Ragaszkodás egy jogfosztó intézményhez
A polgári törvénykönyv mondja meg, hogy kiket tekintünk vagy éppen nem tekintünk felnőtt állampolgároknak, vagyis olyan embereknek, akik jogi értelemben is felelősséget vállalhatnak tulajdonukért és döntéseikért: ők eladhatnak és vehetnek, házasodhatnak és válhatnak, rendelkezhetnek egészségügyi ellátásukról és szavazhatnak a választásokon.
Az európai joghagyomány egészen a múlt század utolsó harmadáig elfogadhatónak tekintette azt, hogy a fogyatékos, pszichiátriai beteg, idős vagy szenvedélybeteg emberek egy részét jogi értelemben gyereknek tekintsék: korlátozzák vagy megszüntessék cselekvőképességüket, illetve gondnokság alá helyezzék őket pusztán azért, mert valamilyen problémájuk van, amelyben segítségre és támogatásra lenne szükségük. Ez a felfogás azonban megváltozott: ma már egyre elfogadhatatlanabb az, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő állampolgárokat úgy próbáljuk megvédeni az esetleges visszaélésektől, hogy megfosztjuk őket jogaiktól. Ezért a demokratikus országok jogrendszereiben a múlt század utolsó évtizedei óta egyre komolyabb diskurzus folyik a gondnoksági rendszerek eltörléséről és alternatív megoldások bevezetéséről.
E változást semmibe véve azonban a most elfogadott polgári törvénykönyv nem változtat a fogyatékos embereket érintő szabályozáson, holott erre számos oka lenne. A kormányt civil és szakmai szervezetek sokasága kérte, és az Országgyűlés által kihirdetett nemzetközi egyezmény kötelezte arra, hogy törölje el cselekvőképesség teljes korlátozásának lehetőségét. Ugyanerre szólította fel hazánkat az ENSZ illetékes bizottsága is. A kormány azonban ragaszkodott saját verziójához: az 1959. évi törvénnyel elfogadott struktúra konzerválásához és kozmetikázásához.
(Gombos Gábor, az ENSZ Fogyatékos személyek jogai bizottságának volt tagja az ENSZ fogyatékosügyi egyezményének értelmezéséről, a cselekvőképesség és a gondnokság fogalmáról és a kívánatos jogi reformról)
Érdemi reform helyett kozmetikázás
A korlátozó és kizáró gondnokságot a cselekvőképesség részleges és teljes korlátozására nevezték át – vagyis érdemben nem nyúltak hozzá a rendszerhez. Éppen úgy, mint eddig, az új törvény szerint ha valaki pszichiátriai beteg vagy értelmi fogyatékos, idős vagy szenvedélybeteg, akkor a bíróság őt gondnokság alá helyezheti. Ez azt jelenti, hogy jogi értelemben gyermekstátusba kerül, és azon kívül, hogy egy kiló kenyeret önállóan megvehet a boltban, semmiről nem dönthet egyedül. Mások döntik el, hogy hol lakjon, milyen műtétet hajtsanak végre rajta, és akár azt is, hogyan nevezzék el a gyermekét. A gondnokság alá helyezést sokszor arra használják, hogy fogyatékos vagy idős embereket akaratuk ellenére is bentlakásos szociális intézetbe zárjanak.
A cselekvőképesség részleges korlátozása esetében ugyan bevezettek előrelépésnek tekinthető elemeket, amelyek azonban mégis az elavult, leváltásra érett paradigma értelmezési keretén belül maradtak, ezért bár árnyalják az összképet, örömre nem adnak okot. Ilyen az, hogy megszüntették a korlátozható ügycsoportokra vonatkozó példálózó felsorolást, amely mintegy ötleteket adott a bíróságnak arra, hogy mely területeken korlátozható a cselekvőképesség. Eztán a bíróságoknak maguknak kell kiválasztaniuk a korlátozandó területeket, s ez talán valamelyest mérsékli a jogfosztást mértékét akkor, ha valakinek a cselekvőképességét csak részlegesen vonják el. Ők azonban a kisebbség.
Kizáró gondnokság helyett: a cselekvőképesség teljes korlátozása
Mert az érintettek többségégét minden jogterületen megfosztják autonómiájuktól. Ezért is különösen problematikus az, hogy megmarad a kizáró gondnokság jogintézménye, amelyet eztán “a cselekvőképesség teljes korlátozásának” fognak nevezni. Ebben az esetben a cselekvőképességet nemcsak egyes ügycsoportokban vonják meg – például a pénzkezelésre vagy egy ingatlan eladási jogára vonatkozóan – hanem minden aláírást igénylő jogosítvány a gondnok hatáskörébe kerül át. Ez a teljes joghalál állapota, egyoldalú és teljes kiszolgáltatottságot jelent. Ennek a jogintézménynek a fenntartása ellentétes hazánk nemzetközi kötelezettségeivel, sérti a hazánk által 2007-ben kihirdetett ENSZ fogyatékosügyi egyezményt. Nem véletlen, hogy az ENSZ illetékes bizottsága is rosszallását fejezte ki a jogfosztás e formájának megtartása miatt. Hazánkban több, mint ötvenezer ember él gondnokság alatt, túlnyomó többségük kizáró gondnokság alá van helyezve.
A törvény egy látszólag reformnak tűnő intézkedést is tartalmaz. Bevezeti ugyanis a támogatott döntéshozatal intézményét, amely a hagyományos gondnokság alá helyezésre épülő megoldások újszerű alternatívája lehetne. Ekkor a cselekvőképesség érintetlen marad, és az érintett személy szakszerű segítséget kap mindennapos döntéshozatalában. A támogatott döntéshozatal jogfosztás nélkül ad védelmet és támogatást - szakmai és civil szervezetek régóta javasolják a bevezetését. Azonban egyfelől a jogalkotó csak felületesen dolgozta ki ezt az intézményt, másfelől tulajdonképpen értelmetlenné tette ezt azzal, hogy a hagyományos gyámügyi apparátus és bürokrácia hatáskörébe utalta: a támogató személyt a gyámhivatal nevezi ki. Arra lehet számítani ezért, hogy ebben a formában a támogatott döntéshozatal nem felváltja, hanem kiegészíti a gondnoksági rendszert, és vélhetően “hozzátorzul”. A jól csengő név alatt aligha alakulhat ki az érintett személyek jogait védő hatékony szolgáltatás.
Lemaradunk a régióban
Az új polgári törvénykönyv ezért a fogyatékos állampolgárok jogait nem bővíti - igaz, nem is szűkíti a jelenlegi szabályozáshoz képest, hanem elköteleződik egy közel hetven éve kidolgozott és csődöt mondott rendszer mellett. Maradiságunkkal magunkra maradhatunk a régióban: jelentős gondnoksági reformokra került vagy kerül sor ugyanis több posztszocialista országban, például Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Moldovában, Lettországban és Litvániában. Sajnálatos, hogy hazánk nincs a reform mellett elkötelezett országok sorában.
Verdes Tamás