Egy gyermek 2013. november közepe táján, egyik hajnalon - negyedórával azelőtt, mielőtt a mentő kiérne – rohamos gyorsasággal megszületik, vajúdó fájdalmakat alig okozva 17 éves anyjának. Sokadszor futok neki ennek az írásnak, de eddig nem sikerült az ügy lényegére rátapintanom, márpedig valami bölcsnek tűnő következtetésre csak kéne jutni, különben felesleges szószaporításnak tetszhet, és az olvasó legyintve továbbkattint.
A mentő kiérkezik, és a történet folyhatna a maga szokványos medrében, de ebben az esetben ez nem így történik: a gyermekvédelmi rendszer felkapja a fejét az egyáltalán nem rendhagyó esetre. Az otthon bekövetkezett szülést otthonszülésnek tekinti, amelyhez nem voltak adottak a körülmények, a család (anya, apa, anyai nagymama) nem készült fel a gyerek fogadására - mondja a hatóság - a megyei kórház nincsen elérhetetlen távolságban, az anyának ezt mind tudnia kellett volna, hiszen ez már a második gyermeke. A gyermeket másfél évvel idősebb bátyjával együtt elszakítja szüleitől, gyerekotthonban helyezi el. A testvért azzal az indokkal, hogy túl korán elhagyta az anya a tápszeres táplálást (ennek lenne valami egzakt szabálya, hogy mikor és hogyan kell váltani?), a házban nincs a víz bekötve, a környezet ingerszegény, nincsenek játékok, és a fiút nem vitték el egy szakorvosi vizsgálatra. A kisebbiket pedig jószerével azért, mert gyorsan jött a világra és az anya többször elhagyta a szülés utáni háromnapos kezelés alatt a kórházat. A nagyobbik fiú még alapgondozásban sem állt a gyerekjóléti szolgálatnál, nemhogy védelembe vették volna. A gyerekotthonba való elhelyezés után hét hónappal, 2014 júniusában a hatóság a két gyermeket nevelésbe veszi és a gyerekotthonból nevelőszülőkhöz kerülnek.
A gyermekek jogairól és a gyámügyi ellátásról szóló törvény szerint a gyermekjóléti szolgáltatásolyan, a gyermek érdekeit védő speciális személyes szociális szolgáltatás, amely a szociális munka módszereinek és eszközeinek felhasználásával szolgálja a gyermek testi és lelki egészségének, családban történő nevelkedésének elősegítését, a gyermek veszélyeztetettségének megelőzését, a kialakult veszélyeztetettség megszüntetését, illetve a családjából kiemelt gyermek visszahelyezését.
Ha a szülő vagy más törvényes képviselő a gyermek veszélyeztetettségét az alapellátások önkéntes igénybevételével megszüntetni nem tudja, vagy nem akarja, de alaposan feltételezhető, hogy segítséggel a gyermek fejlődése a családi környezetben mégis biztosítható, a gyámhatóság a gyermeket védelembe veszi.
Az elsőfokú határozatot megfellebbeztük, a helyben hagyó másodfokú határozat ellen pedig bírósághoz fordultunk. A bíróság egy évvel később, 2014. novemberében megállapította, hogy a hatóságok nem tisztázták kellőképpen a tényeket és eseményeket, a felelősség köreit nem húzták meg pontosan és nem helyezték el azon belül a tényállás elemeit. Vagyis nem végezték el a jogalkalmazás elemi lépéseit – az eljárást tehát meg kell ismételni. Az ítéletet azonban a mai napig, 2015. január közepéig nem küldte meg a gyámhivatalnak, így az nem tudja újfent lefolytatni az eljárást. A gyerekek – szerintünk – jogellenes kiemelése óta, a mostani blogposzt papírra vetéséig 16 hónap telt el.
E ponton bizonytalanodom el többedszer, mert nem tudom, hogy melyik szálat ragadjam meg ebből a kusza kazalból. Kézenfekvő lenne a kiemelés indokainak abszurditásán morfondírozni: elképzelhető-e, hogy a rohamléptekben lezajló otthoni szülés miatt kiemeljék a gyermeket úgy, hogy a mentőt értesítették, az ki is jött, de 15 perccel a szülés után? Leírhatja-e a hatóság, hogy az otthonszülés az anya és a nagymama felelőtlen magatartásának volt köszönhető, úgy, hogy az anya a szülést megelőző napon még a megyei kórház ultrahang vizsgálatán volt? Állíthatja azt, hogy a család egyébként sem készült fel a gyermek fogadására, úgy, hogy a környezettanulmány adatai szerint „a családi házban gyermekágy, babakocsi, gyermekkád és -szekrény, bébihordozó megtalálható volt”? Van-e cinikusabb érv annál, hogy a szülést követő három napban a gyermeknek nélkülöznie kellett az édesanyját, aki többször eltávozott a kórházból, miközben éppen kiemeli a gyermeket és gyerekotthonba utalja?
Kiemelheti a gyámhatóság ennek a szülés körüli „felelőtlen magatartás”-nak a következtében a másfél éves testvért is, utólag észbe kapva, hogy ennek a gyereknek nincsenek játékai, nem jelentek meg vele egy szakorvosi vizsgálaton, az anyatejes táplálását idő előtt megszüntették? 16 hónapja tartó gyerekotthoni elhelyezés jár ezekért a dolgokért, avagy segítség a hatóság részéről? Három fokon zajló, megismételt hatósági eljárásoknak kell követnie egy rohamszülést, vagy inkább szolgáltatásokkal, tanácsokkal, pénzbeli és természetbeni ellátásokkal kellett volna segíteni a családot? Vajon hova torzult a gyermekvédelmi gondoskodás rendszere?
Nehéz ezekre a kérdésekre választ találnom, ezért tovább merengek. Mi történik, ha az eset nem kerül a tudomásunkra, ha nem követjük az eljárást, és nem nyújtunk be egyes szakaszaiban jogorvoslati kérelmet? Lehet, hogy egy év után, a soros felülvizsgálaton „hazagondozzák” a gyermeket és már otthon is lenne? Lehet, hogy ha nincs ez a jogvédő akadékoskodás, a család sokszor és szívbemarkolóan rimánkodik, a gyámhivatal előbb hazaadja a gyermeket? Nem, nem valószínű, ez ritkán fordul elő. Az idő a döntés utólagos igazoló érvei között szerepel: hogy néz az ki, hogy hónapokon belül visszakerüljön egy gyerek a családjába, akkor miért került ki? – vetődhet fel a sanda gyanú.
De akkor mégis mi haszna a jogi fellépésnek, ha a gyermekvédelmi gondoskodás ennyire képtelen korrekcióra? Az a bíróság, amelyiknek soron kívül kell eljárnia a hatósági határozat felülvizsgálatakor, megfelelően megállapítja ezeket a visszásságokat, hivatkozik az alapelvekre (fokozatosság, együttműködés, családban történő nevelkedés elősegítésének kötelezettsége), gyermeki és szülői jogokra, majd bölcs ítéletét két hónappal a meghozatala után sem kézbesíti a gyámhatóságnak, amelynek azalapján meg kellene ismételnie eljárását. E sorok írásakor az ügy iratai és a bírói döntés vélhetően a bírósági kezelőirodán várakozik (ugyanakkor részünkre meglepő módon már decemberben megküldték), közben szól a telefonom, a nagymama hív, hogy tudok-e már valamit. Beszéltem és Mk-val és M-el is, a járási gyámhivatallal és megyeivel egyaránt – mondom –, nem kaptak még semmit, ha megkapják, akkor kezdhetik el újra az elsőfokú eljárást. Lemondó sóhajjal, búcsúzik; kitartást – mondom, de zavartan elharapom a végét.
Itt megint elakadok, és közben azon merengek, hogy egy másik ügy kapcsán mit fogok leírni – végül is egy blogposzt nem állhat kérdésekből, kettő pedig egyenesen túlzás. Pedig az, hogy egy kórház hatósági határozat nélkül visszatart egy újszülöttet, a szülők három héttel a születést követően sem kapják meg az írásbeli döntést, és két hét után már azt sem tudják, hova került a gyermekük a kórházból – nos, itt még kérdezni is nehéz lesz.
Simon Mihály
A posztban szereplő képek illusztrációk.