Indokolatlanul helyeztek zárt osztályra, és ezzel egy hónapra kisbabájától is elszakítottak egy édesanyát

Képzeljünk el egy helyet, ahol nincs semmiféle beleszólásunk abba, hogy mi történik velünk. Még azt sem dönthetjük el, hogy felkelünk az ágyból és sétálunk egyet, eszünk egy szendvicset vagy találkozunk a szeretteinkkel. Sokan valószínűleg börtönt látnak maguk előtt, amikor ezekre a körülményekre gondolnak. Van azonban egy olyan hely, ahol az embereknek néha még a fogvatartott raboknál is kevesebb személyes szabadságuk van: a kórházak pszichiátriai zárt osztályán.

Okkal gondolhatjuk, hogy ilyen típusú ellátásra is szükség van, mert a zárt osztályon tartott emberek olyan súlyos állapotban vannak, hogy saját maguk érdekében vagy mások biztonsága miatt teljesen el kell zárnunk őket a külvilágtól egy időre. A sürgősségi és kötelező pszichiátriai gyógykezelésnek valóban fontos szerepe lehet abban, hogy emberek életét, testi épségét meg tudják óvni az orvosok, ezért szükség van ilyen típusú ellátásra is, ahogy bizonyos esetekben a szabadságvesztésre is.

A büntetőeljárások szabályai azért ilyen részletesek és szigorúak, hogy véletlenül vagy tévedésből senkit ne lehessen börtönbe zárni, ez ugyanis a legsúlyosabb büntetés, ami ma Magyarországon bárkit érhet. Mivel hasonlóan súlyos korlátozás, a kötelező pszichiátriai gyógykezelés elrendelésének is szigorú feltételei vannak: a bíróságnak a beszállítást követő 72 órán belül meg kell vizsgálnia, hogy az illető veszélyes-e saját magára vagy másokra. Erre a bírósági szemlére a kórházban kerül sor, amin jelen van az illető kezelőorvosa és egy kirendelt igazságügyi elmeorvos szakértő is a bíróság képviselője mellett. A bírói döntés arra vonatkozik, hogy valóban szükséges volt-e az érintett beszállítása, bent tartása és, hogy elrendelik-e a kötelező gyógykezelését. Az érintett kap egy ingyenes ügyvédet az államtól (ügygondnokot), és még jogorvoslati lehetősége is van, fellebbezést nyújthat be a bíróság döntése ellen. Ezek alapján megnyugodhatnánk, hogy valóban csak azokat az embereket kezelik a zárt osztályon, akiknél ez indokolt.

Sajnos a valóságban sokszor nem ez történik. Három ügyfelünk esete is igazolja, hogy a bíróság által tartott szemle általában csupán formalitás. A törvényi garanciák nem mindig érvényesülnek, hiszen nem történik alapos vizsgálat. A beteg begyógyszerezve alig tudja követni az eljárást, a kirendelt ügyvéd pedig nem tudja képviselni az érdekeit, hiszen a legtöbb esetben egyáltalán nem is beszél az érintettel. A szakértő mélyebb vizsgálódás nélkül, mintegy futószalagon hozza a döntéseket, mond véleményt, a fellebbezés pedig mit sem ér, így sokan kellő indok nélkül is a zárt osztályon végezhetik.

Ez történt Máriával is (ügyfeleink nevét kérésükre megváltoztattuk), aki bipoláris affektív zavarral, korábbi nevén mániás depresszióval él. Mária a hangulatingadozások miatt sokáig gyógyszert szedett, de amikor várandós lett, a magzat védelme érdekében, orvosi tanácsra fokozatosan elhagyta gyógyszereit, és helyette rendszeresen pszichiáterhez, majd pszichodráma órákra járt. A folyamatos orvosi felügyeletnek köszönhetően problémamentes volt a terhessége, 2018 tavaszán pedig megszületett kisfia, egészségesen. Egy évvel később Máriának párkapcsolati problémái lettek, és emiatt állapota elkezdett romlani. Tisztában volt vele, hogy segítséget kell kérnie, hogy a betegség ne hatalmasodjon el rajta. Ezért jelentkezett az illetékes pszichiátriai gondozónál, ahol beutalót kapott a Szent János Kórház és Szakrendelő baba-mama részlegére. Itt a pszichiátriai betegséggel élő anyukáknak lehetőségük van arra, hogy kisgyermekükkel maradjanak a kezelés során, és tudják őket rendszeresen szoptatni. Mária a beutalóval önként jelentkezett 2019 augusztusában a kórházban, ahol ahelyett, hogy a baba-mama részlegen helyezték volna el, elrendelték a sürgősségi gyógykezelését.

A kórház és a bíróság szerint lényegében azért volt szükség a kényszergyógykezelésre, mert Mária feszültsége és szorongása miatt nehezen tudott együttműködni a kórházi dolgozókkal, hangulata irritált volt. Bár ez valóban problémát jelentett, ahogy azt Mária is érzékelte, azt semmiképp sem lehet mondani, hogy magára vagy másokra közvetlen veszélyt jelentett volna. Ezt Mária is így gondolta, ezért a kórházból saját kezűleg írt fellebbezést a gyógykezelés ellen, amit a másodfokú bíróság alaposnak is talált: kimondta, hogy nem álltak fenn a zárt osztályi kezelés feltételei, azt nem kellett volna elrendelni. Ez azonban már mit sem változtatott a tényen, hogy Mária 29 napot töltött begyógyszerezve a zárt osztályon, elszakítva másfél éves kisfiától.

András még 2016-ban annak kapcsán került pszichiátriára, hogy az utcán “bemutatott” az arra járó rendőröknek. Emiatt a rendőrök igazoltatni akarták, majd miután nem vette elő önszántából a személyi igazolványát, megbilincselték és földre teperték. Mivel találtak nála két gázsprayt és egy kést, bevitték a rendőrségre. A rendőrségen zavartnak érezték Andrást, ezért beszállították a Szent János Kórház és Szakrendelő pszichiátriai gondozójába. Andrásnak a diagnózisa alapján nem meghatározott szorongása van, amikor pedig bevitték a rendőrök a kórházba, az orvosok azt állapították meg, hogy paranoid pszichotikus zavara volt, tehát attól félt, hogy a rendőrök ártani fognak neki. A zárójelentésében viszont az szerepel, hogy a kezelése során végig együttműködött a kórház dolgozóival, betartotta a rá vonatkozó szabályokat, azaz nem jelentett veszélyt.

András később úgy döntött, hogy kikéri a kórháztól a kezelésére vonatkozó iratokat. Ekkor látta először leírva, hogy miért fosztották meg a személyes szabadságától. Ha ezt nem teszi meg, valószínűleg soha nem jutott volna el hozzá a róla szóló döntés. A korábbi gyógykezelése ellen ekkor fellebbezett, és a másodfokú bíróság kimondta: valóban jogellenes volt a kezelése. Ez azonban már semmilyen jóvátételt nem jelentett számára.

A 16 éves Éva szülei azért kértek segítséget lányuknak egy pszichiátriai osztályon, mert pszichotikus panaszai voltak. Pár hét múlva a szülők hazavitték lányukat, de később belátták, hogy további terápiára van szüksége a pszichiátrián, így visszavitték, és önkéntes alapon kérték a kezelését. Váratlanul érte őket a hír, hogy a kórház kötelező gyógykezelést akar kezdeményezni a lányukkal szemben, hiszen saját akaratukból kértek segítséget. Megijedtek a helyzettől és hozzánk fordultak segítségért, mert azt szerették volna, hogy ne csak a kirendelt ügyvéd legyen jelen a másnap reggel tartott bírósági szemlén. A péntek reggeli szemlén a TASZ ügyvédje számára nyilvánvalóvá vált, hogy az ügygondnok, a szakértő és a bíró egy összeszokott csapat, akik rutinszerűen végzik ezeket a szemléket, az érintettek konkrét helyzetére viszont egyáltalán nem jut figyelem, és az szinte fel sem merül, hogy ne rendeljék el a kötelező gyógykezelést.

A szakértő megjegyzést tett rá, hogy “alig akar neki válaszolni”, mire ügyvédünk jelezte, hogy nyilvánvalóan megterhelő lehet egy 16 éves lánynak nyolc ismeretlen felnőtt előtt, pizsamában ülve, bizalmas kérdésekre válaszolnia saját magáról. Amikor pedig Éva arról beszélt, hogy szeretné már viszontlátni a barátait, azt a szakértő úgy értékelte, hogy meg akarja szakítani a gyógykezelését, és emiatt veszélyes önmagára. Azon túl, hogy a szemle borzalmas emlék maradt az egész családnak, teljesen alkalmatlan volt arra is, hogy Éva ügyében megalapozott döntés szülessen. Miután fellebbezést nyújtottunk be az ügyben, a másodfokú bíróság itt is megállapította, hogy jogellenesen rendelték el Éva kötelező gyógykezelését, és a szemlén megalázták azzal, hogy nem hagyták még felöltözni sem.

Mária és András képviseletében pert indítottunk, hogy a bíróság azt is kimondja: az indokolatlan gyógykezeléssel súlyosan megsértették személyiségi jogaikat, emberi méltóságukat, és ezért sérelemdíj illeti meg őket. Hiába állapította meg ugyanis minden esetben a másodfokú bíróság, hogy törvénysértő volt a kezelés, az így elszenvedett hosszú napok, hetek miatt akkor semmilyen kompenzációt nem kaptak az érintettek. Mária perében most megítélték a sérelemdíjat, amit a kórháznak kell kifizetnie.

Ezeket a pereket viszont nemcsak azért indítottuk, hogy ügyfeleink jóvátételt kapjanak, hanem azért is, hogy a bíróság és a szakértők máshogy álljanak ezekhez az ügyekhez. Máriának, Andrásnak és Évának, valamint sok, hozzájuk hasonló helyzetben lévő embernek valóban szüksége lehet pszichiátriai segítségre, ez azonban nem egyenlő a zárt osztállyal és a kötelező gyógykezeléssel. Hatalmas különbség van az önkéntes és a kötelező gyógykezelés között, és sokszor épp az előbbi jelentene valódi segítséget.

Mi azt szeretnénk elérni, hogy az eljáró bírák és szakértők tudatában legyenek: különösen súlyos jogfosztásról döntenek a kötelező gyógykezelés elrendelésekor, a döntésük ellen pedig nincs valódi, hatékony jogorvoslat, ami korrigálni tudná a tévedésüket. Ezért ilyen döntést csak körültekintő vizsgálat és érzékeny mérlegelés után hozzanak akkor, amikor erre valóban szükség van.

Boros Ilona & Landgraf Erna