A hatvanéves Irén és fia, Péter egy Kaposvár melletti falu végén élnek, ahol mindenki jól ismeri őket. A család generációk óta ebben a kis házban lakik, amit egy óriási kert vesz körül. Irén a helyi általános iskolában tanított pár évvel ezelőttig, amikor még idős édesanyja is élt. Karácsony óta azonban egyedül maradt 22 éves fiával, akire most egyedül ő vigyáz. Kilenc cica és egy befogadott kutya jelenti még a társaságukat.
Napjaik hajnalban kezdődnek, megszokott, szinte rituális rendben. Irén az ablakba kikészít egy bögre teát, egy Balaton szeletet és egy két decis gyümölcslevet Péternek, aki jó esetben ezek elfogyasztása után még vissza tud aludni. Ekkor Irén a hajnali busszal berobog a kaposvári Tescóba, hogy fiának a kedvenc pogácsáit frissen megvegye. Rohan haza, hogy még ébredés előtt visszaérjen, és ne ijedjen meg Péter az egyedülléttől. Ha sikerült időben hazaérnie, akkor a napi második itóka még bontatlanul hever a párkányon. Ha később érkezik, akkor Pétert a kapuban üldögélve találja.
Irénnek ezek a hajnali körutak jelentik az egyetlen kimozdulási lehetőséget otthonról, egyébként folyamatosan együtt mozognak és lélegeznek fiával. Péter lételeme a mozgás, ha csak teheti, a hatalmas telken sétál fel és alá, naponta több kilométert is megtesz. Gyakran leül a kert végében, és figyeli a természetet vagy a fűnyíró zaját. Irén élete teljes egészében fia napirendjét követi. Ha Péter a kertben sétál vagy üldögél, akkor van ideje a ház körüli munkákat ellátni, ügyeket intézni, míg el nem jön az ebéd ideje. Péter négyféle ételt fogyaszt ebédre: tescós pogácsán kívül főtt rizst, üres zsömlét és nyers vöröshagymát hajlandó csak megenni. A lényeg, hogy minél üresebb legyen – mint ahogyan a környezete is.
A házat is Péter igényei szerint pakolta ki az édesanyja, a két matracukon kívül más nincs az otthonukban. Irén saját kezűleg épített az évek során egy kis fészert a kert végébe, hogy legyen hol tárolni a ruháikat, és a sok-sok könyvet. Bár a ruhákat Péter nem viseli el a testén, a könyvek neki is sokat jelentenek. Édesanyja rendszeresen olvas fel belőle verset neki, már kívülről tudják Péter kedvenc verseit.
Irén akkor kezdte gyanítani, hogy fia autista, amikor a kisfiú még négy évesen sem kezdett el beszélni. Az orvosok igyekeztek megnyugtatni, hogy a fiúk később kezdik a beszédet, de az édesanyának az is feltűnt, hogy fia sorba rendezi a kisautókat, és szisztematikusan egyenlő távolságra állítja fel őket a kerti padkára. Rövidesen kiderült, hogy igaza volt: Péter valóban autista. Beszélni azóta sem kezdett el.
14 éves koráig járt gyógypedagógiai iskolába, de a nyolcadik osztály első napjáról hazamenekült. Ettől kezdve édesanyja nem tudta elküldeni többé az iskolába. Mivel Péter nem beszél, így sosem derült ki, mi történt pontosan. Új gyerekek jöttek az osztályba, feltehetően ez okozott törést a kiszámíthatóságot szerető fiúnak, amit Péter otthon maradásával oldottak meg. Más, autista fiatalnak való szociális ellátás hiányában azóta, nyolc éve Péter otthon van édesanyjával. Tavaly télig Péter nagymamája, Irén édesanyja is velük élt. Ők jelentették a biztonságot Péternek egy olyan világban, amelyhez a kommunikációs akadályok és szenzoros érzékenysége miatt nehéz kapcsolódnia.
Három évvel ezelőttig Péter gondozása mellett Irén élhetett a hivatásának is, köztiszteletben álló tanító volt a helyi iskolában. Édesanyja halála és Péter rosszabbodó állapota viszont arra kényszerítette, hogy feladja munkáját. Azóta mindennapjait beszédképtelen fiával tölti. Irén emberfeletti erővel igyekszik megtalálni ebben a kilátástalan helyzetben is a jót.
“A pozitív gondolkodást igyekszem gyakorolni, sokat olvastam utána, és tulajdonképpen az segített, hogy megkerestem, mi miért történt. Már értem, mi célt szolgált, hogy tanítóként dolgoztam” – mondja. Mikor bevezették a KRÉTA-rendszer az iskolában, Irénnek otthonra is be kellett köttetnie az internetet, mert – ahogy ő fogalmaz – “hol ér rá naplózni egy pedagógus, ha nem otthon, szabadidejében”. Ennek köszönhetően talált rá a Pinterestre, amelynek segítségével megtanult koszorúkat fonni, húsvéti tojásokat festeni és virágcsokrokat kötni. “Ha nem köttetem be az internetet, erre sose rá nem találok. Most meg már ott tartok, hogy megyek az adóhivatalba, és elindítom a vállalkozásomat. Csak hálával tartozom, hogy ezeket megtanulhattam.”
Péter a természet gyermeke, napjait a kert zajainak figyelésével tölti, rója a maga által vágott ösvényeket a nagy birtokon, a nappal kel, és sötétedéssel fekszik. Négy éve viszont nem tud egyedül elaludni. Egy traumatikus kórházi kezelés óta csak édesanyja közelében tud annyira megnyugodni, hogy a paplant a fejére húzva elaludjon.
2018 tavaszán, az akkor 17 éves Péter üresség iránti vágya egyre erősebb formát öltött. Volt pár rohama, amikor lecsupaszította az akkor még berendezett házat, mindent, beleértve a polcok tartalmát és bútorokat is, kiszórt a kertbe. Mások felé semmilyen közvetlen indulat vagy agresszió nincs ilyenkor Péterben, egyszerűen csak így érzi rendben levőnek magát és a környezetét. Ha nincs benne semmi felesleges, “lecsupaszodnak a lényegig”.
Az egyik ilyen roham alkalmával nem a megszokott pécsi gyermekpszichiáteréhez vitték, hanem a közelebbi, kaposvári kórházba szállította be a mentő. Bár a vizsgálaton Péter semmilyen erőszakos mozdulatot nem tett, csak édesanyja kezét szorítva jelezte, hogy szeretne hazamenni, az orvosok úgy döntöttek, sürgősségi gyógykezelés alá vetik. Ilyen kezelés csak olyankor rendelhető el, ha valaki közvetlen veszélyt jelent a maga vagy mások életére, testi épségére. Ugyan Péter esetében nem volt ilyesmiről szó, a kórházat ettől kezdve 12 napig nem hagyhatta el. Irént hazaküldték, Péter pedig a felnőtt zárt osztályra került (lévén a kaposvári kórházban nincs kiskorúak számára pszichiátriai fekvőbeteg ellátás), és
a szabadságszerető fiút minden végtagjánál fogva az ágyhoz kötözték. Mikor másnap Irén meglátogatta fiát a kórházban, azt tapasztalta, hogy egy ágynemű nélküli műanyag matracon fekszik meztelenül, kikötözve és megalázva, az egész kórházi osztály szeme láttára. Pár nappal későbbre már a mindig nyugodt, galamblelkű Irén is elvesztette a türelmét. Zaklatottan kérte számon az ápolókon, hogy fiát mindig kikötözve találja, a rögzítés véresre sebzi kezeit, lábait, és a műanyag matracra pisil rettegésében. A kórházi alkalmazottak viszont csak lekötözéssel tudták kezelni Pétert. Amikor Irén ezt nem volt hajlandó elfogadni, előfordult, hogy ráhívták a biztonsági őröket, akik azzal fenyegetőztek, kidobják, ha magától nem hajlandó távozni az osztályról. 10 nap telt el így, az idő nagyobb részében lekötözésben, Péter és Irén számára egy örökkévalóság. Irén végső elkeseredésében a sajtóhoz fordult, hogy kiszabadíthassa fiát az osztályról. Csodák csodájára másnap reggel azzal várták a kórházban: órák kérdése, és elviheti fiát a pécsi klinikára.
Pár órával később Péter a pécsi gyermekklinikán sétálgatott a folyosón, le-leülve a folyosói játéksarokba, hogy aztán újra róni kezdje megszokott útjait. Ezen az osztályon Pétert nem kötözték le. Egy férfi ápoló rajta tartotta a szemét a békésen sétálgató fiún, és igyekeztek igényeinek és érzékenységeinek megfelelő ellátásban részesíteni őt. A szobájából is kipakolták a felesleges bútorokat. Mire a pécsi orvosok beállították a gyógyszereit, a gondozók pedig szép lassan helyrehozták a kaposvári kezelés okozta testi sebeket, Péter olyan állapotba került, hogy hazamehetett édesanyjával. A lelki sebeket azonban senki és semmi nem tudta begyógyítani. Péter azóta sem tud egyedül aludni, akkora traumát jelentett neki az a 10 nap.
Ezért 2021 nyarán Irén pert indított segítségünkkel a kaposvári kórház ellen a fiát ért embertelen bánásmód miatt. Bízunk benne, hogy a per végén a bíróság igazságot szolgáltat Péternek és édesanyjának, és az ítélet felhívja a figyelmet a pszichoszociális fogyatékossággal élő embereket sújtó mindennapos jogsértésekre.
Írta: Boros Ilona, Környei Kristóf
Fényképezte: Pivarnyik Balázs