Óvatos becslések szerint is minden ötödik kamasz nő fel alkoholproblémával küzdő szülők gyerekeként. A téma a jelenség elterjedtsége ellenére is tabunak számít, így a kamaszok segítségkérés helyett jobb híján megpróbálnak szüleik helyett is szülők lenni. A H52 és a Kék Pont most közös csoportot indított az érintett tinédzserek számára. Békési Tímea ötletgazdával, valamint Kormos Piroska és Lovizer Dániel csoportvezetőkkel beszélgettünk az épp induló projektről.
Drogriporter: Mikor nyitott meg a H52 Ifjúsági és Közösségi Iroda?
Kormos Piroska: 2015 őszén nyitottunk itt a Haller utca 52-ben. Ezt megelőzően 2000 óta működött az Alul-járó Információs és Tanácsadó Iroda, a H52 pedig ennek a jogutódja. Az Aluljáró, ahogy a neve is mutatja, az Ecseri úti metróaluljáróban működött egy pici helyen, ahhoz képest ez nagy lépés számunkra. Ferencváros önkormányzata tartotta fenn az Alul-járót és a H52-t is, a FESZGYI részeként működve. Sok támogatást tett bele, hogy az irodát felköltöztesse a Haller utcába és az ifjúsági referensnek is sok munkája van benne.
DR: Kiknek és milyen szolgáltatásokat nyújtotok?
KP: A régi ifjúsági irodás sztenderdek alapján működünk, információt nyújtunk önkéntes, anonim, szabadon hozzáférhető módon, többnyire középső-ferencvárosi 10-20 év közötti fiatalok számára. Számukra elsősorban nem is az információnyújtás, hanem a közösségi tér a fontos, ahol különböző programokat biztosítunk számukra, hip-hop tánctanítástól, a zsonglőrködésen át a kézműves foglalkozásokig. Tanácsadást, segítő beszélgetést az itt dolgozó szociális munkások és a pszichológusunk nyújt. Minden szolgáltatásunk ingyenes és szabadon hozzáférhető, akár a más városból vagy városrészből érkezők számára is.
DR: Mi volt a problémás szerhasználók gyerekeinek indított program motivációja? A helyi igények felmérése és a beérkező visszajelzések hatására vágtatok bele?
Békési Tímea: A Kék Pontnak most fejeződik be egy 14 hónapos, Norvég Civil Alap által támogatott projektje, amely a felépülés központú modell bevezetésére és az ambulancia munkájának a megújítását célozta egy brit modell alapján, amiben én a „felépülés térképész” titulust kaptam. Ebben a munkakörben a kerületi ellátórendszer többi tagjával kell élőbbé tennem a kapcsolatot, hogy a kliens utakat jobban tudjuk szervezni, hogy a segítséget kérők ott kössenek ki, ahol az igényeinek megfelelő segítséget nyújtják neki. A kerület intézményeit járva az Aluljáróban mondták először, hogy nagy szükség lenne függő szülők tinédzser gyerekeinek programot csinálni. A családmentori irodában tőlük függetlenül ugyanez az igény fogalmazódott meg.
DR: Működött korábban ilyen program Magyarországon?
BT: Léteznek hasonló programok a 12 lépéses csoportok mintájára, de Magyarországon eddig csak kezdeményezések voltak, működő csoportról nem tudok. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat jelenleg is működtet programot a szenvedélybetegek és családtagjaik segítésére, de az érintett kamaszkorú gyerekek számára tervezett programjuk nem indult be. Nekem is vesszőparipám volt ez a téma, mert én is alkoholista szülők felnőtt gyereke vagyok és több konferencián is hallottam, hogy fontos lenne segíteni az érintett fiatalokat. Frankó András, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa is adott elő a témában és megkeresésemkor támogatta a programot. Németországban látott működő csoportot és szakirodalma is van a témáról. Adott volt tehát az igény, a szakmai anyag, a tudás és a saját élmény, így már csak a megfelelő embereket kellett megtalálni, akinek van szabad kapacitása a csoport elindítására. Ekkor találtuk meg Danit, akinek saját élménye van a témában, képzett szakember és fiatal is, így korban közel áll a kliensekhez. Kettős csoportvezetésben gondolkodtunk, ezért felkértük Piroskát is a csoport vezetésére, akinek szintén minden kompetenciája megvan a feladathoz.
DR: Mikor indult a csoport?
KP: Idén januárban készítettük elő és az első programot február 4-én tartottuk. Az első két alkalommal még nem jött senki, de a harmadikra, ami előtt kiment a Facebook-os hírverés, már megtaláltak minket. Az eddig megjelentek kamaszokat sikerült is megtartani és az új résztvevők érdekében bejárunk a környékbeli iskolákba beszélgetni a témáról. A téma tabujellege miatt a felnőttek is nehezen kérnek segítséget, de a gyerekek még inkább, ezért el kell menni helyben mesélni nekik a programról.
DR: Milyen háttérrel és milyen típusú problémákkal érkeznek a leggyakrabban?
Lovizer Dániel: A részvételnek egy kritériuma van, hogy a kamasznak egy vagy mindkét szülője problémás szerhasználó legyen. Az eddig megjelenteknél minden esetben alkoholfüggő szülők határozzák meg az egész családszerkezetet. Ha egy gyerek ilyen környezetben nő fel, akkor kialakul nála a túlzott felelősségvállalás. Megdöbbentő, hogy 16-17 évesen úgy gondolkoznak ezek a fiatalok, mintha ők maguk is szülők lennének, vagy mintha ők lennének a szüleik szülei. Ők gondoskodnak az eltartásról, a teendőkről a betegség esetén.
DR: Mint várhat el reálisan a hozzátok forduló, érintett kamasz?
LD: Az egyik legfontosabb, hogy egy olyan helyet nyújtunk, ahol végre beszélhet erről a problémáról és megélheti, hogy nincs vele egyedül. Emellett nagyon nagy szerepe van az alkoholizmussal kapcsolatos hiteles információnak. A csoportos foglalkozásokon elkezdődik egy folyamat, ami segít megérteni, hogy mely következmények származnak az alkoholizmusból és mekkora segítség erről őszintén beszélni. Felismerik, hogy nem is tudják, de nem is feladatuk ezt a problémát megoldani. Jellemző, hogy a nagy felelősségvállalás mellett saját magukat háttérbe szorítják, és úgy vélik, hogy nem lehetnek az átlagos kamaszokat jellemző problémáik, hogy például milyen ruhát vegyen fel vagy mennyi zsebpénzt kap. Holott miért ne lehetne egy 16 évesnek ez a legnagyobb probléma? A legnehezebb az érzelmi leválás, amit a tinédzser árulásként él meg, hiszen segíteni akar, de egy idő után belátja, hogy ezzel többet segít, mintha a végletekig palástolja a problémát és eltűr olyan dolgokat, amiket nem kellene.
DR: Hogyan élik meg a szerhasználó szülők a gyerekük érzelmi leválását?
LD: Szembesülnek vele, hogy nem úgy mennek a játékszabályok, mint eddig és elindul egyfajta szembenállás. Ezek a konfliktusok jelenthetik a változást és egy visszajelzést a szülőnek, hogy problémás az ő szerhasználata.
KP: Fontos, hogy megerősítsük ezekben a gyerekekben, hogy nem az ő dolguk meggyógyítani a szüleiket, fontos a felelősségek értelmezése. Az első két-három alkalom annak a tisztázásáról szólt, hogy miért csinálják ezt a szülők és hogyan lehetne ezen változtatni. Így haladunk témáról-témára az újabb alkalmakon. Mindig figyelünk arra, hogy mik az igényeik, mire kíváncsiak.
DR: Hogy látjátok, mennyire mernek az érintett kamaszok segítséget kérni?
KP: Nem nagyon, mert az ilyen családi rendszerekben tabu, hogy valamilyen probléma van, ezért nagyon nehéz segítséget kérni. Ezért is járunk ki az iskolákba beszélni a témáról. Így a diákok azt is látják, hogy kik azok, akikhez fordulhatnak. Ez nem az a csoport, aminek a kiplakátolása eredményes lenne.
BT: Évek óta dolgozom hozzátartozó segítői csoportokkal és a csoportszervezés nehézségeivel évről-évre találkozom. A téma tabujellege miatt a felnőtt hozzátartozónak is nehéz segítséget kérni, aki pedig tudatosabban átlátja a helyzetet. Én, ahogy visszaemlékszem, 16 évesen nem gondoltam, hogy a mi családunkban ilyen nagy baj van. Az érintettek és a társadalom többségéhez hasonlóan nem voltak információim. A cukorbetegségről például mindenki mindent tud, de az alkoholbetegség még mindig burokban van. Kis faluban nőttem fel, ahol minden második családban az volt a helyzet, mint nálunk. Azt hittem, hogy az élet az ilyen, a gyerek azt fogadja el természetesnek, amiben felnő.
DR: Az iskolák hogyan fogadják a megkereséseteket?
KP: Változóan. Az egyik több száz fős kerületi gimnázium, akikkel jó kapcsolatban állunk és tartottunk náluk különböző foglalkozásokat, arra kért, hogy ezt a témát ne hozzuk be. Más iskola meg két kézzel kap a lehetőség után és csoportot is szervez rá.
DR: Nagyságrendileg hány gyerek lehet érintett országosan?
LD: Magyarországon nincs erről adat, német adatokból tudunk becsülni, miközben tudjuk, hogy itthon magasabb az alkoholisták aránya. Ez alapján 383 ezer jött ki a hazai érintettségre, de ez valószínűleg alulbecslés.
DR: Ezek a kamaszok nagyobb arányban próbálják szerhasználattal orvosolni a helyzetüket?
LD: Az adatok szerint az ilyen családban felnövők bő egyharmada maga is szerhasználó lesz, vagyis az ő esetükben a legnagyobb a kockázata a függőség kialakulásának, ezért ezzel is foglalkoznunk kell. Személyesen is beszélgetünk erről, illetve ajánljuk az önsegítő csoportokat, ami a saját és mások tapasztalata szerint is nagyon jó alternatívát nyújt. Egy-egy történet elolvasása vagy meghallgatása, amiben a kamasz azonosulási pontot talál, elindíthatja a folyamatot. Az én beismerésem például az akkor már 499 napja felépülő édesapámtól kapott Anonim Alkoholisták nagykönyvének elolvasásával indult, ami nyilvánvalóvá tette a problémámat.
DR: Fontos, hogy a csoport vezetői személyesen is érintettek legyenek a problémás szerhasználatban vagy a szenvedélybetegség szülőkben?
LD: Sokat hozzáad a hitelességhez, hogy nem csak beszélek a józan életről, hanem aszerint is élek és be tudok számolni arról, hogy lehet együtt, szermentesen közösségi programokon részt venni. Nem kell alapozással kezdeni a szombat estét vagy egy sörrel indítani a balatoni hétvégét, e nélkül is teljes lehet a program. A saját példámon keresztül el tudom mondani, hogy mi az alkoholizmus, milyen szenvedéseken mentem keresztül miatta, de a választást és a felelősséget a fiatalra hagyom. A szakember nem tud kijózanodni senki helyett.
KP: A kamaszoknak az is újszerű, hogy nem puszta infóátadás és visszakérés zajlik, mint az iskolában gyakran, hanem felmerül a személyes felelősség kérdése. Amikor egy fiú megkérdezte, hogy akkor szerinted én alkoholista vagyok, akkor Dani azt válaszolta, hogy ezt neked kell eldöntened. Ezzel sokkal inkább el lehet gondolkodtatni, főleg, ha egy korban közeli, a problémában érintett szájából hangzik el.
BT: Korábban tartottam iskolai drogprevenciós órát, ahol szó esett a mértékletes használatról, hogy egy pohár sör akár beférhet az örömforrásaink sorában a sokadik helyre, ha mellette sok egyéb dolog van. Szó esett a hajlamosító tényezőkről és a védőfaktorokról és egy játék során a kamaszok maguk tudták felmérni, hogy mennyire kockázatos a szerhasználat az esetükben. Az egyik fiút ez a gyakorlat segítette ahhoz a felismeréshez, hogy nála minden hajlamosító tényező működik, ezért fontos vigyáznia a szerhasználattal, amit addigra már elkezdett. A ráébredés fordulópontot jelentett az életében és az önismeretében. Fontos lenne, hogy az iskolában ne csak adatokat kelljen megtanulni, hanem segítsék az önismeret fejlődését is.
DR: A szenvedélybeteg szülőktől eljutottunk a drogprevencióig, illetve az egészség- és az önismeret fejlesztéséig. Hol helyezitek el magatokat a segítők palettáján?
BT: Én úgy érzem magunkat ebben a munkában, mint a kenyérben a kovász. Mint valami egészen kicsi dolog, amiből még nem látszik, hogy mi lesz belőle, de amikor ott van a kenyér, az egy csoda, amit mindenki szeret. Egyelőre még csak erjed ez a kovász.
DR: És országos szinten kellene erjednie, hogy mindenkihez eljusson a kenyér. Lehet a kezdeményezésetek idővel egy országos szintű modellprogrammá növi ki magát?
BT: Azt gondolom, hogy ha ezt a munkát tovább tudjuk végezni és fejleszteni az együttműködést más szervezetekkel és az iskolákkal, akkor megvan rá az esély. A felépülés központú modell bevezetésének a hosszabb távú célja hozzájárulni a destigmatizációhoz, hogy akadálytalanul lehessen beszélni ezekről a témákról. Azt látjuk, hogy a média már felfigyelt a tevékenységünkre és valami mintha elindult volna. Ahogy gyűlnek majd a tapasztalataink, idővel képzéseket is szervezhetünk szakembereknek.
KP: A Kék Ponttal való együttműködésünk előnye, hogy a megközelítést a H52 az ifjúsági szakma felé tudja képviselni, a Kék Pont pedig a szenvedélybeteg ellátórendszer felé, tehát rögtön két irányba is tudunk indulni. De ezek a hosszú távú célok.
Kardos Tamás
A cikk teljes terjedelmében olvasható a CK Magazin 2016/3 májusi számában is.