A lelkiismereti és vallásszabadság magyar ügyével csak felületesen foglalkozók is tudják, hogy a hatályos egyháztörvény története kudarcokkal van tele. Bár a törvény alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már többször, több vonatkozásban is megállapította, most mégis áldását adta az egyháztörvényre annak ellenére, hogy a jogfosztást, a lelkiismereti szabadság sérelmét és a diszkriminációt a hatályos szabályozás sem küszöböli ki.
2014. július 21-én Magyarország Alkotmánybírósága (Ab) rendkívüli ülést tartott: döntött az egyháztörvény egy régebbi átmeneti szabályának alkalmazhatóságáról. Az Ab határozatának (27/2014. (VII . 23.) AB határozat) olvastán sajnos ki kell jelentenünk, hogy ez a rendkívüli ülésnap a magyar alkotmányosság (egyik) fekete napjává vált, ugyanis mintegy mellékesen, egy részletszabály alkalmazhatósága kapcsán az alaptörvénnyel összhangban állónak ítélte az egyháztörvénynek az egyenlő lelkiismereti szabadság, az állami világnézeti semlegesség, illetve az állam és az egyházak elválasztásának elveit felrúgó szabályait.
Hogyan jutottunk idáig?
A hatályos egyháztörvény (a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény) története kudarcokkal van tele. Ennek a kudarcsorozatnak sajnos nem vetett véget az Ab tavalyi határozata sem, hiába mondott vaskos ítéletet az egyháztörvény felett (alkotmányellenesnek bizonyult, hogy az egyházalapítás joga és annak állami elismerése a parlament által osztható kegy volna, és az is, hogy az elismerési eljárás megfelelne a tisztességes eljárás követelményeinek). A kétharmados kormányzat ugyanis, nem először, a határozat végrehajtása helyett megpuccsolta a bíróságot: alaptörvénybe betonozta a kegyúri jogot és az önkényes döntési jogot. Az Ab múlt hétfői döntése egy jelentéktelennek tűnő szabállyal kapcsolatban született. Bár a konkrét döntés is megérne egy misét, a lényeg nem ebben van. Határozatával az Ab már a tavalyi törvénymódosítással – valamint az alaptörvény-módosításokkal – kialakított szisztémát is értékelte.
A kérdés, amiben az Ab-nek döntenie kellett, így hangzott: egy egyház egyesületté való átalakulásának jogi folyamatában alkalmazni kell-e az egyháztörvénynek azt a szabályát, amit a tavalyi törvénymódosítás azon egyházak számára iktatott be a törvénybe, melyek korábban sikeres panaszt emeltek az Ab előtt a törvény ellen (soron kívüli elismerési eljárást kezdeményezhettek). Az egyesületté való átalakulásban érintett konkrét egyház nem volt köztük – mostani határozatában azonban az Ab úgy döntött, hogy ennek ellenére vonatkozik rá a szabály. A döntés eredményeképpen tehát nemcsak azok kezdeményezhetik soron kívül a bevett egyházként való, parlament általi elismerésüket, akik kedvezményezettjei voltak a tavalyi Ab-döntésnek, hanem azok is, akik az új egyháztörvény alapján ezt még nem tették meg egyáltalán, feltéve, hogy egyesületté való átalakulásuk folyamatában az Ab – ahogy a jelen ügyben is tette – kizárja a soron kívüli elismerési eljárásból őket kizáró szabály alkalmazását.
A jelenlegi szisztéma
Miután hosszan értekezik a semlegesség nemes elvéről és a belőle fakadó követelményekről, az indoklás végén jegyzi meg azt az Ab, hogy az egyházak csak akkor veszítik el egyházi státuszukat, ha az elismerési eljárás negatív eredménnyel zárul: egy nem bevett egyháznak ahhoz, hogy „a hatályos Ehtv. alapján is bevett egyházként legyen elismerve, azt új eljárásban, az Ehtv. hatályos 33. § (1) bekezdése és a jelen határozatba foglalt alkotmányos követelmény szerint kezdeményeznie kell” [75]. Vagyis annak az egyháznak, amelyet az egyháztörvény nem ismer el bevett egyházként, függetlenül attól, hogy korábban törvényesen jött létre, működött és élvezte jogállását, ha e jogállását meg akarja tartani, akkor
az emberi erőforrások miniszterétől kell kérnie annak kimondását, hogy az egyház valóban elsődlegesen vallási tevékenységet végez, tanításának lényegét tartalmazó hitvallása és rítusa van, valamint legalább százéves nemzetközi működéssel rendelkezik vagy húsz éve szervezett formában, vallási közösségként működik Magyarországon és Magyarország lakosságának 0,1 százalékát elérő taglétszámmal rendelkezik;
ezután erősen bíznia kell abban, hogy a parlament emberi jogi bizottsága úgy ítéli meg, hogy az egyház tanai és tevékenységei nem sértik az ember testi-lelki egészséghez való jogát, az élet védelmét, az emberi méltóságot, hogy az addigi működése során nemzetbiztonsági kockázat nem merült fel vele szemben, és hogy a közösségi célok érdekében az állammal való együttműködés iránti szándékát és képességét tevékenységének a lakosság nagyobb csoportja számára való hozzáférhetősége bizonyítja;
s ha mindez rendben van, akkor az országgyűlési képviselők kétharmada is rábólint az elismerésre.
Ezek a feltételek és eljárások azok, amelyek tehát az Ab szerint megfelelnek a semlegesség követelményeinek. Pedig semmi nem zárja ki sem azt, hogy a miniszter packázzon a kérelmezővel, sem azt, hogy a parlamenti döntés ilyen indokláson alapuljon: „Az érintett vallási közösségek önmaguk vagy intézményük útján végzett tevékenysége – így különösen történelmi és kulturális értéket megőrző, nevelési-oktatási, felsőoktatási, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi, kulturális vagy sporttevékenységük –, ugyan többségük tekintetében figyelemreméltó, de csak kis társadalmi támogatottsággal bíró. Ezáltal megállapítható, hogy a felsorolt szervezetek közösségi tevékenységüket a társadalom egészére vetítve csekély hasznosulással végzik.”
Túl azon, hogy a szabályozás az egyháztörvény hatályba lépése óta sérti a lelkiismereti szabadságot, valamint azon is, hogy az új feltételeket nem mindenkinek kellett teljesítenie (lásd a törvény mellékletében felsorolt egyházakat), a tavalyi törvénymódosítással nem lett kevésbé diszkriminatív a szabályozás, csak éppen nyilvánvalóbbá vált a dolog. A bevett és nem bevett egyházak közötti megkülönböztetést azzal indokolta a kormányzat, hogy az állami elismertség tekintetében nincs köztük különbség, a legális státusz biztosított, a kétféle elismertséghez tartozó jogok, kötelezettségek, mentességek és hatalmak pedig más lapra tartoznak. Ezek a különbségek azonban világosan két különböző egyházi státuszt rajzolnak meg „a bevett egyházként történő működéshez a hatályos jogszabályok a vallási tevékenységet végző szervezethez képest továbbra is számos többletjogosultságot társítanak” [33]. Vagyis annak kimutatása érdekében, hogy a megkülönböztetés nem önkényes (hanem ésszerű alapokon áll, tárgyilagosan megítélhető, nem előfeltételez világnézeti elkötelezettséget, stb.), többet kell mondani annál, hogy a nem bevett egyházak élvezhetik a megtűrt státuszt.
A teljesség igénye nélkül: „[32] Az egyházi jogi személy (a bevett egyház és annak belső egyházi jogi személye) többletjogosultságai: hitéleti célú bevételeit és azok felhasználását állami szerv nem ellenőrizheti [Ehtv. 23. § (1) bekezdés]; tábori lelkészi, valamint börtön- és kórházlelkészi szolgálatot vagy más szolgálatot végezhet [24. §]; az állam és (helyi vagy nemzetiségi) önkormányzat által fenntartott (nevelési-) oktatási intézményben hitéleti oktatást szervezhet [21. § (1) bekezdés]; ez utóbbihoz a tárgyi feltételeket az intézmény, költségeit pedig az állam biztosítja [21. § (2) és (3) bekezdés]; adókedvezményben és azzal egy tekintet alá eső más kedvezményben részesíthető [20. § (3) bekezdés]; az általa ellátott, Ehtv.-ben meghatározott közösségi célú tevékenységek után a hasonló tevékenységet folytató állami vagy helyi önkormányzati intézményekkel azonos mértékű támogatásra jogosult [20. § (1) bekezdés]. A személyi jövedelemadó meghatározott részének az adózó rendelkezése szerinti felhasználásáról szóló 1996. évi CXXVI. törvény alapján a magánszemély befizetett adójának a civil szervezetek javára felajánlható egy százalékáról rendelkezhet a vallási tevékenységet végző szervezet javára, míg a bevett egyház a további egy százalék kedvezményezettje lehet [1. § (4) bekezdés, 4. §, 4/A. §, 8/A. §]. Az egyházi jogi személy személyi jövedelemadó mentesen juttathat egyházi személynek vagy a részére végzett tevékenység ellátásáért rendszeres havi díjazásban részesülő más magánszemélynek olyan vagyoni értéket, amelyet egyházi szertartásért vagy egyházi szolgálatért magánszemély közvetlenül vagy közvetve nyújt (ide tartozik különösen a perselypénz, az egyházfenntartói járulék vagy az adomány); szintén jövedelemmentes az ilyen személyeknek a központi költségvetésből jövedelempótlék vagy annak megfelelő jogcímen nyújtott támogatás [a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 1. melléklet 4.8. pont]. Az egyház-finanszírozási törvény kimondja, hogy a bevett egyház a tulajdonában lévő közcélú tevékenységet szolgáló és egyéb ingatlanjainak, a vallási, kulturális örökség értékeinek, a műemlékeknek és a művészi alkotásoknak a megőrzéséhez, felújításához, gyarapításához, továbbá levéltára, könyvtára, múzeuma működéséhez a központi költségvetésről szóló törvényben meghatározott összegű, az államiakhoz hasonló támogatásban részesül [az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. törvény 7. § (1) bekezdése].” [21/2014. AB-határozat, 29-32]
Sajnos, az Ab, azon túl, hogy megállapítja a hasonlóságokat és a különbségeket, nem kommentálja a dolgot. Nemcsak az igazolás hiánya fölött siklik el, hanem még azt sem látja, hogy itt igazolási szükséglet mutatkozik...
Sem a tartalom, sem a forma…
A bevett egyházi jogállás nemcsak a tartalmi kiváltságok miatt jogsértő (igazolatlan), hanem azért is, mert az elnyeréséhez vezető eljárás sem felel meg a tisztességes eljárás követelményeinek. A feltételek megállapításakor „a tartalmi garanciák mellett eljárási garanciák is szükségesek: a döntés alapjául szolgáló eljárásnak meg kell felelnie a tisztességes eljáráshoz való jogból eredő követelményeknek: az ügyet részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül kell intézni, a döntést megfelelően indokolni” [56]. A szép szavakat azonban itt sem követi a szabályozás értékelése, és kézenfekvő következtetések levonása. Pedig a szabályozás nem igazán felel meg az iménti követelményeknek. Az eljárás nemhogy kiiktatná a hivatali packázás lehetőségét, inkább megágyaz neki azzal, hogy döntési jogot biztosít a miniszternek; továbbá a parlamenti döntést előkészítő bizottság döntése ellen egyáltalán nincs jogorvoslat; végül pedig az elismerésről szóló parlamenti döntés ellen érdemi jogorvoslatot nem biztosít a törvény (az Ab-hoz lehet ugyan fordulni, de az csak az eljárás jogszabályszerűségét vizsgálhatja, az elutasító döntés tartalmi megalapozottságát nem).
Mi jön még?
Idén márciusban az Emberi Jogok Európai Bírósága is jogfosztónak és diszkriminatívnak ítélte az egyháztörvényt, de az ítélet még nem végleges, mert a magyar kormány a bíróság Nagykamarája elé akarja vinni az ügyet. Az ítélet véglegessé válása tehát még előttünk van, és a java, a kártérítés és az egyháztörvény harmonizálása (khm…) az ítélettel, csak azután következik. A múlt hétfői Ab-döntés így minden bizonnyal nem az utolsó szó lesz a magyar egyháztörvény történetben.
Hegyi Szabolcs
Lelkiismereti szabadság programvezető