Lázár János eltörölné a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek osztályaiban a minimális óraszámokra vonatkozó előírást. A Fidesz frakcióvezetője nem segélyeket vagy kiváltságokat vonna vissza, hanem gyerekek elemi oktatási jogait sodorja veszélybe.
A Fidesz frakcióvezetőjének a köznevelési törvényhez benyújtott módosító javaslata a legsúlyosabb fokban fogyatékos gyerekek oktatási jogainak érvényesülését lehetetlenítené el, megfosztva a leginkább rászorulókat a pedagógiai, gyógypedagógiai ellátás minimális garanciáitól is. Mintegy 3500 ilyen gyerek van Magyarországon.
Lázár János módosító javaslata (a javaslat 7. pontja):
"A súlyos és halmozottan fogyatékos gyermek annak a tanítási évnek az első napjától, amelyben a hatodik életévét betölti, fejlesztő nevelés-oktatás keretében teljesíti a tankötelezettségét. A fejlesztő nevelést, fejlesztő nevelés-oktatást az oktatásért felelős miniszter rendeletében foglaltak alkalmazásával, a szakértői bizottság fejlesztő foglalkozások heti óraszámára vonatkozó javaslatának figyelembe vételével kell megszervezni oly módon, hogy a heti fejlesztő foglalkozások száma elérje a húsz órát.
Indokolás: A módosítás célja, hogy szakemberek dönthessenek az adott fogyatékosság alapján a gyermek terhelhetőségéről.
Látszólag rugalmasságról és az óraszámoknak a gyerekek szükségleteihez való hozzáigazításáról van szó, de valójában a jogok számonkérhetősége - ezzel pedig maga a jog - kerül veszélybe. A javaslat elfogadása azokat utasíthatja ki az iskolákból, akik csak a közelmúltban kaptak bizonytalan lehetőséget a belépésre, miközben a múltba küldené vissza a hazai gyógypedagógiát.
Az államszocialista rendszer pedagógiájának mára emlékké halványult felfogása volt, hogy a fogyatékos gyerekek egy része semmilyen pedagógiai eszközzel nem fejleszthető, nem oktatható. A súlyos fokban fogyatékos gyerekeket a szocialista pedagógia képezhetetlennek tartotta. A rendszerváltással ez vállalhatatlanná, tarthatatlanná vált, az ENSZ gyermekjogi egyezményét kihirdető Magyarországnak ezért fel kellett számolnia a végletes pedagógai pesszemizmusról tanúskodó "képezhetelenség" kategóriáját. Az érintett gyerekek oktatási jogainak elismerésére mégis 2006-ig kellett várni, ekkortól fogva minősülnek a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek tankötelesnek. Jogaik érvényesítéséhez azonban a tankötelezettség kimondása még nem elég: arra is szükség van, hogy az oktatásról szóló törvények konkrétan meghatározzák, hogy hol, hány órában és milyen pedagógiai szolgáltatást vehetnek igénybe. Tavaly szeptember óta a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekeknek törvényben garantált joguk és egyben kötelességük, hogy heti húsz órában iskolába járjanak.
Joguk és kötelességük még akkor is, ha e joggal közülük sokan nem tudnak még élni, mivel az iskolák gyakorta nem fogadják őket (ezt a helyezet mutatta be 2010 szeptemberében a TASZ "Iskolások - iskola nélkül című" filmje).
Heti 20 óránál bizonyosan többre lenne szüksésgük, de ha még ez sem lenne törvénybe vésve, akkor tankötelezettségük előírásának semmilyen kézzel fogható értelme nem lenne. Lázár János javaslata a minimális óraszámok eltörlését javasolja arra hivatkozva, hogy helyesebb lenne, ha a szakértői bizottságok döntenék el azt, hogy egy gyermek mennyire terhelhető.
Ez az érv pedagógiai értelemben védhetetlen, oktatáspolitikailag cinikus. A javaslat pedig egyszerűen csak embertelen.
Pedagógiailag védhetetlen, mert azt sejteti, hogy a súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekeket az iskolai oktatás túlterhelheti. De az a pedagógiai szolgáltatás, amely figyelembe veszi a legsúlyosabban fogyatékos gyerekek adottságait, amelyben az iskolai oktatás célja az elemi kommunikációs csatornák feltárása, az étkezés, a tisztálkodás, akár a pihenés módjainak a megtanulása, a világban való elemi orientáció, hogyan terhelheti túl a gyerekeket? Sehogyan sem. A javaslatban odavetett egymondatos indoklásnak semmi köze sincs pedagógiához vagy iskolatudományhoz, és láthatóan nem vesz tudomást arról a részletesen kidolgozott pedagógiai szabályrendszerről, amely ezeknek a tanulóknak az iskolai nevelését és oktasát írja körül.
Az indoklásnak a hazai közoktatási rendszerhez van köze. Mindenki tudja, hogy - ahogyan ezt a Mandiner szerzője is megjegyezte - ami a magyar közoktatásban nem kötelező, az nincs finanszírozva, vagyis nincs. Ha az óraszámok minimuma nincs törvényben előírva, akkor az azt jelenti, hogy a gyerekeket ebben az óraszámban nem fogják tanítani. A javaslat a szakértői bizottságokra testálná a piszkos munkát. Ha nem lesz iskola, amelyik hajlandó minden nap néhány órára fogadni őket, akkor a szakértők arra kényszerülhetnek, hogy alacsonyabb óraszámban javasolják a gyerekek oktatását - hiszen nekik jogszabályban rögzített kötelességük, hogy olyan ellátásra tegyenek javaslatot, amelyhez a gyerek ténylegesen hozzáférhet.
Ha az iskola nem tud mit kezdeni a gyerekkel, ha az állam nem akarja finanszírozni az oktatását, akkor - ki más - a gyerek a hibás.
2010 szeptembere óta a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekeket nevelő szülők közül egyre többen bíztak benne, hogy gyermeküket emberszámba veszik, iskolai tanuló, diák lesz, esélyt kap rá, hogy felnőtt korára saját képességei maximumáig jutva legalább részleges önállóságra tegyen szert. A gyermek pedig egyszer felnő, sőt hosszabb ideig lesz felnőtt mint gyermek. Ha nem vesz részt a fejlesztő iskolai oktatásban, egész életében segítségre szorul, tehát amit a közoktatás rövid távon látszólag „megspórolna” rajtuk az oktatás megvonásával, azt hosszú távon a szociális rendszernek kétszeresen, háromszorosan kell majd megfizetnie. A szülők bíztak abban is, hogy visszatérhetnek munkahelyükre, hogy méltósággal dolgozhatnak, míg gyermekük az iskolában van, bíztak benne, hogy nem támogatásokból és segélyekből kell megélniük. Ez a remény veszhet a semmibe.
Lázár János fogyatékos kisgyerekeket tenne felelőssé az oktatási rendszer és a pedagógia csődjéért, majd kitoloncolná őket az iskolából. Javaslata a hajkéktalanság kriminalizálást törvényesítő jogszabály méltó párja lenne, ha elfogadnák.
Verdes Tamás