Felnőttként kezelve – gyerekkel, kórházban, külföldön

Kórházban lenni sehol sem jó. De az ottlétet az orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók által teremtett körülmények jobbá vagy rosszabbá is tehetik. Szakmai igazgatónknak – életében először – alkalma nyílt megtapasztalni egy külföldi, az olasz sürgősségi betegellátást egy baleset miatt, és ez segített megérteni, hogy mit hiányolt mindig, amikor Magyarországon volt kórházban: hogy felnőttként kezeljék. Személyes beszámolója következik.

Idei, szerencsére hosszú nyaralásunk sajnos nem telt el baleset nélkül. A lányom nem tartotta be a biztonsági szabályokat, amelyekben megállapodtunk, én pedig egy pillanatra nem rá figyeltem. Mindketten hibáztunk, és baj lett belőle. Nem sokkal később egy szirénázó mentőautóban száguldoztunk olasz országutakon. Soha korábban nem voltam mentőautóban, pláne nem külföldön. Minden adott volt ahhoz, hogy roppant kiszolgáltatottnak érezzem magam: egy darab merülő mobiltelefonnal, fürdőruhában és papucsban vittek kettőnket egy városba, aminek még a nevét sem hallottam sohasem, és ahol egy napot töltöttünk el. Mégsem éreztem magam kiszolgáltatottnak, mégpedig azért, mert mindenki mindent megtett, hogy ne így legyen, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mikor és miért mi történik.

Elmagyarázták, amit itthon sosem

Nekem még soha korábban nem magyarázták el, pláne kérés nélkül, hogy a műszerek kijelzőjén mi mit jelent, mit érdemes figyelni rajtuk, és milyen értéknek örülhetünk, és mikor kell esetleg aggódni. Engem egészségügyi személyzet magától még sosem világosított fel a jogaimról, itt viszont az orvos, aki kihívta a mentőt, amíg várakoztunk, ezt megtette. Elmondta a legfontosabbat, hogy Olaszországban mindig a gyerekem mellett maradhatok, ha esetleg ez valahol mégsem így alakulna, ehhez ragaszkodhatok. A mentőautóban figyelmeztettek, hogy be fogják kapcsolni a szirénát, de ne ijedjek meg, ezt inkább indokolja a forgalom, mint a lányom állapota. Az úton térképen megmutatták nekem, hogy hová megyünk.

A sürgősségi osztályon azonnal megvizsgálták a lányomat, és elnézést kértek, hogy kicsit várnunk kell, amíg eldöntik, hogy mi történjen. Aztán elmondták nekem a protokollt, hogy ilyen esetben milyen problémák kizárására milyen vizsgálatokat kell elvégezni és mennyi ideig szükséges utána a lányom kórházi megfigyelése egy másik osztályon. Mindenki beszélt angolul, nemcsak az orvosok, hanem az ápolók és még a takarító is. Mindenki, aki velünk foglalkozott, azzal kezdte, hogy bemutatkozott, és nemcsak a nevét monda meg, hanem a munkakörét is, így tudhattam, hogy kitől mit várhatok. Aki dolgozott velünk, mind javasolta, hogy mindent fordítsak magyarra az ötéves lányomnak, hogy ő is tudja, hogy mi történik. Vele sem gügyögött senki, mégis mindenki kedves volt hozzá.

Ez a majdnem teljesen vízszintesre alakítható hát- és lábtámlás szék áll a gyermeke mellett maradó szülő rendelkezésére

Lehetett kérdezni és kérni

Eddigi életem során azt szoktam meg, hogy a kórházban nem szeretik, ha kérdezek vagy kérek. Ha ilyesmivel állok elő, akkor tartok attól, éreztetni fogják velem, hogy valami nagy szívességet tesznek nekem. Szükség volt pár órára ahhoz, hogy legyűrjem magamban ezt a megszokást, de ehhez az kellett, hogy sorozatosan megtapasztaljam: az összes kérdésemet és kérésemet komolyan vették. Bárkit, bármiről kérdeztem, választ kaptam. Nem rázott le egyetlen ápoló sem azzal, hogy ez az orvos kompetenciája, ezért ő nem válaszol, hanem azt mondta, hogy menjünk el együtt az orvoshoz, és kérdezzük meg tőle. Az orvos a kórházban nem egy megközelíthetetlen személy volt, akihez csak vizitkor lehet szólni, és akkor is csak abban az esetben, ha ránéz az emberre. Megtalálható volt a szobájában, vagy jött-ment a folyosón, és mindenkivel szóba állt, akinek szüksége volt rá.

Nem oktattak ki, nem szóltak be

Korábbi kórházi élményeim alapján fel voltam készülve a rosszalló tekintetekre és megjegyzésekre a baleset miatt, és arra, hogy kéretlenül életvezetési és gyereknevelési kioktatásban részesítenek. De senki, egyetlen szóval, de még egy fejcsóválással sem akarta a bűntudatomat fokozni, és senki sem tartott nekem előadást arról, hogy hogyan kellene vigyáznom a gyerekemre. Ez az élmény különösen meglepő volt számomra, mert eddigi, sajnos nem kevés magyarországi kórházi tartózkodásom során akik hozzám szóltak, legalább valami apróságért leteremtettek. Itthon megfigyeltem, hogy az egymást követő műszakokban egymást váltó nővérek, amikor először találkoztunk, valamiért mindig leszidtak (miért égetem a lámpát, miért nem kapcsolom fel a lámpát, miért van itt ez a csomag, a tálcát a szennyes edénnyel ki kell vinni a folyosóra stb.) Azt hiszem, hogy talán nem is tudatosan, de ezt a technikát alakították ki arra, hogy könnyen kezelhető beteggé tegyenek, aki érzi, hogy ki van nekik szolgáltatva. Ezzel adták meg az első lökést a hospitalizáció folyamatához. Nos, ezzel nem találkoztam az olasz kórházban. Ehelyett bizalmat keltő, de a kölcsönös emberi tisztelet határát át nem lépő, nem bizalmaskodó módon beszéltek velem és a lányommal.

Hozzáállás kérdése

Szándékosan csak azokat az élményeimet írtam le, amelyek információátadással, beszéddel és annak stílusával kapcsolatosak. Nem szóltam a kórházi épület állapotáról, a mellékhelyiség tisztaságáról, az ételről, mert ezekről mások sokat írnak, és mert ezek nemcsak az egészségügyi személyzet hozzáállásától függenek. A lányommal szívesen kihagytuk volna ezt a napot a nyaralásunkból, mégis gazdagabbak lettünk egy élménnyel: bár külföldön voltunk, így különösen elveszettnek és kiszolgáltatottnak érezhettük volna magunkat, mégis most először tapasztaltuk meg, hogy milyen lehet egy kórházi ellátás, amely az emberi méltóságot maximálisan tiszteletben tartja azzal, hogy értelmes emberként kezel bennünket. Érezhettük volna nagyon rosszul magunkat, de nem hagyták nekünk. Még a lányom is azt mondta, amikor kijöttünk a kórházból, hogy jó móka volt.

Szabó Máté