Miért és hogyan hoznak létre mesterségesen homogén közösségeket az oktatásban, és milyen előnyei származnának az egyénnek és a közösségnek abból, ha a kisebbségi vagy sajátos nevelési igényű gyerekek többségi társaikkal együtt tanulnának? Léteznek-e olyan esetek, melyekben indokolt a sajátos nevelési igényű gyerekek többségtől elkülönítve történő oktatása? A fenti kérdések körbejárásában voltak segítségünkre meghívott szakértőink a harmadik Megafon-est alkalmával.
A magyar oktatási rendszerre kétféle típusú szegregáció jellemző: a roma gyerekek szegregációja, illetve a fogyatékossággal élő, sajátos nevelési igényű gyerekek speciális iskolákban, illetve magántanulói státuszban történő oktatása. Fontos különbség a kettő között, hogy míg előbbinek nem lehet jogszerű indoka, orvosi szakvéleményre hivatkozva megengedett a gyerekek elkülönített oktatása. Éppen ezért az oktatási szegregáció két típusa gyakran összeér, hiszen sok esetben kizárólag azért nyilvánítanak sajátos nevelési igényűvé roma gyerekeket, hogy az etnikai kérdés megkerülésével lehessen őket többségi társaiktól elkülönítve oktatni. Az elkülönítés azonban az esetek túlnyomó többségében a második csoport vonatkozásában sem indokolt, és jelentős hátrányokat okoz az érintett gyerekek fejlődésében, hiszen szinte nem létezik átjárás a szegregált és többségi oktatás között.
Az integrált oktatás jogi keretei elméletileg huszonöt éve biztosítottak Magyarországon. Először 1993-ban, az akkori közoktatásról szóló törvényben jelent meg a kérdéskör, 2006 végén pedig az ország csatlakozott a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményhez. A jogi környezet azonban nem jelent védelmet az oktatási rendszer szereplőit meghatározó érdekeltségi hálók torzításaitól. Radó Péter oktatáspolitikai szakértő kiemelte, a szegregáció megvalósulására számos egyéb tényező hat, mint például a finanszírozásba rejtett ösztönzők, illetve szervezeti és infrastrukturális sajátosságok.
A sajátos nevelési igényű gyerekek különoktatása nem minden esetben hátrányos. „A különoktatás vagy az együttnevelés önmagában nem értékítélet, hiszen nagyon fontos, hogy a környezet, amelybe a gyerek szociálisan beilleszkedik, felkészült legyen a befogadására” – mondta Dr. Papp Gabriella, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai kar oktatója. Radó Péter szerint főszabálynak az integráció és inklúzió elvét kell tekintenünk, az elkülönített oktatásnak csak elkerülhetetlen esetekben kellene megtörténnie. Szakemberhiány, illetve infrastrukturális anomáliák miatt semmiképp sem lenne szabad szegregáltan oktatni, tette hozzá Boros Ilona, a TASZ Egyenlőségprojekt munkatársa.
A kirekesztő oktatási rendszer sok esetben a szülőkre is aránytalan terhet ró. Brezvai Éva a Csak Együtt Van Esély csoport képviseletében elmesélte, hogy sok esetben a speciális intézmények 50-60 kilométerre találhatóak a gyerekek lakhelyétől, így vagy vállalják – az esetükben különösen megterhelő - ingázást, vagy magántanulói státuszba kerülnek. Ezzel nemcsak egzisztenciájuk kerül veszélybe, hiszen a szülő kénytelen otthon maradni a gyermekével, hanem tanulmányi előmenetelük is, hiszen a szülő nem pedagógus, a tankönyvek pedig gyakran fél év késéssel érkeznek meg. A gyerek pedig nem tudja követni kortársai viselkedésmintáit, így fokozódik szocializációs hátránya is.
A heterogenitástól való félelem ráadásul nagyrészt alaptalan, hiszen a többségi csoportok, illetve a speciális csoportok sem homogének, ráadásul többségi gyerekek felnőve is heterogén csoportok részesei lesznek. Az SNI-s gyerekek oktatására azonban tapasztalat nélkül nem lehet felkészülni, így a többségi osztályokat tanító pedagógusoknak kevés eszközük van a rendszerszintű probléma kezelésére. Az intézményrendszer hiányosságait alátámasztandó Dr. Kegye Adél az Egyesült Királyság példáját hozta fel, ahol három pedagógiai asszisztens támogatja egy osztályban a tanárok munkáját.
Az esemény moderátoraként Ónody-Molnár Dóra elsősorban a lehetséges megoldási javaslatokkal kapcsolatban keresett válaszokat. Mire vezethető vissza, hogy 1993 óta kevéssé csökkent az oktatási szegregáció, és mit lehet tenni annak érdekében, hogy változzon ez a káros gyakorlat?
Radó Péter szerint a jó pedagógia inkluzív, és az intézményrendszer megváltoztatása a változás elérésének kulcsa. Szerinte a kisebb iskolák nagyszámú (500 intézményt érintő) bezárása kibillenthetné a bemerevedett érdekeltségi hálókat, és ezzel jelentősen csökkenne a szegregáció is, hiszen nem lenne mód kisebb intézményben elrejteni az elkülönített diákokat. Dr. Kegye Adél úgy fogalmazott, hogy deszegregálni kell iskolákat, ehhez pedig nyomás alá kell helyezni az államot, hiszen magától egyetlen politikai szereplő sem vállalná be ezt a népszerűtlennek tűnő döntést.
Emellett új épületekre, iskolabuszokra, pedagógiai fejlesztésre lenne szükség. Ez a változtatás költséges, de hosszútávon valószínűleg megtérülő folyamatot jelentene. Radó Péter egy Kanadában végzett kutatást hozott fel példának, amely kimutatta, hogy az SNI-s gyermekek tanulásába fektetett összeg és a magukról gondoskodni nem tudók támogatására fordított összeg között hatalmas különbség volt. Ráadásul így a jelenleg magántanulói státuszba helyezett gyerekek szülei sem esnének ki a munkaerő-piacról. Az est zárásaként mind az öt meghívott vendég egyetértett abban, hogy a kompetencia alapú tananyagra való átállás a szegregáció mértékét, illetve az elkülönített gyerekek lemaradását is csökkenthetné.
Hajdu Laura