- Kemény Zsófi mutatja be L. László Jánost, aki közösségi terjesztésű lapot működtet évek óta, hogy a fontos hírek azokhoz is eljussanak, akik egyébként csak állami forrásból tájékozódhatnának.
- Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.
Hatalmas elszántság kell ahhoz, amit L. László János szabadidejében csinál. Megalapította és évek óta szerkeszti a Nyomtass te is! című lapot úgy, hogy cserébe sem pénzt, sem elismerést nem kap. Viszont hajtja a lelkesedés és a hit, hogy a fontos híreknek el kell jutniuk az olyan kistelepülésekre is, ahol most csak állami forrásokból tájékozódhatnak az emberek. Célja, hogy az év végére ezer településen legyen elérhető a közösségi terjesztésre épülő Nyomtass te is!
Komp a másik oldalra
Rég találkoztam komolytalanul komolyabb emberrel, mint L. László János. Komolytalan, amennyiben olyan humorral és könnyedséggel teszi azt, amit tennie kell, amilyen humort és könnyedséget ritkán látni. És vérkomoly, amennyiben kitalálta és felépítette a Nyomtass te is!-t, amit elképesztően lelkiismeretes és következetes munkával folyamatosan táplál is. A Nyomtass te is! kezdeményezést nevezhetjük akár mozgalomnak is.
A Nyomtass te is! mozgalom célja, hogy közérthetően megfogalmazott, független hírek is eljussanak Magyarország kisebb, elzárt területeire, ne csak az állami tévécsatornák híradója és a befolyásolt sajtó. De nem ám akárhogy történik ez. János hetente akár többször is fogja magát, beül az autójába, Budapesten és vonzáskörzetében felvesz még annyi önkéntest, ahányan beférnek az autóba, és levezet például a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő Tiszalúcra, hogy a saját maga által megírt újságot bedobálja a falu postaládáinak jelentős részébe, vagy a járókelők kezébe nyomja.
Elég hirtelen találtam magam én is Taktaharkányban.
Az autóban odafele „origamiztunk”, vagyis mindenki összehajtott egyenként legalább kétszáz darab Nyomtass te is! újságot. Ez egy rítusféle a Nyomtass te is! visszatérő önkéntesei között. Rá kellett volna jönnöm magamtól, hogy ha tízesével hajtom össze, akkor gyorsabban végzek, de persze nem jöttem rá. De minek is gyorsabban végezni, ha az embernek van két nyugis órája, és a meló is szórakoztatóan monoton? Az utazás maga nem volt monoton: amikor például az út belefutott egy folyóba, amin komppal kellett átmennünk, még meg is lepődtem. A révésznek is adtunk egy lapot. Maga a lap egy félbehajtott A4-es oldalt jelent, tele közérthetőre egyszerűsített, kis olvasóbázissal rendelkező független sajtóorgánumokból szemlézett hírekkel.
A faluban aztán én a magam introvertált módján dobáltam az újságokat a postaládákba, és fogadtam a házőrző kutyák érdeklődő ugatását. Csak egy járókelőnek mertem személyesen a kezébe adni egy újságot, de annyira kedvesen fogadta el, hogy majdhogynem felbátorodtam. Azért kellene még jópár alkalom, hogy magabiztosan tudjak megszólítani embereket, pedig Jánoshoz hasonlóan, nagyon fontosnak tartom a személyességet. Hiszen éppen ez a személyesség teszi a mozgalmat ennyire fontossá: a sajtó ne arctalan, online tömegekhez jusson csak el bizonytalan forrásokból, hanem azonnali beszélgetést is lehessen kezdeményezni az országban zajló folyamatokról, eseményekről, és az ezek által meghatározott közös jövőnkről. Persze olyan ember is volt, aki meglátta, hogy mit adtunk a kezébe, és azonnal rettegve, sőt dühösen visszaadta. Szerintem többet tanultam ezalatt az út alatt az emberekről, mint egy pszichológia szakos félév alatt.
János mesél nekem magáról, mialatt sétálunk az üres, békés kis mellékutcán, és dobáljuk a lapokat a postaládákba.
A leggyakoribb mondat, ami elhangzik, az, hogy ne róla írjak, hanem inkább csak a Nyomtass te is!-ről. Én megígérem neki, aztán tovább kérdezgetem magáról, de inkább a válaszai szerénységéből és a saját, állandóan fel-felharsanó nevetésemből tudok meg róla dolgokat. Volt hippi, katona, tanár, újságíró. Későn ment el egyetemre, de addig is végigtanulta az életét. Figyelt, beszélgetett. Ő is kérdez engem. Mert mindenki és minden érdekli. Közben magyaráz és empátiát sugároz. A nénit, aki sírva jön oda hozzánk, mert megtalálta a lapot, és kérdése van, meg mesélnivalója van, meg sorsa van, egy-két határozott mondattal megnyugtatja. Engem is megnyugtat, már a jelenléte is.
Mert Jánosnak meg Ügye van. Olyan Ügye, amiben annyira hisz, hogy aki látja őt működésben, annak lehetetlen nem hinni benne. Sőt, már azelőtt is, hogy elmenne vele az ember egy „akcióra”. Én hívtam akciónak még a megbeszéléskor, ez pedig megmosolyogtatta őt. Mert ez szerinte nem akció, hanem tevékenység, feladat és szükséglet, de sokkal kevésbé veszélyes és akciódús, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az akció önmagában cselekvést jelent, és amit János és az önkéntesek hétről hétre, évek óta csinálnak, az igenis maga a cselekvés. János még az autóban megkérdezi tőlem, hogy vajon miért lehet az, hogy nem jelentkeznek velemkorúak az akciókra. Hogy mit csinálhatnak ők rosszul? Nyilván semmit. A velemkorúak, a huszonévesek az online-ban élnek, és az a természetes nekik, hogy az internetről tájékozódnak. Meg kell nekik tanítani, hogy az interperszonális kommunikáció az, ahol a mondanivalóra azonnali válasz is érkezik. És hogy a válasznál nincs fontosabb. Mert ha akarunk valamit, de csak nyomjuk bele a másik virtuális orrát, akkor a másik csak el fogja fordítani a virtuális arcát. És lehunyja a virtuális szemét, és homokba dugja a virtuális fejét. De néha nem segít a személyköziség sem. János vezetésével a falunak abba a végébe is a legnagyobb nyugalommal sétálunk be, amitől a legtöbb falubeli óva int minket. Ekkor jövök rá, hogy a kormánypropaganda a falun belül is szakadékokat ás, vagy ha eleve megvannak a szakadékok, akkor mélyíti őket. Semmi veszélyes, semmi negatív, semmi egy icipicit is megfutamodásra ösztönző nem történik ott velünk.
Odaadjuk a lapot a mélyszegénységben élő embereknek, és beszélgetünk egymással. Releváns kérdéseket, és okos, értő válaszokat kapunk. A gyerekek büszkén mutogatják a libákat, és kölyökkutyáktól olvadunk szét. Végtelenül el lehet fáradni a valódi cselekvésben. A hazaúton alig tudtam nyitvatartani a szemem, de érdekesebb volt megbeszélni a tapasztalatainkat a többiekkel, mint aludni. Jó érzés volt, hogy tettem valamit, ami talán kicsinek tűnik, de egyáltalán nem az, mert ha egy út alatt akár csak öt léleknek tudtunk adni egy kevés árnyalatot a fekete-fehéren, akkor már elégedettek lehetünk. János és a Nyomtass te is! önkéntesei tulajdonképpen a valóságot szeretnék visszaadni az embereknek.
Szöveg: Kemény Zsófi
Grafika: Hitka Viktória