Minden hibája ellenére a huszonöt éves gyülekezési törvény és a mögötte halmozódó joggyakorlat és jogértelmezés elegendő hátteret biztosít ahhoz, hogy a gyülekezési szabadság érvényesüljön Magyarországon. A TASZ szerint nincs elég ok a gyülekezési jog újraszabályozására vagy reformjára: az igazán problematikus jelenségek nem jogalkotással kezelendők, ugyanakkor jóval égetőbbek, mint az eseteges szabályozatlanság.
A békés gyülekezéshez való jog mindenkit megillet. E mindenkit egyformán és egyaránt megillető jog magában foglalja a másokkal közösen osztott vélemény szintén közös kinyilvánítását – minden alkotmány és emberi jogi egyezmény szerint. Egy nemzeti parlamentnek csak ahhoz van joga, hogy e szabadságjog gyakorlásának jogszabályi kereteit kialakítsa annak érdekében, hogy a joggyakorlást sem a politikai, sem más hatalom ne korlátozhassa, a kormányzat pedig tegyen meg mindent a joggyakorlás elősegítésére.
A hatályos gyülekezési jog
A gyülekezési jog gyakorlását Magyarországon jelenleg az 1989. évi III. törvény – közvetve pedig a kapcsolódó büntető és szabálysértési normák, és a rendőrség gyülekezési jogi feladatait konkretizáló rendelet – szabályozza. E szabályozás kiegészül azzal a joggyakorlattal, ami a törvény eddigi huszonöt éve alatt „élővé” tette a gyülekezési szabadságot. E gyakorlatban találunk ombudsmani és eseti vizsgálóbizottsági jelentést is, azonban mindenekelőtt és leginkább ítéleteket. A bírósági felülvizsgálatnak köszönhető, hogy a Meleg Méltóság Menetét az ismétlődő tiltások ellenére meg lehetett tartani. A Magyar Gárdát annak jogsértő felvonulásai miatt tiltotta be szintén a bíróság. Alkotmánybírósági határozat legalizálta a gyorsan szervezett tüntetést, a spontán tüntetést és a performanszokat (75/2008. (V. 29.) AB határozat), ahogyan a rendőrség hatáskörének hiányára való hivatkozással szemben a gyors bírósági jogorvoslat lehetőségét is az AB mondta ki (3/2013. (II. 14.) AB határozat). Az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyes magyar vonatkozású ítéletei (pl. Bukta-, Sáska- és Szerdahelyi-ügyek) pedig nemcsak azt példázzák, hogy az ítélkezés hogyan befolyásolja a hazai joghatóságok munkáját, hanem azt is, hogy a magyar állam nemcsak a hatósági, hanem a bírósági jogalkalmazással is meg-megsérti a gyülekezési szabadságot. Mindeközben pedig számtalan tüntetés zajlott le úgy, hogy sem a gyülekezők, sem mások jogai nem sérültek, és a hatóságok is jogszerűen jártak el.
Nem mintha a jogalkotói reform példátlan volna. Az uniós csatlakozás kapcsán került ki például az a szabály a törvényből, miszerint a rendőrséget megilleti a forgalmi szempontok arányossági szempontú mérlegelése, az új szabálysértési törvény pedig már mentességet biztosít a gyors, 72 órán belül bejelentett tüntetések szervezői számára. A gyülekezési jog hazai fejlődése azonban nem a jogalkotók, hanem a jogalkalmazók érdeme. A bíróságok képesek voltak a legtöbb nehéz esetet kezelni, és az ítéletek, AB-döntések sora mind szűkebbre szabja a jövőbeli nehézségeket. A jogalkalmazás, ha lassan is, de fokozatosan javul, különösen a 2006-os mélypont óta, a rendőrség gyakorlati tapasztalatainak, gyülekezési jogi szakértelmének vitathatatlan megnövekedése szintén csökkenti az önkényes döntések esélyét. A polgárok szervezési hajlandósága, képességei és tüntetési kultúrája sem hanyatlik.
Betartani a törvényt
A TASZ kezdettől kiáll amellett, hogy a magyar gyülekezési törvény szabadságpárti legyen. Legalább olyan, mint a rendszerváltás óta élő jogként működő gyülekezési törvény, de inkább még jobb. Olyan, ami megvédi a gyülekezés és a tiltakozás szabadságát az államtól és a hatósági diszkréciótól éppúgy, mint azoktól, akik mások jogait sértik. Olyan, ami nemcsak be nem avatkozásra, hanem az állampolgári joggyakorlás aktív elősegítésére is kötelezi a hatóságokat. Ebből a szempontból is volna éppen tere a jogalkotásnak (pl. jelenleg csak magánszemély és csak magyar vagy uniós polgár jelenthet be tüntetést; aki álarcban tüntet, az szabálysértést követ el; stb.)
Nem arról van tehát szó, hogy a hatályos gyülekezési jogot ne lehetne jogalkotási lépésekkel javítani. A hatályos magyar gyülekezési jog legfontosabb problémái azonban nem abból fakadnak, hogy egyes kérdésekre nem vonatkoznak tételes jogszabályok (ilyen az azonos helyre és időre szervezett rendezvények bejelentésének kérdése, vagy az, hogy a bejelentésnek nincsen legkorábbi, csak legkésőbbi időpontja). Ma Magyarországon a lényeges kérdések pont nem jogalkotást, hanem jogalkalmazást igényelnek – mert éppen a hatályos jog jogellenes alkalmazásából vagy nem-alkalmazásából adódnak. A rendőrséget például rendszeresen figyelmeztetnie kell a bíróságoknak arra, hogy tartsa be a jogerős ítéleteket (a Pride másodszori megtiltása miatt pert is vesztett). Míg békés rendezvényeket ellehetetlenít, törvénytelen tüntetéseket feloszlatás helyett tétlenül szemlél. A TEK-nek bármikor hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy az egy területlezárással akadályozza meg a tüntetéseket (másfél éve konkrét indok nélkül van lezárva a miniszterelnök házának környéke, és a korábbi ítéletek ellenére sem lehet már ott tüntetést tartani). De nemcsak a rendőrség vonható kérdőre akkor, amikor önkormányzatok ünnepi rendezvényekre hivatkozással foglalják el a köztereket. És mit várhatunk akkor, amikor maga a miniszterelnök és a belügyminiszter ad törvénytelen utasítást egy rendezvény megtiltására. Egyszóval, ha tennivaló van a gyülekezési joggal kapcsolatban, akkor a kormányzat portája előtt kell sepregetni.
Nem utolsósorban
A gyülekezési törvény megváltoztatásával szembeni érvek között az első tehát az, hogy a törvény és alkalmazása huszonöt éve szolgálja a magyar demokráciát és állampolgári közösséget. A második ellenérv az, hogy az igazán súlyos anomáliák nem a szabályozás hiányából, hanem a meglévő szabályok be nem tartásából adódnak. Az utolsó ellenérv pragmatikus. És bár a pragmatikus kérdések eldöntése – mikor, milyen körülmények között érdemes hozzáfogni az alapjog szabályozásához – nem a mi asztalunk, annyit meg kell jegyeznünk, hogy aktív kormányellenes tüntetések idején a lehető legszerencsétlenebb lépés ilyesmire vállalkozni. Kódolja a jogi reform heves kritikáját és valószínűsíti kudarcát az, hogy a parlamenten kívüli ellenzék legerősebb jogosítványához éppen akkor akar hozzányúlni a parlamenti többség, amikor a vele szembeni politikai elégedetlenség láthatóvá válik. Még a politikailag nyugodtabb periódusokban is csak akkor van esély jó szabályozás kialakítására, ha a jogalkotás nem csak a parlamenti pártok egyetértését bírja, hanem az egy széleskörű szakmai konszenzusra épül (az ombudsman, az akadémiai szféra, az alkotmányjogi intézetek, a bíróságok, az ügyvédek, a jogvédő szervezetek bevonásával). Ráadásul ismerve a 2010 óta regnáló kormányzat jogalkotási gyakorlatát, illetve az állampolgári szabadsághoz és a jogállamhoz való viszonyát, biztosak lehetünk abban, hogy a jogalkotói beavatkozás nem a reformot, hanem a repressziót, a szabadság megkurtítását és az állampolgári aktivizmus elfojtását szolgálná.
Egyébként 2011-ben egyszer már hozzá nyúlt a törvényhez a parlament: törölte az első szakaszt, ami úgy szólt, hogy „A gyülekezési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog, amelyet a Magyar Köztársaság elismer, és biztosítja annak zavartalan gyakorlását.”
Hegyi Szabolcs
gyülekezési jogi programvezető