Az ENSZ drogpolitikája olyan, mint egy elavult, a 60-as években üzembe helyezett számítógép, amelyet már 50 éve nem indítottak újra és semmilyen töredezettségmentesítést vagy rendszerfrissítést nem hajtottak végre rajta. Olvasd el a bejegyzést és nézd meg a videókat, ha tudni akarod a részleteket!
Március végén a TASZ videós csapata részt vett az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) 54. ülésén. Ez az egyébként rendkívül unalmasan hangzó rendezvény a világ fő drogpolitikai eseményei közé tartozik: a nemzetközi kábítószer-ellenes egyezményeket aláíró országok hivatalnokai a bécsi ENSZ palotában ülnek össze minden évben, hogy megvitassák a drogellenes harc legújabb kihívásait. Az idei év kiemelkedő fontossággal bírt: idén 50 éves ugyanis az 1961-es ún. Egységes Kábítószer-egyezmény, amely először vezetett be globális szintű ellenőrzést bizonyos tudatmódosító szerek előállítására és forgalmazására. Vajon okunk van-e ünnepelni?
Hogyan tudod bekapcsolni a magyar feliratot? 1. Indítsd el a videót 2. Kattints rá a háromszögre, majd a cc-re 2. A felnyíló menüsorból válaszd ki a magyar feliratot, kattints rá.
Az egyezményt kezdettől sok kritika érte, én ezeket két csoportba sorolnám. Egyrészt a harmadik világ lakói méltán zúgolódtak amiatt, hogy az egyezmény azokat a drogokat nem vette kontroll alá, amelyek használata a nyugati világban is tömegesség vált (alkohol, dohány), míg az ő tradicionális szereiket (kannabisz, ópium, koka-cserje) igen. Innen ered tehát az a közbeszédben és a politikában is megnyilvánuló kollektív tudathasadás (I.), amely éles határvonalat húz a legális “élvezeti cikkek” és a “kábítószerek” közé – holott a legális és illegális szerek között azok pszichofarmakológiai hatásmechanizmusa, fogyasztásuk társadalmi és egészségügyi ártalmai alapján nem lehetne tudományos választóvonalat húzni. Másrészt pedig erősen kétséges volt az Egyezmény azon törekvése is, hogy a listára vett szerek tekintetében kizárólag az orvosi és a tudományos célú használatot ismerte el legitimnek. Így például úgy rendelkezett, hogy 25 év alatt teljesen ki kell irtani a koka-levél rágásának szokását – egy olyan tradíciót, amely az Andok-vidék szakrális és kulturális örökségének része, és amely több ezer évre tekint vissza. Az ilyen célkitűzések vetítették előre a drogmentes világ megteremtésének káros utópiáját (II.), amely azóta is egy olyan irreális ábránd maradt, amelynek a nevében megtelnek a börtönök, és amelynek a következtében létrejött a világ leghatalmasabb feketepiaca, amely évente 340 milliárd dolláros hasznot hajt a szervezett bűnözés számára. Akinek tehát igazán van oka ünnepelni az ENSZ-egyezmény 50. évfordulóját, az Igor, az orosz heroinkereskedő, és Pablo, a mexikói drogbáró!
Az ENSZ palota előtt a Tápszínházzal közösen tartott akciónk keretében arra próbáltuk meg felhívni a figyelmet, hogy a kollektív tudathasadás és a káros utópizmus pillérein alapuló jelenlegi drogpolitikák fő haszonélvezői éppen azok a drogbárók, akiket a legfőbb közellenségnek tartanak. Hiszen nekik a drogtilalom kedvez: El Chapo Guzman, az egyik legrettegettebb mexikói drogbáró például egyszer kijelentette, hogy hálával tartozik az USA elnökeinek azért, amiért folyamatosan illegalitásban tartják a marihuánát, hiszen másként legfeljebb csupán annyi hasznot tudott volna hajtani a fűből, mint a káposztából vagy a krumpliból. Az illegalitás ugyanis nem csak a börtönbüntetés kockázatát és a drogok árát növeli meg, de elképesztő méretűre növeli a forgalmazásból származó hasznot is. Az alkoholtilalom idején is így volt ez a whiskey-vel: az alkohol 1933-as legalizációja óta az USA-ban érdekes módon nem a szeszcsempészetből gazdagodnak meg a bűnözők.
Az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodájának (UNODC) új orosz vezetője, Jurij Fedotov sok szempontból új kommunikációs stratégiát választott, mint elődje, az olasz Antonio-Maria Costa. Míg Costa harcosan védte a globális drogtilalom állítólagos eredményeit, addig Fedotov általában éppen abból indul ki, hogy a helyzet rossz, és a drogkereskedelem virágzó üzletágat ad a szervezett bűnözésnek. Ugyanakkor ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy át kellene gondolni az ENSZ egyezmények fentebb említett alapvető koncepcionális hibáit és el kellene gondolkodni egy új, korszerűbb egyezmény kidolgozásán. Erről az igazgató hallani sem akar: szerinte csupán arra van szükség, hogy az egyezményt megújult erővel és lelkesedéssel hajtsák végre a tagállamok, és “fiatalítsák meg” (rejuvenate) az egyezmény szellemét. Ezt fejtette ki azon a sajtótájékoztatón is, ahol a TASZ riportere nekiszegezte a kérdést: hogyan értékeli az elmúlt 50 év eredményeit. Ezzel Fedotov azt sugallja, hogy az egyezmény alapvetően jó, csak éppen nem megfelelőképpen hajtják végre. Meginterjúvoltuk ugyanakkor számos kritikus civil szervezet képviselőjét is, akik ezzel nem értenek egyet. Az ő álláspontjuk szerint az egyezmény elavult és mélyreható elemzésre van szükségünk ahhoz, hogy az elmúlt 50 év drogpolitikáit felülvizsgáljuk. Albert Einstein az őrültség definíciójának tartja azt, ha az ember mindig ugyanazt teszi de ettől mindig eltérő eredményt vár: az ENSZ pedig újra és újra fejjel megy a falnak és azt várja, hogy ezúttal nem töri be a koponyáját. Több civil szervezet, köztük a TASZ, egy kampányt indított az ENSZ drogpolitikájának megreformálásáért, amelynek jelmondata nem az, hogy “mindent legalizálni” – ez nem lenne felelős üzenet. A kampányunk üzente ez: “Vegyük számba a költségeket!” (Count the Costs!) – végezzen el az Egyesült Nemzetek egy alapos értékelést az elmúlt 50 év drogpolitikájáról és induljon nyílt vita a lehetséges alternatív drogpolitikákról.
Nyugat-Európa egyes országai már ezen a téren is fényévekkel előrébb járnak, mint a világ legtöbb része: lásd például a svájci drogpolitikáról készített filmünket. A 90-es évek óta létjogosultságot nyert az ártalomcsökkentő paradigma: a drogmentes társadalom erőltetése, a büntetőjogi szigor és a zéró-tolerancia helyett el kell fogadni, hogy a drogjelenséget a társadalom nem fogja kinőni rövid időn belül mint valami gyermekbetegséget. Ennek a tudatában pragmatikus és realista célokat kell kitűzni, a drogokat fogyasztó embereket pedig nem közellenségként kezelni, hanem ugyanúgy, mint egyéb kockázatvállaló magatartást folytató embereket, például a dohányosokat vagy a házasságon kívüli szexet folytató embereket. Az intravénás droghasználók például jóval kevesebb ártalmat termelnek a társadalomnak akkor, ha steril fecskendőkhöz és tűkhöz jutnak, illetve ha valamilyen kezelésbe kerülnek, mintha a rendőrökkel macska-egér játékot játszva használt fecskendőkkel szúrnák magukat az utcán. Sajnos ez a szemlélet még nem honosodott meg Európa keleti felén, Oroszország például a zéró-tolerancia alapján áll. Ennek eredményei aztán lemérhetők sokmindenben. Míg a nyugat-európai nagyvárosokban az ártalomcsökkentő programok – a tűcsere, a fogyasztói szobák, a gyógyszerek és egyéb kezelési formák – eredményeként sikerült visszaszorítani a HIV járványt és a túladagolásos haláleseteket, Oroszországban ezek még mindig több ezer fiatal életébe kerülnek évente. A lakosság több mint 1%-a HIV fertőzött, az új fertőzések több mint fele a használt fecskendők megosztásával van összefüggésben. A börtönök megteltek HIV pozitív drogfogyasztókkal, illetve sok esetben éppen a börtönben válnak drogfüggővé vagy fertőződnek meg különféle vírussal.
A CND egyik hivatalos sajtótájékoztatóján kérdőre vontuk Viktor Ivanovot, az orosz szövetségi drogellenes hivatal igazgatóját ezekről a problémákról. Vajon miért tiltja Oroszország még mindig a heroinfüggők gyógyszeres (metadon, buprenorfin) fenntartó kezelését? Hiszen ez a kezelési forma rendkívül hatékonynak bizonyult az egész világon a heroinfüggőség kezelésében. A gyógyszeres kezelésben lévő heroinfüggő jóval kevesebb illegális szert használ, ezáltal jóval kevesebb bűncselekményt követ el, ráadásul nem szúrja magát használt fecskendővel, idővel pedig képessé válhat a munkavégzésre és a leszokásra. Az igazgató válaszait a legnagyobb jóindulattal sem tudtuk másként értelmezni, mint hazugságként. Azt állította például, hogy a metadonfenntartó kezelés kudarcnak bizonyult Svájcban és az USA-ban is – holott mindkét ország éppenhogy ezeknek a programoknak a kiterjesztése mellett döntött már jó pár évtizeddel ezelőtt. Az orosz sajtótájékoztató fő témája egyébként nem heroinfüggők helyzete volt Oroszországban: erről az orosz narkodiplomácia a leginkább hallgatni szeret a nemzetközi fórumokon. A téma Afganisztán volt: az orosz kormány szerint ugyanis ez az ország minden bajuk fő okozója azzal, hogy elárasztja az orosz városok utcáit heroinnal. A sajtótájékoztatón az újságírók még egy könyvet is kaptak ajándékba Ivanovtól, amelynek címe: “Az afgán drogcsapda”. Ebben Putyin és Medvegyev idézetekkel és fotókkal sűrűn megtűzdelt könyvben a volt KGB-s Ivanov arról értekezik, hogy sokkal radikálisabban, például permetezéssel kellene irtani az opium-mák ültetvényeket Afganisztánban.
Valóban, az oroszok által fogyasztott heroin nagy része Afganisztánból ered. Azonban elég szemellenzős az az álláspont, amely kizárólag a kínálatot teszi felelőssé a drogpiac létezéséért: ha nem lenne állandó kereslet a heroin iránt, akkor nem tudnák eladni azt. Az orosz fiatalok ráadásul egyre nagyobb arányban használnak a legális gyógyszeriparból kiszivárgó opiát-alapú fájdalomcsillapítókat is, márpedig ezek nem Afganisztánból erednek. A saját drogpolitikájuk reformja, az ártalomcsökkentés hivatalos elismerése, a drogfogyasztók emberi jogainak tiszteletben tartása, az egészségügyi és szociális ellátórendszer átalakítása és megfelelő finanszírozása nélkül az oroszok sosem mászhatnak ki a “drogcsapdából”.
Sárosi Péter