Az ombudsman 2014 áprilisában fordult a Kúriához, és kezdeményezte a Fővárosi Közgyűlés rendelete azon rendelkezéseinek a megsemmisítését, amelyek hajléktalanmentes övezetté nyilvánították Budapest nagyobbik részét anélkül, hogy annak indokait jól körülírhatóan megfogalmazták volna. A Kúria döntött, ám sajnálatosan nem állt ki eléggé a hajléktalan emberek jogai védelme érdekében.
Régóta küzdünk a hajléktalanság büntetése ellen, hiszen hogyan is lenne elfogadható, hogy valaki elveszítette a lakását, mert nem tudta fizetni a hitelét, de nem akar hajléktalanszállóra menni, mert nem szeretne sok idegen emberrel, a magánszféra teljes hiányával együtt élni, és ezért még meg is büntetik. Ráadásul azt sem tudja, hogy hol van a tiltott zóna, hol kezdődik és hol a vége.
Korábbi blogbejegyzésünkben beszámoltunk róla, hogyan történhetett meg az, hogy az önkormányzatok – közöttük a fővárosi önkormányzat is – a szabálysértési törvény alapján felhatalmazást kaptak arra, hogy saját területükön olyan területeket határozzanak meg, ahol a hajléktalan emberek megbüntethetők.
Az ombudsman szerint a törvényi felhatalmazásnak igenis vannak korlátai: a tiltott zónák kijelölésére kizárólag törvényben meghatározott védendő értékekhez, célokhoz kötötten, így a közrend, a közbiztonság a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében lett volna lehetséges. Ezen felül az önkormányzat nem az illetékessége alá tartozó közterület egészén, hanem annak csak egy-egy meghatározott részén tilalmazhatja az életvitelszerű tartózkodást. Kiemelte továbbá, hogy az önkormányzati rendelet megalkotására adott felhatalmazást az Alkotmánybíróság korábbi határozata fényében megszorítóan kell értelmezni.
Mindezek alapján az ombudsman arra következtetésre jutott, hogy erősen aggályos jelentős nagyságú területeket tiltott zónának minősíteni, ezzel az adott közterületen a tilalmazást téve főszabállyá legitim cél, érdemi indok nélkül. Kifogásolta továbbá azt a rendelkezést is, mely csupán a parkolásról szóló jogszabályra utalva automatikusan minősít szintén tiltottá közterületet, úgyszintén sérelmesnek tartotta a főváros 34 gyalogos aluljárójának tiltottá minősítését, mivel a törvényi követelmények nem állhatnak fenn valamennyi kijelölt aluljáró esetében.
A közgyűlés válaszában semmi meglepő nem volt, véletlenül sem felejtették el felhozni azt a szokásos érvet, miszerint van elég hely a hajléktalanszállókon. Sajnos még mindig nem értették meg a probléma mibenlétét: nem lehet rákényszeríteni senkit a szállón való tartózkodásra, hiszen attól, hogy valakinek nincsen lakása, ugyanúgy megilleti a szabad mozgáshoz való jog.
A Kúria ugyan kiemelte, hogy Az Alkotmánybíróság határozataiból formálódó megközelítést (1) nem mellőzheti, de valahogy mégsem sikerült annak tartalmát magukévá tenniük.
A Kúria csupán annyiban osztotta az ombudsman véleményét, hogy a szabálysértési törvényben foglalt felhatalmazást megszorítóan kell értelmezni, hiszen esetünkben alapvető emberi jogok korlátozásáról van szó.
„(…) a megalkotott önkormányzati rendelet rendelkezéseinek nem csupán a védett – közrend, közbiztonság, közegészség, kulturális elvont - értékek védelmének fennálltát kell tükrözniük, hanem a normavilágosság követelményének megfelelően kellően pontosnak kell lenniük. A szabálysértés jogi eszközének alkalmazása miatt nem megengedhetőek a helyi jogalkotásban az olyan megfogalmazások, amelyek bizonytalanná teszik annak a közterületnek a lehatárolását, relativizálják a tilalmazott közterület kiterjedését, amelyen a hajléktalan ember életvitelszerű tartózkodása szabálysértést valósít meg.”
Egyetlen rendelkezést semmisített meg fentiek alapján, mely értelmében tilalmazott a hajléktalan emberek számára a „Budapest főváros közigazgatási területén a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjairól és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályozásáról szóló fővárosi közgyűlési rendelet szerinti védett és kiemelten védett területek az Óbudai-sziget kivételével.”
Az indokolás szerint a felhatalmazásának kereteit meghaladja az olyan utaló szabály, amely összekapcsolja a parkolást és az közterületen való kényszerű életvitelt a tilalmazás szintjén és nem tesz eleget a felhatalmazó rendelkezés egyértelműségi követelményének sem, mivel nem a „közterület meghatározott azon részeit” jelöli ki hanem egy másik szabályra utalással tesz eleget a felhatalmazásban foglaltaknak.
Sajnálatos módon megalapozottnak ítélte viszont, hogy a gyalogos aluljárók olyan közúti műtárgyak, amelyek törvényi meghatározottságuknál és fizikai kiterjedésüknél fogva egyértelműen körülírhatóak. Nem kis zavart okozva a hozzá fűzött indokolással, miszerint védőtávolság és a megközelíthetőség is biztosítható kell legyen. Most akkor hol is „ kezdődik” az aluljáró?
„Funkciójuk a közrend és azon belül a közlekedés rendjének fenntartásához, biztonságához kapcsolja e közterületeket. Fizikai jellegük indokolja úgy a zavartalan megközelíthetőségüket, mint az azokból való biztonságos kijutást (védőtávolság előírása, a területek szabad, akadálymentes megközelíthetősége). Fokozottan fennállnak ezek a követelmények azon gyalogos aluljárók esetében, amelyek mérhető adatokkal alátámasztottan, napi szinten kitettek a tömeges használatnak. A közutak ezen műtárgyainak rendszeres, tömegek általi használata, a közbiztonsági követelmények garantálhatósága nem egyeztethető össze az életvitelszerű lakhatással és az azzal szükségképpen együtt járó körülményekkel.”
Csak véletlenül van olyan érzésünk, mintha mindenki tologatná a felelősséget? (az Alaptörvény felhatalmaz, a szabálysértési törvény szintén, az önkormányzat kijelöl, a Kúria mond is valamit meg nem is…) Talán mindenki pontosan tudja, hogy nemcsak emberi méltóságot sért a hajléktalanság büntetése, de szociálisan érzéketlen, embertelen és teljesen értelmetlen is, csak senki nem meri nyíltan felvállalni?
Mi nem fogadjuk el a hajléktalanság büntetését, semminemű legitimnek mondott célra hivatkozással, mivel nem lehet olyan, amely elesett, szerencsétlen sorsú emberek megbüntetését megalapozhatná, csupán azért mert nincsen hol aludniuk. Javasoljuk mindenkinek, aki a jogalkotásban részt vesz a fent hivatkozott AB döntés értő újraolvasását.
Bence Rita - TASZ
[1] „A lakhatási szegénység - és az azzal szoros összefüggésben álló guberálás - létállapot, amely a közösség számára is szociális kötelezettségeket teremt. A hajléktalan életvitel társadalomra veszélyesség hiányában nem büntethető, a hajléktalanság általában nem teremt legitim okot arra, hogy valakit a szociális ellátás, a külterületi tartózkodás avagy a büntetés/szankció vállalásának választási kényszere elé állítson a közhatalom. A jog eszközei önmagukban nem alkalmazhatóak hatékonyan arra, hogy a közösséget „védjék” a lakhatási szegénység és az azzal járó körülmények látványától.
kép forrása: compfight.com