Ma Magyarországon az alkotmányos demokrácia zsugorodik. A jogállami intézmények, amelyeknek az volna a feladatuk, hogy az állampolgári szabadságot védjék az illetéktelen, elsősorban állami beavatkozással szemben, egyre kevésbé képesek betölteni eredeti funkciójukat. A kormányzat, kétharmados felhatalmazását cinikusan felhasználva, felszámolja, kiheréli vagy a saját befolyása alá vonja a jogvédelmi intézményeket annak érdekében, hogy azok inkább a hatalmat védjék a polgárok jogai helyett.
A TASZ azonban, jogvédő szervezetként, a szűkülő demokrácia körülményei között sem adhatja fel azt a célját, hogy folyamatosan őrizze a szabadságjogokat az olyan illetéktelen beavatkozásokkal szemben (is), amelyek még egy jól működő demokráciában is előfordulnak. Ennek érdekében éppúgy igénybe kell vegye és ki kell használja azokat a jogi lehetőségeket, amelyek a rosszul működő demokráciában is rendelkezésre állnak – ilyen pl. a bírói út. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy amikor a fékek és ellensúlyok rendszere megbillen, a jogállami garanciák leépülnek, akkor a jogvédő szervezet dolga is nehezebb, mert ez a helyzet az intézményekhez való viszony újragondolását is megkívánja. Jól működő alkotmányos demokráciában az illegitim állami aktus a kivétel, a határeset – a leépülő demokráciában azonban az illegitim működés akár intézményesedhet is.
Intézmények bojkottálása
Az intézményesülő illegitim működés akár annak lehetőségét is felveti, hogy a jogállamiság mellett elkötelezett jogvédő bojkottálja azokat az intézményeket, amelyek nem egyeztethetők össze az államot legitimáló elvekkel. Az illegitim intézményektől való tartózkodás igazolásában éppúgy az alkotmányos demokrácia iránti elkötelezettség játszik főszerepet, mint a polgári engedetlenség igazolásában. A polgári engedetlenséget ugyanis, szemben a jogsértés egyéb formáival, az alkotmányos demokrácia elveire való hivatkozás igazolja. Nevezetesen az, hogy az állam elsőrendű kötelezettsége az állampolgári szabadság tiszteletben tartása és védelme, valamint az, hogy a polgár nem kerülhet olyan helyzetbe, amelyben a jognak való engedelmesség a lelkiismeretével ellentétes tettek végrehajtására kényszeríti őt. Ennek a szabadságnak a biztosítása miatt érdemes elismerésre az alkotmányos demokrácia, és a polgári engedetlenkedő ugyanarra a szabadságra apellál, amelynek biztosítását joggal várja el az alkotmányos demokráciától. Aki a lelkiismeretére hallgatva az engedetlenséget választja, az éppen azokra a morális elvekre hivatkozik, amelyek az állami cselekvést is legitimálják.
Egy jogvédő szervezet pozícióját, a dolog természetéből fakadó különbségek mellett, azonban egy további megfontolás is módosítja. Az intézmények és az általuk biztosított különböző jogi eljárások igénybevétele azon az előfeltevésen alapul, hogy az állam racionálisan működik, azaz maga is komolyan veszi az intézményeket, eljárásaikat, döntéseiket (pl. egy közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata esetén az ítéletet végrehajtják). A jogállam romlásának azonban éppen az az egyik legbiztosabb jele, hogy a hatalomgyakorlás nem racionális, hanem önkényes: az állam bármikor képes fittyet hányni a saját intézményeire is. Amennyiben egy jogvédő szervezet erre a jelenségre vaknak bizonyul, azaz úgy tesz, mintha minden rendben lenne, akkor azzal maga legitimálja azt az államot, ami letért a jogállamiság pályájáról. Ebből az következik, hogy a jogállam szűküléséről alkotott meggyőződésnek és az ellene való küzdelemnek szerves része annak belátása is, hogy adott esetben a nem jogállami intézmények demonstratív bojkottálására van szükség.
Az alkotmányos teljesítmény tesztje
A kérdés csak az, hogy mely intézmények méltók a tiszteletre, ennélfogva arra, hogy a jogvédelmet rájuk bízzuk, tőlük várjuk. Leépülő, szűkülő demokrácián éppen azt értjük, hogy az intézmények működése fokozatosan romlik, egyesek még alkotmányosan működnek, míg mások már nem. A kérdés megválaszolásához tehát úgy érdemes hozzáfogni, hogy megvizsgáljuk a tiszta és a kevésbé tiszta eseteket. Az egyértelmű példák lehetővé teszik néhány olyan szempont azonosítását, amelyek biztosan nem hagyhatók figyelmen kívül egy intézmény alkotmányos teljesítményének megítélésekor (adott esetben nyilván további körülmények vizsgálata is releváns lehet). E szempontok mérlegelése aztán a kevésbé egyértelmű esetekben iránymutatóul szolgálhat az intézményhez való viszony kialakításához. A tiszta eset példájaként a mai Magyarországon a médiahatóság és az adatvédelmi hatóság is kínálkozik.
1. A formális intézményi keret: mindenekelőtt az intézmény felépítésének és működésének formális szabályait (hatáskörök), valamint e szabályok megalkotásának körülményeit kell megvizsgálni. A kétharmados sajtó- és médiatörvényt mind a parlamentarizmus (önálló képviselői indítványként nyújtották be), mind a demokrácia (ellenzéki kritikák figyelmen kívül hagyása) elveinek felrúgásával fogadták el a kormánypártok. A törvény korábban nem látott túlhatalommal ruházta fel a hatóságot elsősorban a közmédia, de a médiaszektor egésze fölött is, és lehetővé tette, hogy a közmédia közvetlenül, a kereskedelmi audiovizuális média (analóg tévék, rádiók) pedig közvetve (a pályázati rendszer átalakításával, illetve a csillagászati büntetések kilátásba helyezésével) a kormányzati akarat kiszolgálójává váljon. A médiahatóság hatáskörei és eljárásai tehát a kormányzati akarat zökkenőmentesen megvalósulását biztosítják. Az adatvédelem intézményrendszerének átalakítása is szégyenletesen történt meg: a korábbi adatvédelmi ombudsmant mandátumának lejárta előtt elmozdították hivatalából, és az ombudsmani hivatal helyett egy jóval kevésbé független hatóságra lett bízva mind a magánszféra védelme, mind az információszabadság garantálása.
2. A tényleges működés: Elvileg elképzelhető, és a kormányzat is használja azt az érvet, hogy félelmetes szabályok ide vagy oda, az intézmény gyakorlata eloszlatja a félelmeket. Ám ez sem a médiahatóság, sem az adatvédelmi hatóság esetében nem történt meg. A Klubrádió-ügyei szemléletesen tanúsítják, hogy a hatóság jogerős bírósági döntéseknek is képes ellenállni, és az adatvédelmi hatóság lépései is rendre a kormányzatnak kedveznek. Nem javít a helyzeten a testületek személyi összetételének figyelembe vétele sem: a hatósági önkény lehetőségét nem képesek minimálisra csökkenteni azok, akik nem a jogokhoz, hanem a kormányzathoz lojálisak, és megválasztásukat a parlamenti ellenzék nem támogatta.
E szempontok értékelése egyértelműen indokolja azt a meggyőződésünket, hogy e hatóságokat kifejezetten azért hozta létre a kormányzat, hogy saját magát védje a polgárokkal szemben. Emiatt a jogvédelem szempontjából egy fikarcnyit sem bízhatunk meg bennük, és meggyőződésünk, hogy a TASZ még az állampolgároknak nyújtott jogsegély keretében sem fordulhat hozzájuk.
Az alapvető jogok biztosának hivatalával kapcsolatos viszony még nem annyira nehéz kérdés. Az alapjogi biztos funkciója szerint a jogok őre, tehát formális kifogás semmiképpen sem emelhető ellene. Tényleges tevékenysége alapján pedig a jelenlegi biztos ellen szintén nem sok kifogás vethető fel, mert meglehetősen aktív a jogvédelem területén. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól a körülménytől, hogy megválasztására még a jelenlegi kormányzati ciklus előtt került sor, és a mandátuma idén ősszel lejár. Ismerve a kormánypártok gyakorlatát a független intézmények vezetőinek megválasztása terén, sajnos könnyen elképzelhető, hogy a következő biztos már nem lesz ennyire aktív, és ennek következtében könnyen lehet, hogy egy év múlva, az új biztos addigi tevékenységének mérlege már negatív lesz.
Az igazán nehéz eset az Alkotmánybíróságé és a bíróságoké, amelyek egyben a jogvédelemnek is a legfontosabb intézményei. Az Alkotmánybíróság a formális szabályozási kereteket tekintve természetesen szintén nem tekinthető eleve illegitimnek, sőt. Annak ellenére sem, hogy eljárásait és hatásköreit többé, szervezetét pedig kevésbé átalakították, aminek következtében alapjogvédelmi jelentősége a korábbi állapothoz képest szignifikánsan csökkent. Itt inkább az okozza a nehézséget, hogy – elsősorban a bírák személyének cserélődése folytán, és megint a kormánypártok személyzeti politikájának eredményeképpen – az intézmény működése egyre kevésbé felel meg annak a szerepnek, amit a jogok védelme megkíván. Ez azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság lassan magától is eljuthat arra a pontra, ahol már nem lesz érdemes hozzá fordulni.
Látszólag hasonló helyzetben vannak a rendes bíróságok, mindenekelőtt a Kúria is, amennyiben erősödő politikai nyomás nehezedik rá(juk), hogy ne a jogvédelem, hanem inkább a hatalomvédelem eszközeként funkcionáljanak. Azonban mégsem lehet teljes mértékben egy kalap alá venni a bíróságokat az Alkotmánybírósággal. A legfontosabb különbség az, hogy a bíróság országos méretű, tagolt szervezet, kiterjedt személyi állománnyal rendelkezik, és így az ellenálló-képessége is nagyobb: személycserékkel az AB-t sokkal könnyebb meghajlítani, mint a bíróságot, még ha zajlanak is az ezirányú törekvések. Emiatt inkább azt lehet mondani, hogy jelenleg a bíróság inkább a „tiszta esetek” kategóriájába tartozik, azaz nem kérdés, hogy érdemes bíróság elé vinni alapjogi sérelmeket. Akkor is így van ez, ha természetesen a bíróságot sem lehet mindig meggyőzni arról, hogy az alapjogok védelme nekik is elsődleges feladatuk. Mindenesetre bizakodásra éppen az adhat okot, hogy „a bíróság: érvelésre kötelezett hatalmi ág „Addig kell folytatni a kísérletet az érvelő párbeszédre, amíg a bírói kar számolni nem kezd a bírálatokkal” (Kis János).
Végül érdemes szót ejteni a nemzetközi jogvédelmi szervekről: az EU intézményeiről, és az emberi jogi bíróságról. Az elvi megfontolások amellett szólnak, hogy ezeket az intézményeket, amennyire csak lehet, ki kell használni a magyarországi jogvédelem érdekében. Minél kevésbé alkalmasak a jogvédelemre a hazai intézmények, annál nagyobb a jelentősége annak, hogy léteznek nem-hazai fórumok is. Ebből a szempontból csak az a sajnálatos, hogy az uniós jogvédelmi mechanizmusok intézményesedése még gyerekcipőben jár (a nemrég az EP-ben elfogadott ún. Tavares-jelentés még csak előirányozza egy hatékony ellenőrző mechanizmus bevezetését), míg az Emberi Jogok Európai Bírósága hatékonyabb ugyan, de jelentősége is korlátozottabb, amennyiben csak partikuláris védelmet biztosít (egyedi ügyben egyedi jog védelme).
Összefoglalva: azzal párhuzamosan, ahogyan egyre több intézmény válik a polgárok szabadságjogainak védelmezőjéből a jogállamiság „fügefalevelévé”, a demonstratív polgári engedetlenség (majd azok bíróság előtti legitimálása), a jogvédő szervezetek részéről pedig az intézmények közti szintén demonstratív szelekció válik a szabadságjogok melletti fellépés érvényes eszközévé.
Hegyi Szabolcs
Politikai szabadságjogok programvezető