Kevésbé vesznek emberszámba, mert nem vagyunk szemmagasságban

Éva négy évvel ezelőtt vesztette el a jobb lábát, és azóta teljesen megváltozott az élete, de nem csak a betegség miatt. Főállású aktivista lett, sikerült Orosházára hívnia az angol nagykövetet, és kiharcolta egy uszoda akadálymentesítését. Korábban egyáltalán nem érdekelte a fogyatékkal élők és más hátrányos helyzetű csoportok élete, most viszont szinte teljesen ennek szenteli magát. Még rengeteg terve van, de a megvalósításukhoz az kellene, hogy ne legyen teljesen magára, illetve tinédzserkorú lányára utalva a mindennapokban.

Évának 41 éves korában kellett amputálni a jobb lábát, de mindez nem akadályozza meg abban, hogy hihetetlenül aktív életet éljen. Habár munkáját elveszítette, talán még több a tennivalója, mint korábban. Minden idejét lefoglalja az, hogy felhívja a figyelmet a fogyatékkal élők, illetve más, marginalizált csoportok helyzetére, és ahogy csak tud, tegyen másokért. Ezért vállalta azt, amit valószínűleg kevesen tettek volna meg a helyében: a több mint 30 fokos melegben, hajnalban kelve utazott el Orosházáról Budapestre vonattal, hogy életében először részt vegyen a Budapest Pride felvonuláson. Csak azért, mert fontosnak tartja, hogy ő is kiálljon az LMBTQ emberek jogaiért. Egy Go Prót is hozott magával, hogy megörökítse, mekkora kínlódás egy kerekesszékkel közlekedő ember számára egy ilyen út, hiszen minden eszközzel igyekszik ráirányítani a figyelmet a mozgáskorlátozott emberek problémáira. 

„Nem vagyunk szemmagasságban”

Éva amputációja óta kénytelen kerekesszékkel közlekedni otthon és az utcán is. Az elmúlt négy évben megtapasztalta, mennyire másként kezelik az emberek ezért. Ez nem is maga miatt, hanem elsősorban azok miatt a mozgássérültek miatt zavarja, akik félnek a kíváncsi, szánakozó tekintetektől, így inkább a négy fal között maradnak. Korábban Évát is bántotta, ha megnézték, de nem hajlandó visszavonultan élni.

Például rendszeresen jár úszni, igaz, ehhez az kellett, hogy kiharcolja, akadálymentesítsék a gyopárosfürdői tanuszodát. Már a jobb lába elvesztése után, tavaly tanult meg úszni, majd hónapokig levelezett az uszoda vezetésével az akadálymentesítés miatt. Mindig azt a választ kapta, hogy erre nincs elég pénz. Éva azonban nem hagyta magát leszerelni, kinézte, hogy mennyibe kerül egy mobilrámpa, majd személyesen megkereste a polgármestert, és közölte vele, hogy mindössze 50 ezer forintból meg lehetne oldani, hogy a kerekesszékkel közlekedők is eljuthassanak a medencéhez. Ezek után egyszer csak kapott egy levelet arról, hogy mehet megnézni az akadálymentesítési terveket. Az akadálymentesítés meg is valósult, persze nem 50 ezer forintból, amit azóta is mindig Éva orra alá dörgöl a főigazgató, ha összetalálkoznak. „Én azt gondolom, hogy a 21. században alapvetőnek kellene lennie, hogy egy fürdő akadálymentes legyen” – mondja erről Éva, akit nem lehet ilyesmivel megfélemlíteni. Még annak is utánanézett, milyen uniós előírások vonatkoznak a fürdőkre.

Számára ugyanis nagyon fontos, hogy minél önállóbban élhessen, és nagyon zavarja, ha ki van szolgáltatva másoknak, még akkor is, ha alapvetően nem szégyell segítséget kérni. Éva szerint oda kellene figyelni arra, hogy azért, mert valaki kerekesszékbe kerül, ne veszítse el az önállóságát és az önrendelkezéshez való jogát.

Mert így érezzük magunkat embernek.

„Akkor szembesültem a falakkal”

Éva Orosházán nőtt fel és a mai napig ott él, ezért jól ismerik a városban, mégis úgy érzi, hogy kevésbé veszik emberszámba, mióta – ahogy ő fogalmaz – nincs szemmagasságban. „Ez azért zavar, mert más megijed ettől. Inkább bezárkózik és nem megy emberek közé” – mondja.

Decemberben lesz négy éve, hogy amputálni kellett a lábát, és először természetesen ő is elkeseredett, főleg azért, mert az ismerősei, barátai elmaradtak mellőle. Teljesen a vele együtt élő, legkisebb lányára volt utalva, aki akkor még csak 12 éves volt. Miután hazakerült a kórházból, az önkormányzatnál közölték Évával, hogy várólistára teszik a házi segítségnyújtáshoz, ami minimális segítséget nyújtana az otthoni feladatokban. Mindezt úgy, hogy frissen műtötték, illetve az újonnan megtapasztalt mozgáskorlátozottsága miatt nem tudta ellátni magát. Az nem derült ki, hogy mennyit kellett volna várni a házi segítségnyújtásra, mert Éva inkább úgy döntött, megoldanak mindent ketten, a lányával együtt. Így aztán soha nem is vett igénybe semmilyen szociális szolgáltatást, amelyeket egyébként kötelezően kellene biztosítania az önkormányzatoknak.

Lánya segített neki enni, tisztálkodni és vécézni is, emellett ő vitte levegőzni – rengetegszóval tennivaló feladat rá hárult, ami a mindennapi élet része. Ez természetesen nem egy 12 éves, iskolás lánynak való feladat, amivel Éva is tisztában van, de nem volt más választása. „Mindig mondom neki, hogy arra lennék kíváncsi, hogy ő hogy élte meg ezt, de nem hajlandó beszélni róla” – mondja. Mivel lánya azóta Szegeden tanul gimnáziumban, Éva teljesen magára maradt a napi feladatokkal. De nem bánja, mert azt látja, hogy a lánya jól érzi magát a kollégiumban.

Úgy voltam vele, hogy ő rengeteg szart végigcsinált mellettem, szó szerint, és hátha ezzel vissza tudom adni valamennyire a tinikorát.

Éva most már teljesen el tudja látni magát, de az utazáshoz továbbra is fontos lenne neki a segítség. A Budapest Pride-ra is úgy tudott eljönni, hogy lánya vele tartott.

Éva szerint az is nagy baj, hogy a mozgáskorlátozott emberek sokszor nincsenek tisztában a saját jogaikkal. „Folyamatosan jöttem rá az elmúlt négy évben, hogy milyen jogaim vannak, mire vagyok jogosult, és hogyan tudom azt elérni” – mondja. Mikor elkezdett ennek utánajárni, akkor döbbent rá, mennyi hátrány éri a fogyatékkal élőket a mindennapokban.

„Merek nagyot álmodni”

Saját bevallása szerint Évát egészen addig nem érdekelte a fogyatékkal élők helyzete, amíg maga nem került ilyen helyzetbe. Azóta azonban igyekszik segíteni, ahol tud, számos szervezetnél vállal aktivista vagy önkéntes feladatokat, például a Rehab Critical Massnál vagy a Magyar Rett Szindróma Alapítványnál. Emellett négy éve szervezi Orosházán a Fogadj el! napot, ami egy összfogyatékossági rendezvény. Erre minden évben meghív egy vagy két ismert embert, plusz érintettet családokat. „Őszinte, sírva nevetős beszélgetéseink vannak arról, hogy hogyan éljük meg ezt a létet” – mondja.

A rendezvény ötlete onnan jött, hogy Éva az amputáció után megtapasztalta, a fogyatékosság kérdése még mindig tabu. Ezért igyekezett mindenféle érintetti csoportot megszólítani és egy asztalhoz ültetni, hogy mindenki beszélhessen a saját nehézségeiről. Tavaly az a megtiszteltetés érte, hogy két vendég is ellátogatott Orosházára a Fogadj el! nap kapcsán: Sors Tamás, paralimpikon úszó és az angol nagykövet, Iain Lindsay. „Én csodálkoztam a legjobban, mikor jött a követségtől az e-mail, hogy köszönik szépen, elfogadják a meghívást” – mondja Éva az angol nagykövet orosházi látogatásáról. Azóta is hatalmas elragadtatással beszél a nagykövetről, aki végre egyenrangú félként beszélt vele.Évának rengeteg terve van a jövőre is, és bár nagyon önálló, neki is kell ezek megvalósításához segítség. Szerinte nagyon sok múlik az oktatáson és az érzékenyítő programokon. Leginkább azt szeretné, ha felnőne egy olyan generáció, amelyik már kicsi korától hozzászokott, hogy fogyatékkal élők is élnek a társadalmunkban, és hogy segítenünk kell őket. Ezért egy szemléletváltó kezdeményezésben is részt vesz, a Szociális Hackathonban.

Én is természetesnek vettem, hogy az embernek két keze, két lába van, odamegy, ahova akar, hogy él… de egy ilyen dolog után átértékelődik az emberben sok minden.

Senki sincs biztosítva tartós betegség, időskor vagy fogyatékosság ellen. A szociális szolgáltatások állapota közös ügyünk, és az állam felelőssége gondoskodni a segítségre szoruló polgárairól. Ha egyetértesz, írd alá petíciónkat!