Nem szép dolog letépni egy védett virágot, szemetelni a közterületen, tilosban parkolni vagy engedély nélkül horgászni, tüzelőt gyűjteni az erdőben. A bilincselés, motozás, szolgálati kutyák bevetése azonban eltúlzott reakció a kormány részéről. A Pintér Sándor által bevezetni kívánt módosításokkal növekedhet a hatalmi visszaélések száma.
A parlament előtt van a belügyminiszter törvényjavaslata (pdf), amely szélesíti a közrend fenntartásában közreműködő szervek intézkedési jogosítványait. A javaslat alapvető célkitűzése méltányolandó: a közrend fenntartásában, illetve a bűnüldözésben közreműködő szerveknél dolgozókra vonatkozó egységes szabályozást teremti meg. Ilyen szervek a természetvédelmi őrség, a közterület-felügyelet, a mezőőrség, az erdővédelmi szolgálat, az önkormányzati természetvédelmi őrség, illetve ide sorolandóak a hivatásos vadászok is. A közös szabályozással párhuzamosan azonban lényegesen szélesítik az egyes szervezeteknek a magánszférába való beavatkozás lehetőségét biztosító intézkedési jogosítványait. A teljesség igénye nélkül néhány újdonság: bilincselés, ruházat, csomag és járművek átkutatása, szolgálati kutya alkalmazása.
Az állam a legitim fizikai erőszak-monopólium letéteményese: az állami szervek jogosultak a jog által körülhatárolt keretek között kényszerítő eszközöket alkalmazni. Erőszak alatt nem kizárólag a gumibottal ütlegelő rendőrt kell érteni: széles értelemben ide tartozik minden olyan eszköz, amellyel az állam ellenőrzés alatt tartja a polgárait: ilyenek az igazoltatás, a motozás, a térfigyelő rendszerek működtetése, de természetesen a klasszikus eszközök – bilincs, lőfegyver, testi kényszer alkalmazása – is ide tartoznak. Az erőszak monopolizálása a biztonság és a békés együttélés feltétele, amely kizárja az önbíráskodást, és egyúttal az állami hatalomgyakorlás legfontosabb eszköze. Az állam kiveszi az erőszakot, mint konfliktuskezelő eszközt a polgárai kezéből, így biztosítva az együttélést. Az állami erőszak-monopólium határának a szélesítése óhatatlanul a magánszféra és a személyi szabadság szűkítését jelenti.
A politikusok által oly előszeretettel sulykolt lakossági biztonságérzet hiánya eredményezi az önkormányzati fenntartású közterület felügyeletek, illetve más rendészetben közreműködő testületek megerősítésének igényét. Ezeknek a szerveknek a feladata a helyi közrend védelme, és ehhez a legitim fizikai erőszak fogalma alá vonható kényszerintézkedések alkalmazására is jogosult – igaz, hogy a rendőrséghez képest korlátozott mértékben.
A Pintér-féle javaslattal érintett szervezetek többsége a helyi önkormányzatok irányítása alatt működő rendészeti szervek. Önkormányzati szinten ezek politikai célokra való felhasználásának a veszélye nagyobb és ellenőrizhetetlenebb. Ebből következően a kiszolgáltatott, védtelen, jogi alapismeretekkel nem rendelkező személyek könnyen a szélsőséges politikai akarat áldozataivá válhatnak. Érpatak és Gyöngyöspata polgármestere tapsolni fog örömében, ha meghallja, hogy jelentősen bővül a helyi romák mindennapos zaklatásának eszköztára, amely zaklatás célja a mélyszegénységben élők kriminalizálása, a társadalomból történő fokozatos kirekesztése. Ezt a folyamatot a TASZ Romaprogramjában dolgozók sok településen – és különösen az említett két „modell-faluban” – rendszeres terepmunkájuk során személyesen látják, tapasztalják.
Valóban szükség van arra, hogy a BKV ellenőr mellett szolgálatot teljesítő közterület-felügyelő megmotozhasson, ha érvényes jegy mellett személyi igazolványt sem tudunk felmutatni? Vagy ismét az erős és biztonságot nyújtó állam terjeszkedésével van dolgunk?
A hatalom természetéből fakad, hogy mindenhová be akar hatolni – a lehetőségeihez képest maximalizálni törekszik önnön expanzióját. A szabadság egyik első bástyája a magánszféra – ezért kezdik a diktatúrák első lépésként folyamatosan megfigyelni az állam ellenségeit: régen spiclikkel, ma technikai eszközökkel. Amennyiben a bűnözéstől és az állam ellenségeitől való félelem eltúlzott, akkor nyilván a félelmek csitítását szolgáló állami intézkedések is aránytalanok, elhibázottak. Felidézhetjük a Mccarthyzmus időszakát, amikor a hidegháború hajnalán a wisconsini szenátor megszállottan támadta a kommunista-gyanús személyeket, és az ilyen szimpátiával gyanúsított személyek ellen gőzerővel folyt a politikai- jogi hajsza. Az egyszerű állampolgároktól a Legfelsőbb Bírósági tagokig mindenki abban a feltevésben volt, hogy ezek az intézkedések elengedhetetlenek, és a nemzet biztonsága érdekébe indokolt és fair döntések születnek. Krízishelyzetekben hajlamosak vagyunk a belenyugvás politikáját választani: azt feltételezzük, hogy a kritikus döntéseket hozó személyek minden releváns tényezőt figyelembe véve hozzák meg a döntéseiket. Csak arról feledkezünk el, hogy a közbiztonságért felelős személyek eltúlozzák az egyébként létező veszélyeket azért, hogy a jogalkotót és a közvélekedést meggyőzzék arról, hogy több hatalmat biztosítsanak nekik. A politikusok pedig könnyen bedőlnek ilyen jellegű lobbinak, hiszen politikai túlélés szempontjából biztosabb kicsit túlteljesíteni, és kicsit többet beáldozni a szabadságjogokból, semmint azt kockáztatni, hogy politikai ellenfelei úgy tüntessék fel egy kivételesen kirívó, a társadalmat joggal sokkoló bűncselekmény kapcsán, mint felelőtlen vezetőt, aki nem tett meg mindent a közbiztonságért. A magánszféra jelszavával nem lehet szavazatokat nyerni, a közbiztonság témája ellenben használható alapanyag populista szólamokhoz. Jól bevált módja a hatalmi konszolidációnak egy ellenségkép kirajzolása, társadalmi jelenségek démonizálása, közfélelem keltése. A devianciával szemben határozottan fellépő állam képe kiválóan alkalmas arra, hogy más – például gazdasági – problémákról elterelje a kormányzat a figyelmet.
Nyilvánvaló, hogy a Kádár-korszak féle országgyűlések szervilitását is lassan elhomályosító szavazómasinák lelkendezve fogadják el a törvényjavaslatot. Az emberi jogokért vagy az alkotmányos ügyekért felelős bizottság ülésén nem hangzik majd el egy árva szó sem arról, hogy az erőszak-monopólium bővítése óhatatlanul veszélyt jelent a szabadságjogokra, elősegíti a kiszolgáltatottak további szegregációját – hiába az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata, amely szerint mind a közbiztonság, mind a bűnmegelőzés olyan elvont társadalmi érték, amely csak kicsi súllyal eshet latba alapjog-korlátozáskor. A jogalkotást szabályozó törvény előírásai szerint készítendő hatásvizsgálat elkészítésével ismételten adós maradt a kormányzat, ezért nem tudni, hogy mik lehetnek a várható gazdasági és társadalmi hatásai a szabályozásnak. Nem ez a törvény lesz a magánszféra-védelem armageddonja, „csak” egy újabb lépés egy olyan állapot felé, amikor az lesz a kivételes nap, ha nem vett fel minket térfigyelő-kamera, nem igazoltatott egyetlen hatósági személy sem, nem motoztak meg minket, hátha éppen bűncselekményre készülünk. Sólyom Lászlót idézve a szabadság olyan észrevétlenül fogy el, mint a tiszta víz és a levegő.
Hüttl Tivadar, a TASZ Adatvédelem és Információszabadság programvezetője