Mozgássérülten születtem. Fiatal szülők első gyermekeként, így mai eszemmel el tudom már képzelni, mit élhettek át a majdnem gyerekkorú szüleim. 3 éves voltam, amikor egy nem fogyatékos testvérem született. Remek családot kaptam Istentől, akiknek köszönhetően lettem az, aki vagyok. Nem érzem betegnek, haszontalannak, semmire sem jónak magam. S ahogy szállnak felettem az évek, úgy leszek mindig magabiztosabb. Most egy idősek otthonában kell élnem, 45 évesen, mert édesanyám korai halálát követően nem volt más választásom.
Örök életemben féltem ettől a fajta léttől, sajnos nem alaptalanul. Immár magamon tapasztalom, mi zajlik a komor falak között. Több osztályon, több szobában éltem. Arról az osztályról, amelyikről ide kerültem a mostanira a higiénia hiánya miatt költöztem el. Ezen az osztályon rendszeresen mosdatnak mindenkit, ám rengeteg nem tetsző, sértő dolog van, amelyekkel napi szinten kell szembesülnünk.
Vannak osztályok, ahol képesek heteken át nem megmosdatni azokat a lakókat, akik nem képesek ellátni magukat! Fürdőszobában fürdetés, igazi tusolós is csak hetente egyszer van, ha épp elegendő számú az adott osztályon a nővér.
Szabadságolások, táppénzek idején nem ritka a több heti fürdés nélküli időszak. Ám ezeken az osztályokon még a lavóros-szivacsos mosdatás fogalmát is kirívónak tartják. Vizeletüket, székletüket visszatartani nem képes, idős emberekre kell gondolni, akiket így, szárazon pelenkáznak újra, örökös bűzben, piros, sebes intim területekkel.
Engem sem szívesen mosdattak meg naponta, ám szerencsémre majdnem mindig volt a szolgálatban lévők közt olyan, aki emberségesebben bánt velem! Azonban ez nem vigasz, amikor naponta láttam a száraz bőrű, vizeletszagú öreg, beteg embereket. Hiába tettem szóvá akkor ezeket a dolgokat, mindig azzal érveltek, hogy kevesen vannak és nem tudnak úgy teljesíteni, ahogy kellene.
Néhány hónap elteltével átkerültem - akkor még úgy gondoltam - egy számomra jobb helyre. Napközben három alkalommal étkezünk: reggel nyolctól reggeli, fél tizenkettőkor ebéd, háromnegyed négykor vacsora.
Ezt követően tizenhat órán át éhezünk, hogy a nővéreknek ne okozzunk kellemetlenséget. Este hattól reggel nyolcig ugyanis mindenkinek takarodó van, pedig még javában fenn tudnának maradni többen is, de hiába, akkor kényelmetlen az ápolóknak és azt nem szabad.
Előre szólnod kell, ha a megszokottól eltérő időben jössz vissza, de akkor számolnod kell a téged fogadó személyzet némely esetben kimondottan utálatos viselkedésével! Nem szeretik az önállóságot, ahogy azt sem, ha bármiről véleményt nyilvánítasz. Bármikor összeköltöztethetnek bárkivel, nem válogatnak szinte semmilyen logika szerint. A gumikesztyűt szinte csak és kizárólag önmaguk védelme érdekében hajlandók használni. Nem egy olyan van az ápolók között, aki végigtisztáz éjszakai műszakban egy osztálynyi lakót egyetlen kesztyűt viselve végig! Gondoljunk csak egy kicsit bele: ez nagyjából ötven embert, vizeletes-székletes pelenkát jelent, aztán ezzel a kézzel képesek gyógyszert is szájba adni! Rengeteget dolgoznak a nővérek és iszonyatosan keveset keresnek, de mindez nem vezethet azokhoz a méltánytalanságokhoz, hiányosságokhoz, amelyeket naponta látok.
Egészségesnek, egyenrangúnak tartottak örökké a környezetemben, így a mai napig nehezen viselem a kötöttségeket, rugalmatlanságot és a nem egyenlő bánásmódot! Nekem senki ne akarja beosztani az időmet, pénzemet!
Tudom, elismerem, vannak olyan lakók, akiknél ez szükségszerű, de alkalmazzuk már az egyedi gondozást, elbírálást. Tudom és ismerem a határaimat, jogaimat egyaránt, ne uralkodjon rajtam se ápoló, se főnővér, de még az igazgató se csupán azon megváltoztathatatlan tény miatt, hogy mozgásomban erősen korlátozott vagyok!
Nem akarom megváltani a világot, sem tönkretenni az intézményt, a működtetőt. Azt szeretném, ha ez a fajta “szolgáltatási mód” megszűnne. Az időseknek ennél nagyságrendekkel méltóbb, jobb helyen kellene élniük, míg a fogyatékkal élőknek külön, nekik fenntartott, pár főt ellátó, segítő lakóotthonban lenne a helyük! Szeretném, ha megszűnne ez a fajta embertelen, gépies, kiszolgáltatott ápolás, aminek semmi köze a gondoskodáshoz!
Judit
Illusztráció: Csatári Alexandra
A nagylétszámú intézetek bezárására és közösségi lakhatással történő kiváltására 77 milliárd Ft európai úniós támogatás áll rendelkezésre. Ez minden idők legnagyobb hazai szociálpolitikai fejlesztési programja! Ebből az összegből 10 000 ember kaphat lehetőséget arra, hogy emberhez méltóbb életet élhessen. Ugyanakkor Magyarországon ma 23 000 fogyatékossággal élő ember lakik nagylétszámú intézetekben: izoláltan, századmagával, kitéve a személytelen üzemszerűségnek. Nem csak szociális ápolást-gondozást nyújtó otthonokban, hanem rehabilitációs intézetekben és - Judithoz hasonlóan a támogató szolgálatok hiányosságai miatt kényszerűségből - idősek otthonában is. Ezen intézmények megszüntetésére viszont semmilyen stratégiája nincs a kormánynak. Ezt a Fogyatékossággal élő emberek jogairól szóló ENSZ Egyezménnyel összhangban rendkívül aggályosnak tartjuk, hiszen minden fogyatékossággal élő embert - fogyatékosságának mértékétől függetlenül - megillet az önálló életvitel és a közösséghez való tartozás joga!