A legkiszolgáltatottabbak utolsó esélyét veszi el a kormány
Szabi egy szegregátumból került évekkel ezelőtt a kalocsai speciális gyermekotthonba, súlyos drogproblémákkal. Az intézetben nem tudták kezelni a függőségét. Támogatást nem, bántalmazást annál többet kapott. Sokszor volt szökésben, rövid ideig javítóintézetben is. Könyörgött, hogy ott maradhasson: jobban bántak vele, mint a gyermekotthonban valaha. De nem sikerült maradnia, átkerült a zalaegerszegi intézetbe, ahol folytatódtak a bántalmazások. Egy hete öngyilkosságot kísérelt meg. Nem sikerült, de elérte, hogy végre drogrehabilitációra kerülhessen. „Megmenekült”.
- Az Alaptörvény – és számos kapcsolódó jogszabály – legújabb módosítását a gyerekek érdekére fogják, de valójában pont nekik lesz rosszabb.
- A módosító javaslat Novák Katalin miniszter kizárólagos döntéséhez kötné, hogy egyedülálló felnőttek fogadhatnak-e örökbe gyereket.
- Utolsó esélyüktől fosztják meg a hátrányos helyzetű, állami gondozásban élő gyerekeket: nekik marad a rémisztő állapotú magyar gyermekvédelmi rendszer.
November 10-én, éjjel emberek milliói várták a mindennapjainkat meghatározó kormányrendelet megjelenését. Ekkor jelent meg az Országgyűlés honlapján – meglepetésszerűen – az Alaptörvény 9. módosításáról, valamint az „egyes igazságügyi törvények módosításáról” szóló törvényjavaslat. Eszerint az Alaptörvény rögzítené, hogy az apa férfi, az anya nő; hogy Magyarország védi a gyermek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát; valamint az ország keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.
Az indoklás szerint erre a gyerekek védelmében van szükség: a nyugati világban terjedő „káros ideológiától” akarja a kormány megvédeni a gyerekeket. Ehhez kapcsolódik az örökbefogadás eszetlen szűkítése is: a jogalkotó szerint ugyanis a férfi és nő alkotta házasság az, ahol „valóban tartós szeretetközösségben”, keresztény szellemiségben nevelkedhetnek a gyerekek.
Ezzel a kormány cinikusan és rosszindulatúan „értéktelennek” minősít rengeteg családot és szülőktől foszt meg állami gondozott gyerekeket.Tizenegy szervezettel együtt tiltakozunk a tervezet ellen. A Magyar Helsinki Bizottsággal közösen pedig elmondjuk, hogy szakterületeinken milyen károkat okoz a kormány gyermekellenes fellépése.
Milyen szülő az állam?
Azok a gyerekek fogadhatók örökbe, akikről lemondtak a szüleik, vagy bármilyen okból – de mindenképp valamilyen trauma folytán – állami gondozásba kerültek. Akár azért, mert elárvultak, akár azért, mert a családon belüli helyzetük súlyosan veszélyeztető volt. De azokat a gyerekeket – minden harmadik állami gondozottat – is súlyos trauma éri, akiket szerető szüleiktől, azok akarata ellenére, a szegénységük miatt szakítanak el jogellenesen a családjuktól. Kutatások igazolják, hogy ez alapvetően hat az idegrendszeri fejlődésükre, mentális és pszichés fejlődési rendellenességeket produkálnak azok, akiknek sérül, megszakad a kötődése szüleihez. Ezt a mély traumát még a legjobb szándékú, legjobban finanszírozott gyermekvédelmi rendszer sem tudná maradéktalanul kezelni.
Nincs olyan, hogy jó gyermekotthon. Egy gyerek számára létszükséglet a személyes, szoros és biztonságos kötődés az elsődleges gondozójához, aki többnyire a vér szerinti szülője –
ezt egy folyamatosan cserélődő, több műszakban dolgozó szakembergárda még akkor sem tudja ezt megadni, ha egyébként gondos, felkészült, gyengéd nevelőkből áll.A hazai gyermekvédelem a bekerülő gyerekek legalapvetőbb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Hiába van számtalan elkötelezett nevelőszülő és lelkiismeretes gyermekotthoni nevelő, sem pszichológiai, sem terápiás, sem drogrehabilitációs segítséget nem tudnak nyújtani a határszéli, lelakott gyerekotthonokban, biztonságot nyújtó érzelmi kapcsolatok nélkül lézengő, traumatizált kamaszoknak.
Már önmagában az nagy baj, hogy léteznek egyáltalán tömegintézmények, súlyosan megsértve a gyerekek jogát ahhoz, hogy családban, vagy család-jellegű kapcsolatokban nevelkedjenek. Az alapjogi biztos, bármelyik gyermekotthonban tesz látogatást, rendre megállapítja, hogy hiányoznak az alapvető tárgyi feltételek, és még ennél is súlyosabb a szakemberhiány. Az utóbbi években tragikus jelentések születtek az intézetekben mindennapos bántalmazásokról, visszaélésekről, az akár a kortársak közötti, akár a felnőttektől elszenvedett erőszakról.
Egy fiút nemrég véresre pofozott az agresszív nevelő. Ezek az esetek leginkább ebédlőben, irodában történnek, mert ott nincs kamera– mondta a kalocsai gyermekotthon egyik nevelője.
… úgy fejbe vágott egy fadarabbal, hogy besírtam. Egy másik sráccal meg azt csinálta, hogy kiöntött tíz vödör vizet a folyosóra, egyet rá, és úgy kellett felmosnia. Csak szólt és már ütött is, felhúztam a kezem, de hiába– mesélte egy volt lakó ugyanebből a gyerekotthonból.
Ezek a rémtörténetek nem kivételes tragédiák, hanem évek, évtizedek óta fennálló jelenségek, főleg a legnehezebb sorsú – speciális szükségletű vagy fogyatékossággal élő – gyermekek otthonaiban. A legfájóbb, hogy a bántalmazott gyerekek számára annyira természetes az abúzus, hogy nem is tulajdonítanak neki jelentőséget: ezt szokták meg.
Az egyik meghallgatott gyermek megemlítette, hogy egy szökésből való visszaérkezését követően öt-hat pofont kapott. Elmondása szerint ezeket figyelmeztető szándékú nevelési eszköznek tekintette. Kérdésemre, hogy bántalmazták-e azt mondta nem, egy alkalommal fordult elő, hogy a nevelő a kulcscsomójával a tenyerébe csapott (a pénzlopás után), de ezt ő nem nevezi bántásnak– írja az ombudsman 2016-os jelentésében.
A hátrányos helyzetű gyerekeket megfosztják az utolsó esélyüktől is
A 12 évnél fiatalabbakat nevelőszülőhöz kell helyezni, nem maradhatnak intézményben. Ez alól kivételt a fogyatékossággal élő fiatalok, a speciális szükségletű – függőségekkel, mentális, pszichés problémákkal küzdő – gyerekek és a testvérsorok jelentenek. Őket gyermekotthonban lehet hagyni, mert nincs nevelőszülő, aki vállalná a gondozásukat. A speciális szükségletű, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek nagy része ráadásul kifejezetten rossz anyagi körülmények közül jön, és túlnyomó többségük roma származású.
Az alapjogi biztos – a gyermekvédelemben élő gyermekek helyzetén elborzadva – odáig ment, hogy leírta:
sokszor még az otthoni körülményeknél is rosszabb helyre kerültek a gyerekek, annál a sivár nyomorúságnál is rosszabb helyzetbe, amiből ki akarta menteni őket a gyermekvédelem.Ha alapból is óriási kihívás egy szüleit elvesztő gyermeket meggyőzni arról, hogy ezúttal tényleg megbízhat a felnőttben, hogy többé nem fogják elhagyni, nem fogják bántani és feltétel nélkül fogják szeretni, akkor mekkora kihívás ezt egy átlagon felül traumatizált, idősebb, roma gyermekkel, vagy egy fogyatékossággal élő fiatallal végigcsinálni? Márpedig az örökbe adható gyerekek több mint fele tíz évnél idősebb, és minden harmadik fogyatékossággal él.
Nem csoda, hogy alig vannak olyan elszánt örökbefogadó szülők, akik ennyire tudnak és akarnak szeretni. Ne tévesszen meg senkit, hogy kétszer annyi szülő vár gyerekre, mint ahány gyermek szülőre. Ugyanis az örökbe fogadni vágyók inkább várnak évekig, csak egészséges, lehetőleg fehér bőrű újszülött babát kapjanak. A több száz fogyatékossággal élő, családra váró gyerekből évente kevesebb, mint tízen találnak családra.
A fogyatékos és idősebb, problémásabb gyerekeknek eddig is egyetlen halvány reményük volt arra, hogy családjuk lehessen: azok a többségében egyedülálló felnőttek – sokan közülük azonos nemű párok –, akiket hátrasoroltak a várólistákon, de még nem lehetetlenítették el teljesen, hogy egy gyereket magukhoz vehessenek. A legkiszolgáltatottabb gyerekektől az utolsó esélyüket is elveszi a kormány arra, hogy valaha családban éljenek: maradnak a gyermekvédelemben 18 éves korukig, amíg ki nem teszik őket onnan is, hogy végképp magukra maradjanak.
Tényleg megéri az ideológiai harc azt az árat is, hogy ezek a gyerekek intézetekben rohadjanak meg, pedig lenne olyan jómódú, bátor, felkészült felnőtt ember, aki egy életen át szeretné és nevelné őket? Inkább végezzen magával Szabi a gyerekotthonban, mintsem hogy egy akármilyen nemű, identitású, vallású szülő magához vegye, felnevelje, szeresse és támogassa őt a felnőtté válásban, majd egész életén át?
A válasz nem lehet más, mint egy ordító NEM.
Boros Ilona