Fontos űrt tölt be a Zuglóban a droghasználó serdülők számára kialakított ambuláns ellátás. Az eddig is hiányzó szolgáltatást a dizájner drogok kamaszkori használatának elterjedtsége tette igazán indokolttá.
A kamaszkorúak számára kialakított drogterápiás ellátások régóta hiányoznak a hazai gyakorlatból. 2015-ben nyílt meg az első drogrehabilitációs intézmény 14-18 év közöttiek számára, a leállást megelőző ambuláns szolgáltatás, az elő- és utógondozás azonban mindezidáig megoldatlan volt. Ezt a hiányt hivatott betölteni a Tiszta Jövőért Közhasznú Alapítvány tavaly októberben indult gyermek-és serdülő droghasználókat fogadó addiktológiai fókuszú szolgáltatása. Az alapítvány 1999-ben jött létre, kezdeti tevékenységük drogprevenciós vonalon szerveződött. Ez később kortárs segítői tevékenységgel, drogalternatívát jelentő szabadidős programok szervezésével bővült, aminek a célcsoportja a középiskolások és a fiatal felnőttek. 2005 óta Zuglóban folytatnak közösségi szenvedélybeteg ellátást alacsonyküszöbű ellátási formában. Az új szolgáltatásról Nyíri Noémivel, az Alapítvány szakmai vezetőjével beszélgettünk.
TASZ: Hogy jutottatok el a kamaszkorúaknak szóló drogambulancia ötletéhez?
Nyíri Noémi: Két éve ült le a stáb azon gondolkodni, hogyan „tisztítsuk meg” a szerteágazó tevékenységi profilunkat és a különböző ötletek közös metszeteként jelent meg a serdülő drogambulancia gondolata, főként a dizájner drogok jelentette probléma és az érintett fiatalok ellátatlansága miatt. Sok iskolával állunk kapcsolatban, így több irányból is kaptunk jelzést a korosztály problémás szerhasználatára vonatkozóan. Ez idő tájt még nekünk sem volt orvosunk és a helyzet kezelése egy szakmailag összetettebb csapatot kíván. Ekkor kezdtünk el ennek a létrehozásán dolgozni. A programjaink elsősorban ehhez a korosztályhoz kapcsolódnak, például a nem iskolai színterű prevenciós programunk, ami a biztonságos szórakozást célozza ártalomcsökkentő szemlélettel. Az országban jelenleg három serdülő rehab működik, de az elő- és utógondozás még nem megoldott. Ezt a hiányt szerettük volna pótolni az ambuláns ellátással, de mivel nincs törvényi szabályozás és egészségügyi finanszírozás mögötte, ezért csak pályázati támogatás útján tudtuk megoldani a szolgáltatás beindítását.
TASZ: Kinél tudtatok pályázni az ambuláns ellátás elindításához?
NYN: A kerületi önkormányzat régóta támogatja a közösségi ellátásunkat. Őket kerestük meg először és kiegészítették az eddigi támogatást, így tavaly október óta van ÁNTSZ engedéllyel gyermek- és ifjúsági pszichiátria rendelésünk kifejezetten szerhasználó fiatalok számára. Gyakorlatilag az önkormányzatnak köszönhető, hogy az ambulancia előszobáját képező ellátást el tudtuk indítani. Tavaly ezzel mi voltunk az elsők, majd idén januárban az Egészségdokk Alapítvány is indított hasonló szolgáltatást a székesfehérvári drogambulanciáján.
TASZ: Együttműködtök a kamasz rehabokkal? Küldtök hozzájuk, illetve fogadtok tőlük klienseket?
NYN: A szegedi Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrummal sok éve működünk együtt, így a szatymazi kamasz rehab lett az elsődleges partnerünk. Most építjük a kapcsolatot a Református Egyház nemrég indult fiatalkorú rehabjával is. Mindkettő fiúrehab, így a lány klienseinket igény esetén az Emberbarát Alapítvány programjába irányítjuk – ők működtetik a harmadik kamasz rehabot. Azt tapasztaljuk, hogy az elő- és utógondozás mellett a méregtelenítést végző bent fekvéses ellátás is hiányzik. Ezen a területen több egészségügyi ellátóval próbáltunk együttműködést létesíteni, de ebből a korosztályból senki nem vállalt klienseket. Jobb híján ezért az orvosunk járóbeteg ellátás formájában felügyeli és szükség esetén gyógyszeres terápiával segíti a leállást. Fontos azonban látni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a fiatal élete és biztonsága kívánná meg a kórházi ellátási formát a testi, szervi szövődmények és veszélyek miatt.
NYN: Konkrét mintánk nem volt, ugyanakkor nagyban segítette munkánkat szakmai tanácsadóként Arany Zoltán, aki korábban sokat dolgozott azon, hogy Szegeden elindulhasson egy a rehabhoz kapcsolódó serdülő ambulancia. Szakmai stábunk összeállította a szolgáltatás szakmai programját, illetve most már a gyakorlati életben is folyamatosan monitorozzunk és fejlesztjük ellátásunkat a szerzett tapasztalatok figyelembevételével. Mivel ez egy teljesen új ellátási forma, ezért biztosan szükségünk lesz folyamatában értékelni és adott esetben megváltoztatni a szakmai munka kereteit és működésmódját. Úgy vélem, úttörő munkát végzünk annak minden szépségével és nehézségével együtt.
TASZ: Hány munkatárs dolgozik most a programban?
NYN: Az orvosunk heti 10 órában dolgozik velünk – ő a szegedi drogcentrumban és gyermekpszichiátriában dolgozott korábban, illetve magán praxisban rendel jelenleg is – illetve az alacsonyküszöbű stábunk, ami 5 főt jelent. Elébe menve a kérdésnek: a felnőtt korú ambulancia azért nem tudja ellátni a serdülőket, mert a pszichés működésük és a terápiás igényük egészen más, mint a felnőtteké. Ezért van szükség kifejezetten a gyermek- és ifjúsági pszichiáterre.
TASZ: Ez a stáb végleges felállásnak tekinthető?
NYN: Reményeink szerint megtaláljuk az utat a megfelelő finanszírozáshoz és sikerül beindítani egy stábnagyságban, összetételben is ambulanciának számító ellátást, hiszen ez most még mindig csak egy szakorvosi ellátással kibővített közösségi ellátás. Az igazán komplex és hatékony szakmai munka folytatása azonban további szakembereket és programokat kíván meg, mint pl.: családterápia, szülőcsoport, kamaszok önsegítő csoportja, kamasz pszichodráma. Jelenleg azonban az a legfontosabb, hogy az elkezdett munkát stabilan, szakmailag magas színvonalon végezzük illetve nagyon lényeges, hogy az ellátás híre minél több érintetthez és szakemberhez eljusson.
TASZ: Mik az eddigi tapasztalatok? Mennyire találják meg a fiatalok a programotokat és probléma esetén mennyire merik igénybe venni?
NYN: Az eddig bejött srácok mind szintetikus kannabinoid (biofű, herbál) használók. Az utolsó kettő a Nyírő addiktológiáról talált ránk, irányított már át fiatalt egy kerületi, problémás gyerekekkel foglalkozó alapítvány vagy a Vadaskert Alapítvány (Gyermek- és ifjúságpszichiátriai korház és szakambulancia), de úgy érezzük, hogy még mindig kevesen találnak meg minket. Ugyanakkor biztató, hogy az internet segítségünkre van, hiszen több szülő is azon keresztül találta meg Alapítványunkat.
TASZ: Az iskolai mentálhigiénés szereplők sem küldenek hozzátok fiatalokat?
NYN: Kapcsolatban állunk iskolapszichológusokkal, akik azt mondták, hogy pillanatok alatt feltöltik a 10 órát, de ehhez képest még nem érkezett hozzánk általuk delegált fiatal. Valószínűsítjük, hogy nem könnyű hatékonyan motiválni a kamaszokat a kezelés igénybevételére. Erre a korosztályra alapvetően jellemző, hogy későn alakul ki szerhasználattal kapcsolatos problémabelátásuk és önmaguktól ritkán kérnek segítséget amiatt.
TASZ: Mennyire tudtok azokkal haladni, akik eljutnak hozzátok?
NYN: A haladás alapvetően motiváltság és problémabelátás kérdése, de természetesen az egyénen kívül a körülmények, a családi kapcsolatok is nagyon sokat számítanak. A felépülés, új életstílus vagy éppen probléma-megoldási eszköztár felépítése hosszú folyamat. Ami nálunk most jelenleg fontos, hogy megtaláljanak minket azok, akiknek szükségük van rá, és hogy elkezdjünk dolgozni a problémán, tehát megalapozzuk, majd elmélyítsük a segítő kapcsolatot. A terápiás munkával eddig nem volt gond, akik elkezdtek hozzánk járni többnyire hónapokig jártak illetve még most is zajlik a segítő folyamat. Mindenkinél, de a kamaszoknál különösen fontos a titoktartás, hogy anyu vagy apu ne tudjon minden részletet, ez sokat segít abban, hogy az eddig tabunak számító témákról is beszéljenek a Doktornővel. A terápiás munka hossza és felépítése pedig mindenkinél egyéni és személyes szükségletekre szabottan zajlik.
TASZ: Hogy néz ki egy tipikus terápia?
NYN: Tizenhat éves kor alatt szülői beleegyezéssel tudjuk csak fogadni a fiatalokat. Ez azért is fontos, mert azt az elméletet tartjuk, hogy a szerhasználó tünethordozó, ezért a családi rendszerrel is van tennivaló. Együtt eljönnek egy megbeszélt időpontra, ahol a közös beszélgetést követően külön a gyerekkel, majd ismét közösen beszélünk a folytatásról. Ezután sok esetben egyedül jár a kamasz, hetente egyszer vagy kétszer, de indokolt esetben a szülő is csatlakozhat hozzá. Azt látjuk, hogy hosszú távon a szülői konzultáció és a hozzátartozói csoport létesítése is fontos lenne, de ehhez további szakemberekre van szükség. A megnövekedett igények miatt a jövőben a jelentkezőkkel elsőként a segítő szakemberek folytatnak elsőinterjús állapotfelmérést, amely alkalmas arra, hogy kiderüljön: elég-e az addiktológiai konzultáns szintű segítés vagy kifejezetten pszichoterápiás eszköztárra van szükség.
TASZ: Ti szoktátok küldeni a fiatalokat rehabilitációba vagy az ő részükről szokott felmerülni az igény?
NYN: Ezzel kapcsolatban sok variáció van, a legjellemzőbb azonban az, hogy a szülő tehetetlenségében a bentlakásos ellátást találja a legjobb és végső megoldásnak. Nagyon különbözőek az igények és a rehabok, ezeket próbáljuk meg összehangolni. Nekünk abban lehet szerepünk, hogy felkészítsük a fiatalokat a bentlakásos terápiás munkára, hogy készen álljanak a rehabra és ne hagyják ott idő előtt. Itt kihangsúlyoznám még az utógondozás fontosságát, ami rehab után jön, hiszen itt kezdődik az igazi felépülés és az önmagukkal való munka Másrészt a kamaszoknak is hasznos, ha tudják, hova forduljanak, ha bármi kérdésük, nehézségük lenne, vagy éppen megcsúsznak a szerhasználatban.
TASZ: Elsősorban Zuglóból várjátok a kamaszokat?
NYN: Ellátási területünk Budapest, de mivel a kerületi Önkormányzat támogatja a szolgáltatást, ezért kiemelten fontos a kerületi lakók ellátása, e mellett azonban bárkit fogadunk, akinek segítségre van szüksége.
TASZ: Hogyan látod a kamaszkori drogambulanciák jövőjét?
NYN: Vannak pozitív várakozásaim, de sok munka áll előttünk. A közelmúltban létrejött egy szakértői munkacsoport, ahova felkérték tagnak a doktornőnket is. Egy szakmai anyagot fognak összeállítani a serdülők addiktológiai ellátásra vonatkozóan, ami sokat lendíthet az ügyön. Ugyanakkor azt hallottuk, hogy minisztériumi szinten némiképp megkérdőjeleződött a gyermek rehabok létjogosultsága, mivel jelenleg nincsenek tele. Ennek azonban nem az az oka, hogy nincs rájuk szükség, hanem hiányoznak olyan kapcsolódó szolgáltatások, amelyek az elő- és/vagy utógondozói feladatokat ellátnák, illetve az ellátórendszer nincs úgy kiépítve hogy az érintetteket becsatornázzák ezekbe az intézményekbe. Mindeközben a szerhasználat olyan általános problémává vált a fiatalok körében, hogy – kis túlzással - komplett gyermekotthonokat lehetne rehabra vinni. Fontos lenne, hogy legalább a segítő szakemberek tisztában legyenek ezekkel a lehetőségekkel. Talán még ennél is fontosabb lenne, hogy általánosságban társadalmi szinten legyen ismeret arról, hogy hova lehet fordulni, ha szerhasználati problémát észlelnek egy kamasz gyereknél.
Kardos Tamás