- A kormány a veszélyhelyzetre hivatkozva elvette az egészségügyi dolgozóktól azt a jogot, hogy felmondjanak a munkáltatójuknak.
- Pedig a munkavállaló kiszolgáltatottságát leginkább az képes kompenzálni, hogy egyoldalúan megszüntetheti a munkaviszonyt.
- A kormány a járványhelyzetben saját mulasztásai miatt az orvosokon, ápolókon veri el a port.
- Az ápolóként dolgozó Emesét felőrölték a rossz munkakörülmények, hivatást váltott volna – de a felmondási tilalom miatt nem tehette meg.
Emese (a nevét megváltoztattuk) sok évig dolgozott ápolóként egy vidéki kórházban. Saját bőrén tapasztalta az erkölcsi és anyagi megbecsültség hiányát, a sok szempontból méltatlan és demoralizáló munkakörülményeket, amelyek a hazai egészségügyet jellemzik. A motiválatlansága állandóvá vált, saját megfogalmazása szerint kiégett.
Régóta gondolkodott azon, hogy nemcsak munkahelyet, de szakmát is vált – elhagyja az egészségügyet. Korábbi, más irányú tanulmányait folytatva elvégzett egy képzést és el is nyert egy állást – csakhogy ekkorra hatályba lépett az a kormányrendelet, amely megtiltotta az egészségügyben dolgozók számára, hogy egyoldalú felmondással szüntessék meg jogviszonyukat a veszélyhelyzet alatt. Emese képviseletében az Alkotmánybírósághoz fordultunk, hogy semmisítse meg ezt a rendelkezést, mert súlyosan sérti ügyfelünk – és a hozzá hasonló helyzetben lévők, valójában minden egészségügyi dolgozó – emberi méltósághoz való jogát.
Máskor is, de a koronavírus-járvány idején különösen joggal várjuk el az államtól, hogy fenntartsa az egészségügyi ellátórendszer működőképességét. Az egészségügyi dolgozóknak is tisztában kell lenniük azzal, amikor erre a pályára lépnek, hogy előállhat olyan egészségügyi válsághelyzet, mint a mostani. Az évtizedek óta hatályban lévő egészségügyi törvény lehetővé teszi, hogy ilyenkor akár más helyen, más munkakörben, emelt óraszámban foglalkoztassák őket, sőt azt is, hogy a hatóságok az egészségügyi végzettséggel rendelkező, egészségügyi tevékenységet végző személyeket akkor is kötelezhessék a védekezésben való részvételre, ha egyébként nem állami egészségügyi intézményben dolgoznak.
Alappal bízhatunk abban, hogy az egészségügyi dolgozók átérzik a hivatásukkal járó felelősséget és nem hagyják ott tömegével a munkahelyüket, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. De nem lehet minden felelősséget az ő nyakukba varrni: ha az állam gondoskodott volna a megfelelő munkakörülményekről, senkinek a fejében meg se fordulhatna, hogy előállhat olyan helyzet, aminek csak felmondási tilalommal lehet elejét venni.
Ha kicsit is valós veszély az egészségügyi dolgozók tömeges felmondása, az csak arról árulkodik, hogy az állam elmulasztotta az Alaptörvényből fakadó feladatát: az egészségügyi ellátás megfelelő megszervezését. Ez esetben a legfőbb dolga az államnak, hogy ezt a mulasztást azonnal bepótolja ahelyett, hogy a dolgozókat bünteti, akik nem felelősek ezért a helyzetért.
Emesének jogorvoslati lehetősége sem volt a felmondási tilalommal szemben, ami megakadályozta számára a pályaváltást. Egyetlen lehetősége az maradt, hogy az Alkotmánybíróságtól kérje a jogsértő rendelkezés megsértését. Ez sajnos lassú eljárás – az is hónapokig, akár még egy évnél is tovább tart, hogy az Alkotmánybíróság eldöntse, hogy befogadja-e egyáltalán a panaszt. A veszélyhelyzet – reméljük – nem marad ilyen hosszú ideig érvényben. Ennek azért van jelentősége, mert korábban az Alkotmánybíróság arra hivatkozva utasított el egy veszélyhelyzeti intézkedéssel (a közérdekű adatigénylések válaszadási határidejének kitolásával) kapcsolatos panaszt, hogy az időközben hatályát vesztette, így már okafogyott vizsgálni – csakhogy azóta újra hatályba lépett.
Az Alkotmánybíróság a mostani üggyel nem teheti meg azt, hogy ilyen könnyen szőnyeg alá söpri: hiába ér majd véget a veszélyhelyzet, Emesét attól még jogsérelem érte: hónapokat kellett akarata ellenére végzett munkával töltenie, addig nem helyezkedhetett el az elnyert új állásában. Ezért legalább az az erkölcsi elégtétel megilleti őt, amit a jogsérelem bírósági kimondása adhat.
A dolgozók – legyen szó munkaviszonyról vagy közalkalmazotti jogviszonyról – sok szempontból ki vannak szolgáltatva munkáltatóik döntéseinek. Nagyrészt a munkáltatón múlik egy egészségügyi dolgozó munkaidő-beosztása, az, hogy mikor mehet szabadságra, vagy őt rendelik-e ki egy másik kórházba, ha erre van szükség. Az ilyen döntések meghozatalakor a munkáltató lehet támogató, közömbös vagy kifejezetten ellenséges is a dolgozóval szemben – a dolgozó kiszolgáltatottságát az kompenzálja, hogy bármikor, mindenféle indoklás nélkül szabadulhat, így nem marad eszköztelen a munkáltatója viselkedésével és döntéseivel szemben.
A felmondási tilalom hatálya alatt viszont a dolgozónak még a legmegalázóbb bánásmód, akár szexuális zaklatás esetén sincs módja arra, hogy munkahelyéről megszabaduljon. A rendkívüli felmondás lehetősége még nyitva áll ugyan, de ilyenkor a dolgozó kötelessége indokolni a felmondást, és ha jogvita kerekedik belőle, bizonyítania kell az indokának megalapozottságát egy megterhelő eljárásban.
A munkaviszony egyoldalú megszüntetésének tilalma egyébként létező dolog – csakhogy nem a munkáltatót, hanem a dolgozókat védi, közülük is főleg a kiszolgáltatott helyzetben lévőket – pl. várandós nőket, kisgyermeket nevelő szülőket –, illetve a közösség érdekében áldozatot, pl. önkéntes katonai szolgálatot vállalókat. Ennek megfordítása a munkavégzési kötelezettség előírása, amikor az egészségügyi dolgozót elzárják attól, hogy jogszerűen megszüntethesse foglalkoztatási jogviszonyát.
Az Alaptörvényben nem szerepel kifejezetten a kötelező munka, illetve a kényszermunka tilalma, de az Alkotmánybíróság a foglalkozás szabad megválasztásához való jogból eredően elismeri ezt a tilalmat. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye úgy fogalmaz, hogy senkit nem lehet kényszermunkára, vagy kötelező munkára igénybe venni, ami alól kivételt képez a szükségállapot esetére előírt szolgálat. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogértelmezése szerint azonban a szükségállapot miatt előírt munkavégzés sem okozhat aránytalan sérelmet az érintett számára.
Annak megtiltása, hogy az egészségügyi dolgozók saját elhatározásukból megszüntethessék a foglalkoztatási jogviszonyukat, álláspontunk szerint olyan korlátozás, ami egyenértékű az emberi méltósághoz való jog felfüggesztésével.Az Alaptörvény tiltja az emberi méltósághoz való jog felfüggesztését – bár ez nem jelenti azt, hogy a korlátozása is megengedhetetlen lenne. A kormány a veszélyhelyzetben is csak alkotmányos keretek között gyakorolhatja hatalmát, ezért az Alkotmánybíróságnak választ kell adnia arra a kérdésre, hogy az emberi méltósághoz való jog korlátozása mikor éri el azt a szintet, ami már a felfüggesztésével egyenértékű.
Ezeken a szempontokon túl azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a felmondási tilalom minden egészségügyi dolgozót (fogorvost, gyógytornászt, pszichiátert, addiktológust stb.) érint – függetlenül attól, hogy a veszélyhelyzetben milyen számú és összetételű, illetve milyen szakképzettségű dolgozói állományra van szükség.
A továbbra is élő felmondási tilalommal kapcsolatos jogi tudnivalókról tájékoztatót készítettünk az egészségügyi dolgozók számára, ami itt érhető el.
Címlapi fotó: Flickr / Ivan Radic