Gyerekként értelmi sérültnek minősítették, most a diszkrimináció ellen küzd a fiatal roma egyetemista

  • Karafiáth Orsolya mutatja be Lakatos Attila Jánost, aki állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, és nem hagyja szó nélkül a kirekesztő hatósági intézkedéseket, amelyek származása miatt érik.
  • Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.

Lakatos Attilának sikerült az, ami rajta kívül sajnos csak nagyon kevés fiatalnak sikerülhet ma Magyarországon. Állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a sztereotípiákat nem tudja maga mögött hagyni. Származása miatt most is folyamatosan tapasztalja a megkülönböztetést, például amikor rendszeresen igazoltatják a rendőrök az utcán, de soha nem hagyja annyiban a dolgot. Eljárásokat indít a jogsértések miatt, és már Brüsszelben is felszólalt a kirekesztő gyakorlatok ellen.

Mindenkiért harcol

„Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szivemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!” (József Attila: Levegőt – részlet)

Lakatos Attila János fiatal egyetemista, szociális munkásnak készül. Szabadidejében rendszerint tanul és olvas, és már a gimnázium mellett is dolgozott. Eddig több mint ötven alkalommal igazoltatta a rendőrség. Nézték már terroristának, bevándorlónak, bajkeverőnek, tolvajnak. Vagy nem is nézték semminek, hiszen okot nem adott az intézkedéshez. A bőrének a színe elég volt. 

„Csak a rendőrség tanácsát – miszerint minden egyes esetben feljelentést kell az áldozatnak tennie – fogadtam meg, amikor elkezdtem elindítani az eljárásokat ellenük. Hogy legyen nyoma a jogsértéseknek” – mondja. És bár sok idejébe, energiájába és gyakran – mivel a hatóságok még nincsenek felkészülve a hasonló eljárásokra – pénzébe is került már a küzdelem, amit a környezetében is sokan szélmalomharcnak tartanak, ő nem adja fel.  „Segítek összegyűjteni az eseteket, hogy a jövő szakemberei, a történészek, szociológusok és az emberjogi szervezetek képviselői szembesüljenek ezekkel a feljegyzésekkel. Lássák, hol éltünk, hol próbáltunk mindennek ellenére boldogulni.”„Az intézetben, ahol gondoskodtak rólam, minden évben megállapította egy szakértőbizottság, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Szerintük hatvan az IQ-m” – meséli. Attila egy kilencgyerekes roma család legkisebbjeként, édesapja öngyilkossága után, még csecsemőként került állami gondoskodásba. „Amikor a cigány szót hallom, összerándulok – mondja. – Nem tehetek róla, ez egy zsigeri reakció, talán mert egészen kicsi koromtól mindig gyűlölettel, lenézéssel átitatva hallottam. Büdös cigányok, lusta cigányok, buta cigányok. Az intézetben a felügyelők és a dolgozók is sokszor így beszéltek a fejünk felett. Nem viszitek majd semmire, mehettek árkot ásni, már ha épp nem a börtönben csücsültök! Szégyelltem, hogy cigány vagyok, sorscsapásként, Isten büntetésének tartva, hogy barna a bőröm és sötét a hajam. És már gyerekként éreztem az intézeten kívül is az örökös kívülállást. Kimentünk a faluba sétálni, a rendőrök meg árgus szemekkel figyeltek minket és egyáltalán nem kedvesen szóltak hozzánk. Miért tehetik ezt meg?!”

Még egy felnőttnek is szüksége van a megerősítésekre, hát még egy gyereknek. Főképp, ha a támogató szeretetet otthon nem kapja meg. Az önbizalom, az önbecsülés az alapja annak, hogyan gondolkodunk önmagukról. „A szidalmak és a megvetés elől már kisgyerekként a könyvtárba menekültem. A szótárakat, lexikonokat bújtam, próbáltam minél többet és többet megismerni a körülöttem lévő világból.” Az intézetben voltak ugyan képzések, de ezek nem adtak teljes értékű szakmát, betanított segéderőként dolgozhatnak azok, akik elvégzik ezeket.  Varró munkásként, kerti munkásként. Ezekhez nem kell kreativitás, nem kell gondolkodni, csak csinálni, mint egy robot. „Amikor nyolcadikosok-kilencedikesek voltunk, a pályaválasztás kapcsán is igyekeztek minket letörni. Hogy ne higgyünk túl sokat magunkról, amit most tanulunk, az a rendes iskolában a harmadikosok szintje. Hát persze, hiszen mindannyian értelmi fogyatékosok voltunk.” Mégis a  pályaválasztás volt a mérföldkő Attila számára, ugyanis a nevelőtanára rávette a gyámját és az igazgatót, hogy engedjék továbbtanulni. Volt az intézettől háromszáz méterre egy szakmunkásképző, felmerült, hogy odamehetne vendéglátós növendéknek. „Az igazgató figyelmeztetett, ha elvérzek, ha nem bírom a tempót, azonnal jövök vissza kerti munkát tanulni. De megálltam a helyem, csupa négyes-ötös osztályzatokkal. Így aztán hamarosan két szakmunkásbizonyítvánnyal elkezdtem dolgozni egy velencei üdülőben, felszolgálóként.” De hamar kiderült, a munka csak fizikailag kötötte le, szellemileg nem, így a felszolgálás mellett sikerült az érettségit is letennie. Rengeteg korrepetálásra volt szüksége, de a tanárok az intézetből segítettek. Az egyik tanár a matematika házifeladatokban, a másik az angoltanulásban. „Nulláról kellett szintre hoznom magam, de behoztam az összes lemaradást. Minden szabadidőmet a tanulás töltötte ki.”

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim, hogy nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy senki ne dicsekedjék őelőtte." (1 Korinthus 1:26-29) 

Hogy mi segített a nevelők felkarolásán kívül? „A kereszténység, a Jézusba vetett hitem. És az, hogy láttam sok igaz keresztényt magam körül, becsületes, tisztességes embereket, akikre hasonlítani szerettem volna. Sok párhuzamot látok Buddha és a saját sorsom között. Ő ugyan gazdag indiai hercegi család sarjaként találkozott a szenvedéssel, egy zárt világból kilépve szembesült a halállal és a szegénységgel, én pedig már kisgyerekkorom óta nézem a világ valódi arcát, de az, hogy segíteni szeretnék én is, és valamiért mások is direkt engem keresnek meg a fájdalmaikkal, azt érzem, összeköt bennünket. Nem tudom elfordítani a fejem, ha igazságtalanságot, bánatot látok, és van körülöttem mindkettőből elég. Úgy érzem, bátran keresnek meg engem, megosztva nagyon felkavaró történeteket is, a szerelmi csalódástól az erőszakig. Együtt keressük aztán azt, hogy mi hol hibázhattunk, és együtt próbáljuk elfogadni a tényeket, hogy továbbléphessünk. Hogy ehhez bennem valamiféle erős képesség van, az, hogy ilyen nagy az empátiám indított arra, hogy megpróbáljam jobban megérteni mások belső mozgatórugóit. Ehhez nagy segítségem a Biblia, a pszichológia és az irodalom. A versek mindig velem vannak, főképp József Attila soraival tudok azonosulni. Talán mert a sorsunk sok ponton érintkezik. A figyelem nagy ajándék, tudom. Igyekszem a figyelmemmel, odafigyelésemmel is segíteni.” 

Attila egyedül ült a sülysápi váróteremben, mikor egyszercsak a fülébe üvöltöttek: Igazoltatás!  (Egy az évente közel 20 millióból, ami után az adataidat – persze jogszerűtlenül – fél évig őrzik.) Mindhárom kijáratot elzárták. „Ilyen félelmetes lennék, hogy ekkora erőkkel kell felvonulniuk ellenem?! Vagy vegyük a Gellért téri igazoltatásom esetét. Utólag a két rendőr rengeteg különféle indokot hozott fel. Maga a helyszín! A hátizsák! A kócos hajam! A lapos pillantásom! Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy értsük, a rendőrség mindössze az emberek szubjektív biztonságérzetét próbálja növelni: elég látványos egy hozzám hasonló fiúval elbánni.”

Amikor Attila három évig a repülőtéren dolgozott utaskísérőként, a csarnokban egy részeg orosz horogkeresztes zászlóval hadonászott, a rendőrök pedig csak rádióztak, nem tudtak lépni. „Azaz de. Igazoltattak engem” – mondja. Vagy amikor a vonatra nem akarták felengedni. „A kalauz elképesztő hangnemben beszélt velem, nem hagytam annyiban, leszállván jelentettem az állomásfőnökségen az ügyet. Egyedül indítottam meg az eljárást, ügyvéd nélkül az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, ahol négy hónapon át vizsgálták az ügyet, és megállapították a jogsértést. A MÁV megtámadta a határozatot, de bíróság előtt is elvesztették a pert. „Arra próbálom felhívni az embertársaim figyelmét, hogy igenis el kell indítani ezeket az eljárásokat. Mert a dokumentáláson kívül is vannak eredmények. Itt, ahol lakom, a tizedik kerületben érezhetően csökkent a vegzálások száma!” Persze kellett hozzá Attila botrányos – és dokumentált – esete. Egy tanárával ketten épp vásárolni indultak, amikor hat rendőr állta az útjukat. „Kipattantak a kisbuszból, hogy igazoljuk magunkat. Miért, kérdeztem én. Na, akkor motozás. Van-e nálunk szúró-vágó eszköz?! Egyetemisták vagyunk, nem így intézzük a konfliktusainkat, feleltem. Erre ki kellett pakolnunk a zsebeinket, átvizsgáltak minket. A tanáromnak levetették a zokniját is. Fenyegettek, hogy fogdára visznek. Azzal is megfenyegettek, hogy beszállíttatnak a pszichiátriára, és ők majd tanusítják, hogy ön- és közveszélyes vagyok.” Az eljárás nyomán hatból két rendőr leszerelt végül, és bár lassít a rendőrkocsi, de ha látják, hogy nincs okuk igazoltatni, mennek is tovább. 

„Amúgy is iszonyú éles konfliktusok vannak a többségi társadalom tagjai és a romák között, a rendőrség ezekkel az igazoltatásokkal csak erősíti ezeket – mondja Attila. – A sztereotípiák rögzülnek és az árkok mélyülnek. Kerülni kell a cigányokat, látjátok?! Veszélyes bűnöző mind! Nem hagyhatjuk, hogy így legyen! Ki kell kényszeríteni a folyamatos nyomásgyakorlással, hogy figyeljenek ránk, és ne diszkriminálhassanak senkit. Látom, hogy a hatóságok, a bírák sokszor először szembesülnek azzal, mennyire megalázó ez az egész, mennyire fáj egy-egy ilyen eset, milyen mély nyomokat hagyhat, és mennyire megnehezíti az életet, ha folyamatosan azzal kell szembesülnöd, hogy csak másodrangú állampolgár lehetsz, akit nem véd a jog. Egy-egy ilyen ügy arra is jó, hogy a párbeszéd elinduljon.” 

Attilának többen – még a sorstársai is – javasolták már, hogy hagyja abba a küzdelmet. „A legszebb tanács az volt, mikor azt tanácsolta nekem egy egyébként jóindulatú ember, hogy járjak talán öltönyben. És próbáljam meghúzni magam, akkor biztosan békén hagynak majd. De nekem épp az a célom, hogy hirdessem: se a bőrszíned, se a ruházatod nem lehet ok arra, hogy jogtalanul bánjanak veled. Azért küzdök, hogy senkit ne vegzálhassanak feleslegesen!”Szöveg: Karafiáth Orsolya
Grafika: Hitka Viktória

A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.