Szociális gondoskodás vagy koncentrációs tábor?
Miközben Európában egyre népszerűbbekké válnak az olyan politikai elképzelések, amelyek a különféle kisebbségek kirekesztését és megbélyegzését szolgálják, Ázsiában már nagy hagyományai vannak annak, hogyan tüntessék el a nemkívánatos elemeket az utcáról. Kambodzsa nagyvárosaiban például a katonai rendőrség rendszeres razziák során gyűjti össze a drogfogyasztókat, az utcai szexmunkásokat, hajléktalanokat és az utcagyerekeket, majd olyan “szociális” vagy “rehabilitációs” központokba zárja őket, ahol minden bírósági eljárás nélkül hosszú évekig tarthatják őket fogva. Az ilyen központok papíron az együttélésre képtelen egyének szociális rehabilitációját szolgálják, a valóságban azonban koncentrációs táborok, ahol a rabokat embertelen körülmények között, fizetés nélkül dolgoztatják. A kezelés nevében, de valójában bármiféle kezelés nélkül.A becslések szerint Kambodzsában, Kínában, Laoszban, Vietnámban és Thaiföldön mintegy 400 ezer ember raboskodik hasonló helyeken, a fellebbezés vagy bármilyen jogorvoslat lehetőségének teljes hiányában. A TASZ rövid filmje ezekről a táborokról szól, és arról a küzdelemről, amelyet más szervezetekkel együtt a nemzetközi politikai fórumokon vívunk ezeknek a táboroknak a bezárásáért.
Vajon ha lehetőséged van ételt vinni egy koncentrációs tábor csontig lesoványodott, agyonkínzott lakóinak, akkor kiszolgálod-e őket? És ha megteszed, vajon nem válsz-e te is részévé annak a romlott rendszernek, amely emberek kínzására épül? Ez az etikai dilemma kísérti azokat a nemzetközi segélyszervezeteket, amelyek Délkelet-Ázsia kormányaival dolgoznak együtt. Amikor a Human Rights Watch nevű emberi jogi szervezet először dokumentálta a táborokban elkövetett jogsértéseket, megdöbbenve fedezte fel, hogy számos a gyermekek kényszermunkáját kizsákmányoló lágert az ENSZ Gyermekalapja, az UNICEF segélyeiből látják el. Az is bizonyítható, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió szintén számos esetben anyagi támogatást nyújtott ezeknek a létesítményeknek a fenntartásához. A sajtót is bejárta az a fotó (lásd fejlebb), amelyen a kambodzsai hatóságok egy olyan buszba gyűjtik be az utcán összefogdosott, drogfogyasztással gyanúsított fiatalokat, amelynek az egyik oldalán a következő felirat áll: “Gyermekbarát igazságszolgáltatás”, a másikon pedig: “Az UNICEF és az Európai Bizottság támogatásával”. Vajon az a brüsszeli bürokrata, aki aláírta az adományozási szerződést, tudta, hogy mire fogják felhasználni az európai adófizetők támogatását?
A kambodzsai jogvédők vizsgálatai szerint a “szociális központokban” sokkal durvábbak a körülmények, mint a helyi börtönökben – pedig azokban sem leányálom az élet. A koh kor-i tábor meglátogatására a helyi személyzet tiltakozása ellenére engedélyt szerző emberi jogi aktivisták például lesoványodott, éhező embereket találtak, akik lakattal zárt cellákban éltek. Találtak a rabok között egy négyéves kisfiút, egy kilenc hónapos terhes nőt és egy eszméletlen idős hölgyet is, aki hamarosan elhalálozott a zárt cellájában. A táborlakók beszámolói szerint a női rabokat szisztematikusan megerőszakolták az őrök, az ellenkezőket, a szökést kísérlőket gyakran megverték vagy kikötözték. A koh kor-i tábort végül a nemzetközi tiltakozás következtében sikerült bezárni, de még rengeteg hasonló intézmény működik a térségben. Vietnámban a törvény írja elő, hogy a “drogrehabilitációs” központokban “büntetésszobát” hozzanak létre, a nem teljesített napi kényszermunka-kvóta, de akár egy engedély nélkül elszívott cigaretta is azt eredményezheti, hogy a rabokat órákra kikötözzék ezekben a helyiségekben, esetleg éles tárgyakon kelljen térdepelniük. Az elektromos sokkolás éppúgy a “drogterápia” részét képezi a táborokban, mint a korbácsolás vagy a lábbilincs.
Sokan szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy a jogvédő szervezetek “hőbörgésének” bármiféle kézzelfogható haszna lenne. A filmünkből azonban kiderül, hogy a kezdeti agyonhallgató stratégia ellenére ma már az ENSZ és az EU vezető tisztviselői egyaránt a “szociális központok” azonnali bezárását követelik – és ez főleg annak köszönhető, hogy a jogvédők szívós tényfeltáró munkája során napvilágra került a táborlakók nyomorúsága és kiszolgáltatottsága. A változás lehetséges: a koh kor-i tábort a nemzetközi tiltakozás következtében bezárták, jelenleg az ENSZ ügynökségei arról próbálják meggyőzni a kambodzsai kormányt, hogy tegye ezt a többi hasonló “szociális központtal” is.
Sárosi Péter