Közpénzen vett hűség- Mi szükség van így a közszolgálati médiára?

A közszolgálati, azaz közpénzből fenntartott és valamiféle közösségi ellenőrzés alatt álló televíziók, rádiók és internetes szolgáltatások fenntartását alapvetően két feladat ellátása indokolja. Egyfelől szükség van olyan közös terekre, ahol az adott közösséget érintő fontos ügyek bemutathatók és kibeszélhetők, méghozzá a vitában szemben álló felek kölcsönös megértése alapján és a közös megoldáskeresés érdekében. Másfelől a közszolgálati médiától várhatja az adott közösség, hogy elérhetővé tegye azokat a kulturális értékeket, amelyek kiindulópontok lehetnek az adott közösség önazonosságának felmutatásához, megerősítéséhez, folyamatos újragondolásához.

A közszolgálati média létjogosultságát időről időre megkérdőjelezik, részben arra hivatkozva, hogy ebben az információbőségben semmi szükség nincs már közpénzből fenntartott tartalomszolgáltatásokra, részben pedig arra, hogy a közszolgálatiság olyan paternalista intézmény, amely a közönségre akar kényszeríteni egy szűk kulturális-politikai elit által helyesnek, szükségesnek vélt információkat és tartalmakat. De éppen a jelenlegi médiakörnyezet mutat rá világszerte a közszolgálatiság valódi jelentőségére. Feldolgozhatatlan mennyiségű információ, a közösségi médiában terjedő hírek hitelességének komoly problémái, egyre tagoltabb, egyre inkább bezáródó csoportokból álló közönség – ezek a jelenségek nagyon erős igényt támasztanak egy megbízható, a közös ügyeket és a világot érthetővé tevő közszolgálati tartalomszolgáltatás iránt.

Közpénz-temető

A közösség Magyarországon sem sajnálja a forrásokat a közszolgálatiság működtetésére. 2019-re 92,6 milliárd forintot irányoz elő a költségvetés a közszolgálati médiaszolgáltatási feladatok ellátására. Ez az összeg 2018-ban 71,26 milliárd volt, 2012-ben, az új közszolgálati intézményrendszer működésének első teljes évében 64,8 milliárd. Hogy sok-e ez a pénz vagy éppen kevés, azt csak akkor tudjuk megítélni, ha pontosan tudjuk, mire költik el, hogyan használják fel. A magyar közszolgálati rendszer egyik súlyos hiányossága éppen az, hogy a pénz útja egyáltalán nem követhető. Az adott évben a közszolgálati média működésére fordítható közpénz összegét ugyan a költségvetési törvény határozza meg, de hogy ebből mennyit használ a közmédia hírműsorok vagy gyerekműsorok gyártására, rádiós vagy internetes tartalmak előállítására, az MTI működtetésére vagy éppen a Forma 1 közvetítési jogaira, mennyit saját gyártású műsorokra és mennyit külső műsorgyártóktól való beszerzésre, azt semmilyen nyilvános dokumentumból nem tudhatjuk meg.

A költségvetési törvényből az sem derül ki, hogy más forrásból, eseti támogatásokból és állami hirdetésekből mennyi további közpénz áramlik évente a közmédiába. 2015-ben például az állam egy 47 milliárd forint összegű hitelt vállalt át a közmédiától, 2016-ban a Médiatanács csoportosított át 7 milliárd forintot az M5 tévécsatorna indítására. Állami hirdetésből csak 2017-ben – igaz, a reklámidő hozzáférhető ún. listaárán számolva, aminél a reklámidő tényleges ára lehet kevesebb – közel 9 milliárd jutott a közmédiának.

Központosított káosz

A gazdálkodás átláthatatlansága visszavezethető a közszolgálati intézményrendszer átláthatatlanságára. A magyar közszolgálati média intézményrendszere egyedülálló mértékben központosított, ugyanakkor meglehetősen bonyolult és kusza. 2015 óta egyetlen szervezet, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. végzi a teljes közszolgálati médiaszolgáltatást, azaz a televíziós és a rádiós médiaszolgáltatást, az internetes tartalomszolgáltatást, valamint a hírügynökségi tevékenységet. Magyar Televízió, Magyar Rádió, sőt Magyar Távirati Iroda sem létezik már. A Duna Zrt. ennek ellenére egy egészen kis vállalat, 2018-ban mindössze 101 alkalmazottja volt. De akkor kik készítik és szerzik be a műsorokat, kik gondoskodnak a műsorok sugárzásáról? A közszolgálati média alkalmazottai és vagyona jelentős részben egy másik szervezetnél, a hírekben sokat emlegetett MTVA-nál összpontosulnak: itt 2018-ban 2062 fő dolgozott. Az áthallásos rövidítés ellenére az MTVA-nak semmi köze az egykori Magyar Televízióhoz. A rövidítés a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap nevet takarja, amiből annyi világosan látszik, hogy ebben az esetben nem egy médiaszolgáltatóról, hanem egy pénzügyi alapról van szó.

Az MTVA az a szervezet, amely gyakorlatilag egyedül dönti el, hogy az adott évben a közmédia bevételeit mire fordítják: vezérigazgatója javaslatot tesz a források felhasználására, majd az ún. Közszolgálati Költségvetési Tanács nem kötelező véleményének meghallgatása után dönt is a saját javaslatáról. Az MTVA vezérigazgatója ugyanakkor a Költségvetési Tanácsnak is tagja, mellette a Duna Zrt. vezérigazgatójából és az Állami Számvevőszék egy delegáltjából áll ez a testület. Az MTVA vezérigazgatója egyébként az a Papp Dániel, aki még 2011-ben úgy vágta meg egy európai parlamenti képviselő nyilatkozatát, hogy azzal még a bíróságtól is kiérdemelte a hírhamisító megjelölést. A Duna Zrt. vezérigazgatója, Dobos Menyhért pedig úgy gondolja, a közmédia vezetőjeként nem minősül közszereplőnek.

A Duna Zrt. a fentiek szerint hiába viseli papíron a szerkesztői felelősséget, se személyi állománya, se pénzügyi mozgástere nincs arra, hogy valóban maga határozza meg műsorai tartalmát. Így nem sokat ér az a felügyeleti rendszer, amely a Duna Zrt. és annak vezérigazgatója fölött őrködik. Az ún. Közszolgálati Kuratóriumban, kisebbségben ugyan, de még az ellenzéki pártok által delegált tagok is részt vesznek; igaz, a kormánypárti többség rendszerint napirendre sem tűzi az általuk előterjesztett témákat. Ráadásul a Kuratóriumnak semmilyen mozgástere nincs az MTVA-val kapcsolatban, annak működését nem ellenőrizheti.

Az MTVA fölött egyetlen szervezet gyakorol ellenőrzést: a kizárólag Fidesz-delegáltakból álló, politikai elfogultságát naponta bizonyító Médiatanács. A törvény szerint a Médiatanács az MTVA mint pénzügyi alap kezelője, és a Médiatanács elnöke nevezi ki és hívja vissza az MTVA vezérigazgatóját. Így közvetve meglehetősen nagy befolyása van a Médiatanácsnak a közmédia teljes működésére. Ezt az is erősíti, hogy a Médiatanács tesz javaslatot a Duna Zrt. vezérigazgatójának személyére is. Ugyanaz a Médiatanács, amelynek aztán médiahatóságként vizsgálnia kell, hogy kiegyensúlyozott volt-e a közmédia, vagy éppen nem lépte-e túl a reklámidő-korlátokat. Az ellenőrzött és az ellenőrző szervezet közötti ilyen összefonódás teljesen kizárja, hogy a médiahatóság elfogulatlan döntéseket hozzon.

Nem híradás, sulykolás

A fentiekből tehát azt látjuk, hogy mind a közmédia finanszírozása, mind a közmédia intézményrendszere nagyon szélesre nyitja a politikai befolyásolás lehetőségét. Az egyoldalú politikai befolyásolás leglátványosabban a hír- és közéleti tartalmakban jelenhet meg, erre a magyar közmédia igen rendszeresen szállítja a bizonyítékokat.

A hiteles, elfogulatlan tájékoztatás legvilágosabb próbatétele egy-egy választási kampány. A 2018-as országgyűlési választási kampányról készült elemzésében az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) arra a következtetésre jutott, hogy „a közszolgálati műsorszolgáltató az M1-en sugárzott tájékoztatásában részrehajlást tanúsított a kormánykoalíció és a kormány iránt”; „e tudósításoknak 96 százalékban pozitív volt a hangvétele, míg az ellenzékről szóló tájékoztatásé 82 százalékban negatív”. A 2018-as választási kampányban a Kúria és az Alkotmánybíróság is elmarasztalta a közmédiát azért, mert az ellenzéki pártok jelöltjeit egyetlen esetben sem hívta meg az M1 reggeli műsorába. A közmédia az eljárás során arra hivatkozott, hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatás akkor is megvalósul, ha egy beszélgetésben a műsorvezető maga képviseli az ellenzéki álláspontot.

Az EBESZ fenti a megállapításai jelentős mértékben egybecsengenek a szervezet 2014-es kampányfigyelésének következtetéseivel: „A médiafigyelés eredményei azt mutatják, hogy az öt megfigyelt televíziós csatorna közül három (beleértve a közszolgálati M1-et is) erősen részrehajló volt a Fidesz javára hírműsoraikban. A Fidesz szinte valamennyi kampánytevékenységét pozitív megvilágításban tüntette fel, míg az ellenzéki összefogásról nagyrészt negatív tudósítások szóltak.” Sőt ugyanezt tapasztaltuk a 2016-os kvótanépszavazási kampányban is: akkor az M1 hírműsorai 95 százalékban a kormány álláspontját támasztották alá, mindössze a hírblokkok 6 százalékában ütköztették az ellentétes álláspontokat.

Nem egyszeri botlásról van tehát szó, hanem egy berögzült szerkesztési gyakorlatról. A politikailag leginkább kiélezett helyzetekben a közmédia nyíltan a kormány és a kormánypártok melletti propagandát folytat. De ez az elfogult, sokszor manipulatív hírgyártás az egyszerű hétköznapoknak is része. A Mérték Médiaelemző Műhely 2016. áprilisa és 2018. júniusa között minden hónap utolsó csütörtökén elemezte a közmédia aznap esti híradóit. Az elemzések rendre azt igazolták, hogy a közmédia hírműsorai nem nyújtanak kiegyensúlyozott tájékoztatást, a tények egy részét elhallgatják, a híradások legtöbbször kontextus és reflektálás nélkül csupán közvetítői a kormányzati üzeneteknek és fölerősítői a kormánypárti politikusok hangjának.

A nyilatkozat tartalmát teljesen kiforgató vágás, a felvételen szereplő személy kitakarása, eltagadott tüntetők, kamu, sőt akár pártfunkcionárius utca embere, máshol és máskor készült felvétel használata a hírekben, iszlamista terroristának hazudott elmebeteg ámokfutó, fizetett Facebook-hirdetésben is terjesztett hazugság a svéd menekülthelyzetről, békés menekültből egyik napról a másikra agresszív migránssá váló szereplő a tudósításokban – elképesztően széles tárházát produkálta a hírhamisításnak a közmédia az elmúlt években. Ráadásul több elemzés azt is igazolta (pl. itt és itt), hogy a közmédia aktívan részt vesz az orosz propaganda üzeneteinek hazai terjesztésében.

Mindezeken túl sokat elárul egy intézményről az, ahogy az intézményt ért kritikára reagál. Mindannyiunk friss élménye az ellenzéki képviselőkkel szembeni erőszakos fellépés az MTVA székházában. De már 2011-ben is folyamatos hangos zenével és éjszakai reflektorral zavarta az MTVA a hírhamisítások miatt éhségsztrájkoló munkatársait. Mindezek nem csak az önreflexióra, az elkövetett hibák elismerésére való képesség teljes hiányát bizonyítják, hanem egy, a demokráciában teljesen elfogadhatatlan intézményi kultúra és vezetői mentalitás megszilárdulását is.

A Duna Médiaszolgáltató Zrt. által nyújtott médiaszolgáltatások a törvény betűje szerint közszolgálati médiaszolgáltatások ugyan, intézményi és finanszírozási kereteiket, és még inkább az általuk nyújtott hírszolgáltatás minőségét tekintve azonban aligha jogosultak ennek a címnek a viselésére. Az átláthatatlan, a bőkezű finanszírozásért cserébe a kormányhoz és a kormánypártokhoz végtelenül lojális intézmény a műsoraival nyílt propagandát folytat. Valójában nem is állami média ez, hanem az állam minden intézményét foglyul ejtő kormánypártok házi médiája. A köz ügyei és érdeke iránt érzéketlen propagandagépezet. 

Polyák Gábor, Mérték Médiaelemző Műhely