Az ún. dizájner drogok 2008 után jelentek meg nagy számban az európai drogpiacon, elsősorban Kínából, Indiából importálják őket nagy mennyiségben. Sajátosságuk, hogy molekulaszerkezetük és hatásmechanizmusuk nagyon hasonló a már betiltott anyagokéhoz, azonban korábban nem szerepeltek a kábítószerek listáin, így félig-meddig legálisan forgalmazhatóak. Azért csak félig-meddig, mert emberi fogyasztásra nem alkalmas termékként, például fürdősóként, növénytápszerként vagy füstölőként hozhatták őket forgalomba, hogy valódi használatukat palástolják. Az ilyen szerek betiltásával a jogalkotó csak részsikereket ért el: a BZP 2008-as betiltása után jött a mefedron (“kati”), a mefedron 2010-es betiltása után jött a metilon és az MDPV, ezek 2011-es betiltásával pedig a pentedron. A forgalmazók mindig két lépéssel a jogalkotó előtt járnak, és már a tiltó jogszabály hatályba lépése előtt elkészítették a pótszert.
Ennek az ördögi körnek kívánt véget vetni a döntéshozó azzal, hogy az új pszichoaktív anyagok számára brit mintára egy olyan ideiglenes listát készített, amelyre gyorsított eljárásban kerülhetnek fel a szerek, sőt, nem csupán egyes szerek, hanem egész szercsoportok is (ún. generikus képletek). A C-listás anyagok forgalmazását, országba való behozatalát bűncselekménnyé nyilvánították, a fogyasztást és tartást azonban nem. A jogszabály az Országos Addiktológiai Centrum (OAC) feladatává tette, hogy a listára felkerült szerek kockázatelemzését a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság (a kormány tanácsadó szerve) bevonásával 1 év alatt elvégezze, majd döntsön arról, hogy azokat kábítószerré kell-e minősíteni.
Akkor a Népszabadságban megírtam: a C-lista nem csodaszer, csupán átmeneti csökkenést fog eredményezni a partidrogok fogyasztásában. Az azóta eltelt egy év minket igazolt. Bár a lista bevezetése az első hónapokban visszaesést eredményezett az új szerek forgalmában (ezt mutatja a lefoglalt szerek vizsgálata, illetve a toxikológiai jelentések is), a drogpiac hamarosan egyensúlyba hozta magát, a fogyasztás stabilizálódott. Az új szerek szinte végtelen variációkban állíthatók elő és viszonylag könnyen kicselezhetőek akár még a generikus képletek is – ezt igazolja az, hogy a C-listát már nyáron ki kellett egészíteni. Ráadásul egy globális drogpiacon a nemzeti jogszabályok, bár szükségszerűek, mégis korlátozott jelentőségűek. Vannak olyan webszájtok, ahonnan gyakorlatilag bármilyen tudatmódosító szer megrendelhető postai átvéttel úgy, hogy a pénzügyi tranzakció gyakorlatilag lekövethetetlen a hatóságok számára. Már ha a rendőrségnek egyáltalán lesznek erőforrásai arra, hogy nyomozzanak, a BRFK kábítószer-ellenes részlegét ugyanis jelentően megnyírbálták.
És nem csak a rendőrségi erőforrások hiányával van probléma: az új szerek kockázatelemzését nem lehet anélkül elvégezni, hogy a kormány jelentős pénzforrásokat mozgósítson a szükséges kutatások elvégzésére. A kockázatelemzések elvégzésével megbízott OAC azonban nem kapta meg ezeket a forrásokat. Szükség lenne arra is, hogy a drogambulanciák bevizsgáltathassák a Bűnügyi Kutató és Szakértő Intézetben (BSZKI) a klienseik által használt új szereket – erre azonban nincs mód, hiszen ez is pénzbe kerülne. A túlterhelt BSZKI éppen most állította le a drogpiacot elemző negyedéves monitoring hírlevelét is, mert nem kapott rá pénzt.
A C-lista egyik nagy előnye az volt, hogy nem büntette a fogyasztót. Azonban a szabálysértési törvény módosítása folytán hamarosan ez az előny megszűnik, hiszen a júliusban hatályba lépő jogszabály szerint büntetni kell majd az új pszichoaktív szerek megszerzését és tartását is. Az új szereknek kialakult a szürke- és feketepiaca, ahol a fogyasztók a legritkábban tudják, hogy mi is az a szer, amit a pénzükért kapnak – ha van is csomagolás, az azon szereplő név gyakran nem azonos a valódi szerrel. Előfordult, hogy valaki legális szert vásárolt nagy tételben, amit a rendőrség lefoglalt, és csak a laboratóriumi vizsgálat után derült ki, hogy valójában egy másik, már illegális szert tartalmazott a csomag. A vásárlóra így hosszú börtönbüntetés vár.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a drogpiacot nem lehet pusztán kínálatcsökkentő módszerekkel visszaszorítani, hiszen amíg a kereslet állandó az ilyen szerek után, addig mindig lesz kínálat is. Az új-zélandi kormány ebből a felismerésből kiindulva egy új módszerrel próbálkozik, és megfordítja a rendszer logikáját: a forgalmazókat kötelezi arra, hogy saját költségükön bizonyítsák, az általuk piacra dobni kívánt új szerek kockázatai nem érnek el egy bizonyos szintet. Az alacsony kockázatúnak bizonyult szereket aztán az állam által szabályozott formában tehetik elérhetővé a party drogok fogyasztói számára. Borítékolhatjuk persze, hogy ez a rendszer sem lesz tökéletes, ráadásul Magyarországon még mindig távolinak tűnhetnek az ilyen kísérleti megoldások. Amire viszont már most is lehetne sokkal jobban figyelni, az a keresleti oldal. A probléma jobb megismerése kutatások és szakmai továbbképzések által, az ellátórendszer felkészítése az új szerek jelentette új kihívásokra, illetve a tájékoztatás és ártalomcsökkentés.
Sárosi Péter