Lehetett számítani arra, hogy a nemdohányzók védelmében az Országgyűlés elé beterjesztett törvénymódosító javaslatot előbb-utóbb meg próbálja majd fúrni a dohánylobbi vagy a vendéglátóipari lobbi. Arra azonban kevesen számítottak, hogy éppen az egyéb ügyekben a közerkölcs védelmezőjének szerepében tetszelgő keresztény-demokrata politikusok vállnak a dohányzók szabadságjogainak önjelölt élharcosaivá. Harrach Péter és Rubovszky György, a KDNP parlamenti képviselői kedden sajtótájékoztatót hívtak össze – no nem azért, hogy a női egyenjogúság nyilvánvaló hiányosságaira hívják fel a figyelmet a nemzetközi nőnap 100. évfordulóján. Hanem azért, hogy a tervezett “drasztikus” dohányzási tilalom ellen emeljenek szót – méghozzá a klasszikus liberális érvrendszer alapján!
Harrach képviselő úr szerint “a dohányzás káros, de a társadalom számára a fanatikus megoldások talán legalább annyira károsak”. "Nem szeretek füstös helyiségben vacsorázni, de ugyanúgy nem szeretem, ha megtiltják nekem, hogy utána elszívjak egy szál cigarettát", jelentette ki. Kiemelte, hogy a dohányzás rossz szokás, káros az egészségre, a nemdohányzókat védelem illeti meg, és azt is elfogadják, hogy a társadalmat jó irányba kell alakítani, formálni, de számukra fontos az emberi személy méltósága és az ebből fakadó szabadsága is. Ez pedig adott esetben azt jelenti, hogy rossz döntéseket is hozhatunk, "mindenkinek joga van arra, hogy elszúrja az életét".
A képviselő úr érvelését még a John Stuart Mill-en felnevelkedett liberális utilitaristák is megirigyelhetnék, ha nem lenne ezzel az egésszel két nagyobbacska probléma, ami hiteltelenné, hovatovább az álszentség és kettős mérce iskolapéldájává emeli ezt a sajtónyilatkozatot.
Először is, mint már korábban kifejtettük a Drogriporteren, a jelenlegi beterjesztett törvényjavaslat egyáltalán nem korlátozná a szabadságjogokat, és nem tervezi a dohányzás “drasztikus” betiltását. Arról van szó, hogy a nemdohányzó munkavállalók, vagy éppen a vendéglőkben, szórakozóhelyeken tartózkodó nemdohányzó vendégek számára biztosítsák a füstmentes levegőt. A dohányosok szabadságjogai egyáltalán nem sérülnek ezáltal, a tervezett szabályozás kapcsán semmi sem indokolja a “drasztikus” dohánytilalom ördögét a falra festeni.
Másodszor, elég visszásnak tűnik, hogy éppen olyan politikusok hivatkoznak az emberi személy méltóságára és ebből fakadó szabadságára, akik nemrégen a melegtüntetés betiltását ünnepelték, és egyéb “rossz szokásokkal” kapcsolatban pedig a zéró-tolerancia álláspontjára helyezkednek. Harrach Péter ugyanis – a félreértések elkerülése végett – a sajtótájékoztatón kijelentette azt is, hogy a kábítószer-fogyasztás tilalmát továbbra is szükségesnek tartja. Értsd: elfogadhatatlannak érzi, hogy az étteremben elköltött vacsora után őt korlátozzák abban, hogy elszívjon egy cigarettát – ugyanakkor elkerülhetetlennek véli, hogy az otthonában, senkit sem zavaró módon füves cigit elszívó polgártársát két év börtönnel fenyegesse a törvény.
A képviselő korábban a drasztikus drogtilalom fanatikus képviselőjeként vált ismertté a parlamentben. Mikor 2002-ben az akkori parlament a Fidesz-kormány szigorításának visszavonása mellett döntött, Harrach úr arról vizionált, hogy a tervezett módosításokkal majd a gyermekek élete kerül veszélybe, és a törvénymódosítás jelentős mértékben hozzájárul a társadalmi rend gyengítéséhez, "a neoliberális zsákutca felé vezet". Pedig a törvénymódosítás nem legalizációról, de még csak nem is dekriminalizációról szólt, pusztán arról, hogy a csekély mennyiségű kábítószert saját fogyasztás céljából maguknál tartó fiatalok a börtönbüntetés alternatívájaként választhassák az ún. elterelést (egy 6 hónapos megelőző, terápiás vagy egyéb foglalkozáson való részvételt) – még akkor is, ha egyébként nem drogfüggők.
Véleményem szerint ha a mostani sajtótájékoztatón kifejtett mondatokban a “dohányzás” szót a “fűszívás”, vagy – horribile dictu - a “drogfogyasztás” szavakkal helyettesítjük be, akkor nem csak értelmes, de mind tudományos, mind emberi jogi szempontból védhető kijelentéseket kapunk. Így például mélységesen egyet értenék azzal a kijelentéssel, hogy “az nem vezet sehová, ha egyszerűen betiltják a fűszívást", vagy például “a drogfogyasztás káros, de a társadalom számára a fanatikus megoldások talán legalább annyira károsak”. Harrach Péter kristálytiszta logikai érzékkel tárja fel előttünk, hogy a szemellenzős tiltás mint eszköz elégtelen a káros szokások ellen folytatott grandiózus társadalmi küzdelemben, sőt, több kárt okoz, mint amennyit megelőz. De akkor vajon miért nem képes saját logikáját következetesen alkalmazni például a fűszívásra?
Harrach képviselő úr szerint természetesen azért, mert “a” kábítószer nem egyszerűen káros szokás, hanem “személyiségkárosító hatású”. A régi nóta: bagatellizáljuk a dohányzás káros hatásait, míg démonizáljuk az illegális drogok káros hatásait, amelyeket egyébként a politika mindig egy kalap alatt tárgyal. A tudomány, éppen ellenkezőleg, nem ismer különbséget könnyű és kemény, legális és illegális drogok között: az efféle különbségek kizárólag jogi-politikai természetűek és nem mérhetőek tudományos módszerekkel. A tudomány kizárólag tudatmódosító szereket ismer, ezeket a hatóanyaguk molekulaszerkezete és a sajátos hatásmechanizmusuk szerint különbözteti meg, a jogi státuszuktól függetlenül.
Nem lehet például általánosságban kijelenteni, hogy az illegális szerek fogyasztása nagyobb függőségi potenciállal, károsabb élettani vagy pszichés hatásokkal jár, mint mondjuk a dohányzás. Egyrészt a mértéktelen dohányzás éppen annyira személyiségkárosító hatású, mint minden drog mértéktelen használata: sőt, az eluralkodott szenvedélyek minden esetben személyiségkárosító hatásúak, legyen szó akár szerencsejátékról vagy heroinról.
Az egyes szerek által okozott károk, kockázatok között természetesen van különbség, egyes esetekben ez a különbség mérhető és kvantifikálható. Viszont az összehasonlításból gyakran a dohány kerül ki vesztesen az illegális drogokkal szemben. Ha például a legnépszerűbb illegális szer, a kannabisz fogyasztásának kockázatait vetjük össze a dohányzás kockázataival, akkor szinte minden kritérium szerint a dohányzás bizonyul messze károsabbnak.
A dohány az eddig ismert legaddiktívabb szerek közé tartozik, a dohányosok leszokási rátája rosszabb, mint a heroinistáké. A kannabisz függőségi potenciálja a hasonló kritériumok (elvonási tünetek, tolerancia, sóvárgás stb.) szerint ehhez képest jóval enyhébb. A dohányzás hosszú távon súlyos egészségügyi problémák kialakulásához vezet, amelyek a vezető halálokok közé tartoznak: szívroham, agyvérzés, krónikus obstruktív légúti betegség, tüdőtágulás, rák. A kannabisz hosszú távú fogyasztását eddig nem sikerült hasonlóan súlyos, statisztikailag jelentős egészségkárosodáshoz kötni, így például a nagy mintán végzett hosszú távú vizsgálatok szerint a fűszívás hörghurutot okozhat, viszont tüdőrákot nem. A dohányzás a KSH adatai szerint évente 28 ezer halálesetet okoz csak Magyarországon. Világszinten a dohányzás a becslések szerint 100 millió ember halálát okozta a 20. században – ugyanebben a században egyetlen olyan dokumentált eset sem ismert, mikor egy egyébként egészséges ember kizárólag a kannabisz-fogyasztás következményeként meghalt volna. Az ún. kapudrog-elméletet pedig, amely szerint a kannabisz a “kemény drogok előszobája”, már évtizedek óta megcáfolták: a fűszívók túlnyomó többsége nem válik heroin- vagy kokainfüggővé, ezenkívül éppen annyira a társadalom hasznos tagja marad, mint a legtöbb dohányos.
Amennyiben Harrach Péter tisztában van ezekkel a tényekkel – amelyeket bárki ellenőrizhet a szakirodalomban – akkor felvetődik a kérdés, hogy vajon politikusi énje egyfajta tudathasadásban szenved-e, vagy pedig valamilyen számunkra ismeretlen logika szerint, de következetesen alkalmazza a kettős mércét.
Sárosi Péter