Börtönbüntetésre ítélt a bíróság egy embert Magyarországon 2012. június 13-án azért, mert nyilvánosan tagadott egy történeti tényt, a holokauszt megtörténtét. Az ügynek csak a jogi oldalát veszem szemügyre, a rossz szabályt és az első alkalmazását.
1. A büntető törvénykönyv 269/C. § így szól: „Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő." A szabály két évvel ezelőtti beiktatásának története ismert, benne volt a bal- és a jobboldal egyaránt, szerepelne a következő Btk-ban is.
A szabály alkalmazása a következő: az ember táblára ír egy kijelentő mondatot („Nem volt holokauszt."), azt a magasba emeli az utcán, és emiatt a bíróság másfél év börtönre ítéli. Tehát nem azért, mert kárt okozott emberi életben, egészségben, magán- vagy köztulajdonban, hanem azért, mert kimondja, amit gondol. Nem hív fel erőszakra, csak egy megállapítást tesz. Az összehasonlítás végett érdemes számításba venni, hogy olcsóbban megúszhatja egy hasonló helyzetben lévő garázda, tolvaj, sikkasztó vagy csaló, és ugyanilyen büntetés jár a súlyos testi sértésért, emberkereskedelemért, fiatalkorúakról készített pornográf felvételek készítéséért, hivatali visszaélésért, hivatalos személy elleni erőszakért, stb. Akármennyire is sértő vagy felháborító az, amikor egyesek nyilvánossá teszik saját ostobaságukat és/vagy rosszindulatukat, nem a büntetőjogi fenyegetés az az eszköz, amit bevethetünk ellene.
2. A Társaság a Szabadságjogokért két éve folyamatosan hangoztatja nyilvánosan, hogy a holokauszt-tagadás büntetőjogi tilalma a szólásszabadság alkotmányellenes korlátozását jelenti. Nézze meg a videót, olvassa el alkotmánybírósági beadványunkat és az új Btk-ról írt véleményünket! Gyorsan tegyük magunkat túl azon a formalista kritikán, hogy az „és" kötőszó miatt az elkövetési magatartás csak akkor valósulhat meg, ha valaki sok emberiség elleni cselekmény tagadásán túl még a holokauszt vagy a gulág tényét is tagadja, ami valószínűtlen – ez nyilván elírás, a jogalkotó figyelmetlensége. Nem mintha megbocsátható volna, mégiscsak a Btk-ról van szó, helló!, de koncentráljunk inkább a tartalmi kifogásokra.
Nyilvánvalóan korlátozza a véleménynyilvánítást az, hogy a büntetőjog kijelentéseket helyez tiltólistára. Elismerjük, hogy egyes megnyilvánulások lehetnek olyan veszélyesek, hogy azok indokolják a büntetőjogi fellépést (ilyen az uszítás). De ilyenkor nem a beszéd tartalma miatt, hanem a következményei miatt legitim a korlátozás. A beszéd tartalma alapján tett különbség egyszerűen nem ésszerű indok a büntetőjogi szankció mellett. A tartalma miatt sértő szólás elleni jogi fellépésnek nem a Btk. a jó eszköze, hanem a polgári per.
Továbbá a holokauszt esetében nemcsak személyes sérelmek merülhetnek fel, mert a politikai közösségnek önmagához, a múltjához való viszonya legalább ilyen fontos. A nemzeti emlékezet az egyik legfontosabb közügy, ami egy országban elképzelhető, és demokráciánk minősége nagyban múlik azon, hogy mihez és hogyan viszonyulunk. A múlt megismerése, az önkényuralmi rendszerek tragédiájának a nemzeti kultúra részévé tétele tehát feladatot ró az államra, amit nem azzal teljesít, ha egyes állításokat a tartalmuk miatt jogi tilalmakkal igyekszik kirekeszteni a nyilvános diskurzusból.
Ám azon túl, hogy a múlt megismerését gátolja az, ha a történeti viták határát a büntetőjog szabja meg, a holokauszt-tagadás tilalma a tudományos élet autonómiáját, szabadságát is sérti. A tudomány, többek között, a megalapozatlan vélekedések ellen és a pontos ismeretek érdekében folytatott küzdelem, és ha azt akarjuk, hogy ne maradjunk tévedésben, az egymásnak ellentmondó állításokat (tagadásokat) nyilvánosan össze kell mérnünk. Bármilyen állítás vagy tagadás tiltása csak a tévhitek fennmaradását szolgálja. A büntetés kilátásba helyezése csak megakadályozza, öncenzúrára készteti a vészkorszakkal foglalkozó történészeket, a közönséget pedig arra kárhoztatja, hogy történelmi ismeretek hiányában formáljon véleményt.
Azt is jegyezzük meg, hogy az ember gyarló, ragaszkodik a tévhiteihez, sokszor tudatosan hazudik, és ezen a büntetőjogi tilalom nem képes változtatni. Nézeteket, vélekedéseket, hazugságokat nem tud felszámolni. Éppen ezért a célja is sokkal szerényebb: a bűncselekmények megelőzése, a társadalom védelme. Ami elérhető egy ilyen büntetéssel, az legfeljebb az, hogy az emberek a továbbiakban tartózkodjanak extrém nézeteik nyilvános hangoztatásától.
Ám éppen emiatt alkotmányellenes és erkölcstelen az, ha a vélemény nyilvános hangoztatása tilos, mert ezzel az állam valójában öncenzúrára kényszeríti a polgárát: azt üzeni, hogy ha el akarja kerülni a büntetést, akkor nyilvánosan tagadja meg a saját nézeteit, mások előtt hazudjon arról, amit valójában gondol. Mit tehet akkor az állam, ha helyesen akar eljárni, tiszteletben akarja tartani mind a szólás, mind a tudományos vita szabadságát, miközben eleget akar tenni demokratikus kötelességének is? Ha ki akarja fejezni a rosszallását bizonyos vélekedések hangoztatása miatt, akkor annak megvannak a megfelelő eszközei. A megfelelő eszköz természetesen a demokratikus és gazdag oktatás és ismeretterjesztés, a tudomány autonómiájának és fejlődésének garantálása, a „felvilágosodás". Ha ez megvan, akkor a továbbiakban nem kell a jogi tilalomfákat szaporítani, hanem elég nyilvánosan kiállni a tévhitektől és a hazugságoktól való elhatárolódás érdekében – megcáfolásuk a történeti vita dolga. A demokratáknak morális, honpolgári feladatuk, hogy épségben tartsák a nemzeti emlékezetet, a történészeknek munkaköri kötelességük a legendák felszámolása, a közhatalmat gyakorló tisztségviselőknek pedig alkotmányos kötelességük elhatárolódniuk egyes véleményektől. Ezt a munkát nem lehet egy szabály beiktatásával megspórolni.
3. Az ítélet egyik unikális eleme az, hogy a büntetés felfüggesztésének ideje alatt az elítéltnek holokauszt-emlékhelyeket kell látogatnia és le kell írnia a tapasztalatait, véleményét. Szinte biztosra vehető, hogy emberünknek a látogatások hatására nem fog megváltozni a véleménye. Ilyen következmény legfeljebb akkor várható, ha alappal feltételezhetjük, hogy nem szándékosan hazudott, hanem csak tévedésben van, mert a tévedés valóban orvosolható a tényekről való felvilágosítással, a tudatos hazugság azonban nem. Ne legyünk azonban álnaivak: aki tagadja a holokausztot, az rendszerint nem ezért teszi, mert az ismeretek hiányától szenved, hanem éppen ellenkezőleg: nagyon is sok ismerete van a témáról, csak éppen azokat tudatosan és tendenciózusan vonultatja fel. Profi holokauszt-tagadónak nem fog megváltozni a véleménye attól, hogy megnézi a gázkamrákat. Azt azonban mindenképpen el kell ismerni, hogy egy ilyen előírásnak messze több értelme van, mint a börtönbe dugásnak.
Nem lennék meglepve, ha a másodfokú tárgyalásra emberünk már azzal érkezne, hogy meglátogatta az emlékhelyeket, megírta a fogalmazását, azt letenne a másodfokú tanács elé, és arra hivatkozna, hogy okafogyottá vált az előírás. És akkor se, ha belekötne a kötőszóba is.
Hegyi Szabolcs