Miért van szükség jogvédelemre? Kiknek a jogát, miért és hogyan védi a TASZ? Kitekintés, szubjektív, de kritikus interjúsorozat a TASZ kommunikációs munkatársától, kitörés az elefántcsonttoronyból. Első rész: „Senkit nem foszthatunk meg attól a lehetőségtől, hogy felnőttként élje az életét!”
„Ezt nem lehet megcsinálni.” – az egyetlen mondat, amit nem tudok elképzelni Verdes Tamás szájából. A TASZ fogyatékosügyi programvezetője 2009 óta dolgozik a szervezetnél és már ebben az évben meghatározó feladatot kapott: állást kellett foglalnia a kormány téves elképzelésein alapuló, a fogyatékosok számára fenntartott, nagy létszámú, bentlakásos intézetek kiváltását célzó stratégiájával szemben. A TASZ megszervezte és az élére állt a hazai és nemzetközi civil szervezetekből és szakértőkből álló tiltakozók hálózatának. A kormány pedig meglepődött, hogy nyílt levélben, újságcikkekben, televíziós riportokban szembesítik rossz elképzeléseivel és reálisan felmérve helyzetét, számos ponton finomított eredeti álláspontján. A jogvédő portfólió azóta pedig egyre csak bővült; jogsegélyszolgálat, civil kontroll, támogatott döntéshozatal, cselekvőképesség helyreállítása, halmozottan sérültek oktatási jogai, pszichiátriai betegek ellátása, közösségszervezés, oknyomozás, videó sorozat… Mindezt miért és kiknek? Erről is szó esik a beszélgetésünk alatt.
Azt gondolhatnánk, hogy csökkentek az előítéletek a fogyatékossággal élőkkel szemben, és erre jön egy bélapátfalvai vagy egy szilvásváradi ügy, és valahonnan mélyről előtörnek olyan indulatok, amikről mintha nem tudnánk, hogy honnan táplálkoznak. Te mit gondolsz erről?
Szilvásvárad pozitív példa, hiszen adott egy elszigetelt közösség, egy vélt vagy valós véleménnyel, miszerint nem akarják, hogy fogyatékosok költözzenek melléjük. Ami itt igazán izgalmas, hogy amint ez a nyilvánosság elé kerül, a közvélemény egységesen háborodik fel. A tragikus az, hogy ugyanez a cigányok elűzése kapcsán nem szokott megtörténni.
És nem érzed úgy, hogy ez csak egy fővárosi reakció, akik eltávolodva a helyi problémától fintorognak, majd nyomnak egy virtuális lájkot, de a helyi közösség nem feltétlenül gondolkodott hasonlóan a helyzetről?
Nem tudjuk, hogy a helyi közösség mit reagált, mert nem volt népszavazás a kérdésben. Nem tudjuk, hogy az 1700 fős kisközösségből hányan mondták azt, hogy ne költözzenek fogyatékosok a szomszédba. Lehet, hogy csak néhány helyi vállalkozó hangja volt ennyire erős. Bélapátfalván sem tudjuk, hiszen a nyilvános közmeghallgatásra sem ment el az egész város lakossága, ebből pedig nem lehet nagy következtetéseket levonni. Az viszont egyértelműen látszik, hogy az ország nyilvánossága előtt ez az agresszív kirekesztés nem volt védhető.
Mert ténylegesen elfogadóbbak lettünk a fogyatékosokkal, vagy csak mert nem illik?
Nem tudjuk, hiszen nem ismerünk erre vonatkozó vizsgálatokat – csak tippelni tudunk... Az, hogy 5-10 éve nem volt nagy tiltakozás hasonló esetek ellen, most pedig nagy a felháborodás, az szólhat a nyilvánosság átalakuló szerepének is, vagy annak, hogy más csatornákat használunk. De kétség kívül nagyon fontosnak tartom, hogy most végre a nyilvánosság előtt érünk el hatást. Hiszen mi történt? Beültünk egy kamerával a szilvásváradi képviselő-testületi ülésre, ahol úgy döntöttek, hogy nem akarják, hogy beköltözzenek a faluba a fogyatékosok. Megosztottuk a videót, a sajtó erős nyomás alá helyezte a döntéshozükat, és egy-két napon belül felbomlott az ellenzők tábora.
A fogyatékosügyi program szempontjából gondolom, ez egyértelmű siker. De minden téren hasonlóan jól áll a jogvédelem, vagy akadnak kifejezetten nehéz pontok is?
Öt elemből áll az a tágabb keret, amiben gondolkodunk, ide tartozik a gondnokság rendszere, a foglalkoztatás, az intézményes ellátás, a választójog kérdése, és bár csak lazábban kötődik az alapjogi tematikához, de a jóléti juttatások ügye is. Hogy jobban értsd, ma sok fogyatékos ember gondnokság alatt áll, nem szavazhat, intézetben él, nagyon szegény, és egy szegregált munkaerőpiacon dolgozik. A TASZ fogyatékosügyi programjának célja, hogy őket cselekvőképesnek ismerjük el, választójoguk lehessen, éljenek a velünk szomszédos lakásban vagy házban, személyre szabottabb támogatásokat kapjanak, és itt szemben, az étteremben pincérként dolgozhassanak akár.
A Budapest Intézet és a TASZ közös elemzése a fogyatékosságügyi ellátórendszerről és annak megújításáról.
Ambiciózus célok, de mennyire vagytok képesek differenciáltan kezelni az egyes eseteket? A súlyosabban fogyatékos személyek esetében ezek nem irreális célkitűzések?
A ma értelmi fogyatékosnak vagy pszichiátriai betegnek minősített népesség legalább 95 százaléka képes dolgozni, választani és döntéseket hozni a saját életéről. Az intézetekbe zárt emberek legnagyobb része is, ha nem lenne embertelen körülmények közé kényszerítve. Egyetlen embernek sincs szüksége arra, hogy egy elszigetelt ódon kastélyba zárják csak azért, mert súlyosan mozgáskorlátozott. Fontos lenne, hogy a középtávú jövőben Magyarországon egy olyan fogyatékosügyi ellátórendszer alakuljon ki, ami érzékeny az emberi jogokra, vagyis egyszerűen a fogyatékossággal élő embereket nem kényszerítjük továbbra is intézetekbe, hanem hozzásegítjük őket, hogy a helyi közösségekben éljenek.
Első lépésként költözzenek helyi közösségekbe a fogyatékosok – de hogyan tovább?
A beköltözés akkor igazi változás, ha az érintettek maguk döntenek arról, hogy kivel és hogyan szeretnének élni, és ha a helyi közösségbe is be tudnak illeszkedni. Ehhez az kell, hogy visszanyerjék cselekvőképességüket, és felnőttnek ismerjék el őket. Ma mások döntik el, hogy ők hol szórakoznak, kivel ismerkednek, milyen munkát vállalnak, sokszor a testük felett is mások rendelkeznek: ha ezeken a területeken nem változnak a dolgok, akkor féloldalas marad a folyamat, akárhová is költözzenek.
Gondnokság vs. támogatott döntéshozatal
A gondnokság alá helyezés azt jelenti, hogy az érintett személy élete egyetlen pontján sem hozhat önálló döntéseket, hanem helyette és nevében mások döntenek akár arról is, hogy megházasodhat-e vagy nem. Ezzel szemben a támogatott döntéshozatal modellje azt mondja, hogy meg kell hagynunk az érintettek cselekvőképességét és döntési szabadságát, és ehhez olyan támogatást kell adni, amely hozzásegíti őket a jó döntések meghozatalához. Részletesen lásd erről a TASZ interjúját Gombos Gábor független szakértővel.
Mi a helyzet, ha a támogatott döntéshozatalnál az látjuk, hogy a fogyatékos ember lényegesen rosszabb helyzetbe kerülne a saját döntésétől, mint előtte volt? Pl. minden pénzét egy olyan albérletre szánja, amit utána nem tud fenntartani?
Akkor javasolhatjuk neki, hogy ne tegye, de nem vehetjük el a döntéshez való jogát. Mert ha egy embert megfosztok attól a jogától és attól a tapasztalattól, hogy akár rossz döntést is hozzon vagy hibázzon, és annak viselje a következményeit, akkor megfosztom a lehetőségtől, hogy felnőttként élje az életét. Ez sokkal súlyosabb veszteség, mint az anyagi kár, amit elszenvedhet. A konzervatív álláspont ezt nem ismeri el, és akár olyan áron is véd a rossz döntésektől, hogy az embert egész életére gyerekszerepbe kényszerít. Szerintünk ez nem csak túlságosan nagy ár, hanem igazságtalan és embertelen is.
Ki mondaná meg ebben az esetben, hogy mi a jó vagy rossz döntés?
Az, akinek az élete múlik rajta. A mi álláspontunk és a nemzetközi standardok szerint is mindenki számára meg kell nyitni a támogatott döntéshozatalban való részvétel lehetőségét, aki kifejezi arra irányuló igényét, hogy ebben részt akar venni.
Mi gátolja a fejlődést? Miért akarunk a fogyatékosok feje fölött dönteni, miért gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk, hogy mi a jó nekik, miért hagyjuk, hogy nagyintézetekben éljenek, hogy ne szavazhassanak, ne váljanak szülővé…?
Sok oka van. Magyarországon a fogyatékosügyi ellátórendszer, annak a kultúrája és a nyelvezete a maga paternalista formájában fejlődött ki és így ágyazódott be a társadalomba, közigazgatásba és politikába. Erre a rendszerre érdekek és életpályák épültek rá. Ez a rendszer különösen a depressziós körzetekben virágzik: a piaci réseket az állam által fenntartott munkahelyek köré épülő intézetek és védett munkahelyek tömik be, több-kevesebb sikerrel. A másik, hogy a fogyatékosok nem rendelkeznek erős érdekvédelemmel, ami van, az erős állami függésben működik, tehát képtelen a tiltakozásra és az ellenállásra, másfelől számos szervezet nem a fogyatékos emberek, hanem a családjaik és szüleik által alapított szervezet, márpedig a szülők érdekei nem esnek egybe mindig a felnőtté vált gyerekek érdekeivel.
Ezek után nehéz azt képzelni, hogy nagy sikereket érhetünk el a jogvédelemben.
Amit mi csinálunk, az alapvetően hosszútávfutás, de időről-időre kézzelfogható és jelentős eredményekkel is jár. Ha a TASZ nem szólal meg időben, akkor 7 milliárd forintnyi EU-támogatást már elköltöttünk volna arra, hogy új tömegotthonokat építsünk. Nem egyedül a TASZ érdeme, hogy ez nem így történt, de fontos szerepünk volt ebben. Ma már lakóotthonok és lakások épülnek ebből a pénzből. Sok dologban nem értünk egyet a most futó projektekkel, de nagyságrendekkel jobb a helyzet, mint 4 éve. Ha a TASZ nem teszi közzé a Szilvásváradi videót, akkor olyan országban élnénk, ahol következmények nélkül el lehet űzni fogyatékosokat a falvakból és városokból. Vannak kevésbé látványos, de ugyanilyen fontos eredmények is, például egyedi bírósági ügyekben, amikor valaki visszakapja mondjuk a választójogát.
Gyakran éri az a vád a TASZ-t, hogy egy elefántcsont-toronyhoz hasonlít. Te mit gondolsz erről?
A kép azt sugallja, hogy a TASZ nincs jelen a hétköznapokban. Ez részben így van: nem tudunk mindenhol ott lenni, a jogsértésekről utólag értesülünk, és ekkor próbálunk meg tenni valamit; a kép olyasmit kér számon, aminek egy szűk kapacitásokkal működő iroda nem tud megfelelni. A fogyatékosügyi program vonatkozásában inkább azt éreztük problémának, hogy korábban be voltunk zárva a fővárosi értelmiségi-egyetemi diskurzusba. Ma ez kevésbé van így: egyre több Budapesten kívüli kapcsolatunk van, számos pert viszünk vidéken, a filmjeinket egyre többen érik el, főleg akkor, ha – amint az a Láthatatlanok című dokumentumfilmünk esetében is történt – a köztelevízió is sugározza, és közel százezren látják.
Kertész Anna
TASZ