felteszik a kérdést, hogy
szabadságjog-párti szervezetként miért nem a korlátozások csökkentése, megszüntetése mellett érvelünk.Erre azt feleljük, hogy a vírus jelenléte jogi szempontból indokolttá teszi a korlátozások legnagyobb részét, az aránytalan korlátozásokkal szemben pedig következetesen fellépünk. Azt viszont, hogy mi pontosan a korlátozások megfelelő mértéke, járványügyi szakemberek feladata megállapítani.
A kormány tudatos bizalomrombolását látva azonban számunkra is kérdéses, hogy hogyan érveljünk a szabálykövető magatartás mellett, amikor a kormányhoz közel állók látványosan megszegik a szabályokat. Mit mondjunk azoknak, akiket súlyos méltánytalanság vagy kár ér egy rossz szabály miatt? Mivel biztassuk azokat, akiknek a jogsérelmére nem létezik hatékony jogorvoslati eszköz?
Nehéz belátni, hogy az államba vetett bizalom rombolása mögött mi húzódik meg. Lehet, hogy a kormány három ciklusnyi teljhatalom dacára alapvető kormányzási képességeknek nincs a birtokában, és ez a totális állami kudarc az inkompetencia, a központosítás, a szakmaiság leépítése és a folyamatos átszervezés eredménye. De lehet az is, hogy ezt a helyzetet szándékosan idézik elő, és a közbizalom leépítése valójában a kormány tudatos politikája.
Bárhogy is van, innentől minden az emberek tűrőképességén áll vagy bukik.
Azt pedig senki sem kívánhatja, hogy egyszerre fogyjon el sok ember türelme.
Asbóth Márton
(Fotó: TASZ / Pivarnyik Balázs)