- Al Ghaoui Hesna mutatja be Kovácsné dr. Nagy Emesét, aki egy olyan iskolát igazgat, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal.
- Idén december 10-én, az emberi jogok világnapján újra átadjuk a SZABAD-díjakat azoknak a hétköznapi hősöknek, akik a legtöbbet teszik azért, hogy Magyarország szabadabb hely legyen. A következő napokban 9 kortárs író tollából ismerhetitek meg a jelöltek történeteit, akik közül kiválaszthatjátok, ki legyen a TASZ közönségdíjasa.
Kovácsné dr. Nagy Emese rendületlenül hisz az oktatás erejében, és ezzel a hittel sikerült neki az, amire általában nem képes a magyar közoktatás. Igazgató egy iskolában, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Hejőkeresztúron ugyanis egy speciális oktatási program segítségével, kiscsoportos foglalkozásokon kompenzálják a szociális helyzetből fakadó különbségeket. A programot Magyarországon ők vezették be elsőként.
Kovácsné dr. Nagy Emese
Minden, pedagógusként szerzett rossz tapasztalata ellenére Kovácsné dr. Nagy Emese hitt abban, ami sok pályatársa számára most még lehetetlennek tűnik: hogy az oktatással esélyt adhatunk a nehezebb sorsú gyerekeknek, csak meg kell találnunk a megfelelő módszert ehhez. Ezért döntött úgy, hogy a nehézségek ellenére sem hagyja ott a tanári pályát, hanem inkább megreformálja azt. Az általa vezetett hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola mostanra az integrált oktatás mintapéldája lett, ahol kiscsoportos órákon tudják kompenzálni a gyerekek otthoni helyzetéből fakadó különbségeket.
Egy mérnök végzettségű pedagógus, aki a hagyományos tanári pálya egy pontján azzal szembesült, amivel rengeteg kollégája az elmúlt évtizedek során: hogy miközben egyre nagyobb a szakadék a társadalomban, ugyanez a folyamat figyelhető meg a diákok között, az osztályok kis közösségeiben is. Hogy egyre több az olyan gyermek, akiknek a felzárkóztatása szinte lehetetlen kihívásnak tűnik, és hogy a rendszer sajnos nem tud védőhálót dobni azoknak, akik családi hátterük, gazdasági helyzetük, eltérő szocializációjuk miatt kiesnek, kibuknak az oktatásból és elkallódnak, elképesztő hátránnyal indulva a nagybetűs életben. Ez a pedagógus ugyanakkor saját fizikaóráira, és ezek eredményeire is keserű szájízzel gondolt. Azt érezte, hogy miközben folyamatosan fegyelmezni, konfliktust megoldania kell, nem tudja eléggé lekötni, inspirálni, teljesítményre sarkallni sem a gyerekeket. Egy ponton, 2000-ben azt kérdezte magától: vajon akkor érdemes folytatnia a tanítást? Vagy kezdjen inkább egy másik karrierbe? Talán egyszerűbb lett volna a rendszerre fogni vagy épp a saját kudarcaként jó mélyre eltemetni ezeket a problémákat és keresni egy másik állást, más területen.
Ő viszont vett egy mély levegőt, és ahogy a mesék főhőse útnak indul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, így vette ő is nyakába a tudományos világot, hogy megoldásokat, válaszokat, újszerű tanítási rendszereket találjon a problémák kezelésére. Ez a pedagógus pedig nem más, mint Kovácsné dr. Nagy Emese, a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatója. Aki az útján olyan módszereket talált és ötvözött, dolgozott át saját iskolája számára, amelyek azóta száz intézményben inspirálják a gyerekeket és a pedagógusokat, és amelynek eredményei az országhatáron túlra is eljutottak.
A megfelelő módszer felkutatása során az egyik fő gondolata az volt, hogy olyan megoldást találjon, ami kezeli az osztályok rendkívül heterogén összetételét. Tudta, hogy az idő előrehaladtával ez nemcsak Hejőkeresztúron, vagy más, kisebb településeken lesz probléma.
„Pár évtized múlva minden második gyerek a mai hátrányos helyzetű családokból kerül majd ki, a társadalom rendkívül színes lesz, és a munkahelyen ennek a nagyon heterogén embercsoportnak kell együtt, csapatban dolgoznia” – fogalmazta meg az okot, ami miatt azt vallotta, hogy a náluk kialakult helyzetre az egész társadalom szempontjából fontos megoldást találni. A másik fontos szempont az volt, hogy a módszer olyan elemeket is tartalmazzon, amelyek által a többnyire a hátsó padban ülő, legkevésbé motivált gyerekek figyelmét is fel lehet csigázni. Ami azoknak is önbizalmat ad az órákon való részvételre, akik egyébként nem mernének megszólalni az okosnak, éltanulóknak titulált osztálytársaik mellett. Sok-sok konferencián, tanulmányúton való részvételnek, és még több kutatás, elemzés, interjú és szakcikk elolvasásának hála végül szembejött Emesével az a módszer, amiről egyből tudta, hogy megoldást adhat erre a sokrétű problémára.
„Ez a Komplex Instrukciós Program, a KIP – egy nagyon okosan felépített módszer, amelynek egyik célja az, hogy a feladatokon keresztül megváltoztassuk a gyerekek egymáshoz való viszonyát, kapcsolatát. Ha ezt pozitív irányba mozdítjuk, akkor a lemaradt gyerekek szárnyalni fognak” – nyilatkozta, amikor egyre több újságíró és kolléga kezdett érdeklődni az iskolába elért sikereik titkáról.
A program egyik fő ismérve az, hogy kooperációra ösztönzi a gyerekeket. Ez sokkal több, mint csoportmunka: olyan jellegű közös problémamegoldásra sarkall, amely során a kiscsoport minden résztvevőjének hozzá kell járulnia a feladathoz, ahhoz, hogy azt tényleg véghez tudják vinni. Ilyenkor ugyanis az egymásrautaltság hatására más minőségben kezdenek el a másikkal együttműködni, a másikra tekinteni a csoport teljesen különböző státuszban lévő tagjai. És itt jön a képbe a módszer másik fő ismérve, a státuszkezelés, amely során a pedagógus először is felméri, hogy a közösségben hogyan alakult ki a gyerekek közötti hierarchia. Ez ugyanis jelentősen befolyásolja a tanulók hosszú távú teljesítményét. A tanárnak ezt figyelembe véve kell kialakítania a csoportmunkát, miközben mindenki felé úgy kommunikál, hogy a hangsúly a pozitív megerősítésen és a jó teljesítmény kiemelésén van.
„Fontos, hogy a pedagógus nagyon figyelje a gyerekeket, és mindenkitől szinte szó szerint ismételje meg azt az egy-egy jó gondolatot, amitől a projekt jobb lett, és mindezt úgy, hogy a csoport többi tagja is hallja. Ennek elképesztő ereje, hatása van” – magyarázza Emese hozzátéve, hogy szinte minden iskolában a módszer bevezetése után már két hónappal látszódott a pozitív változás. Három év kellett ahhoz, hogy a módszer a mai formáját elérje: „Ennyi év után éreztem, hogy megnyertük a csatát. Mindebben persze az a tulajdonságom is segített, hogy nem adom fel, nem hátrálok meg” – vallja, hozzátéve, hogy lehetetlennek tartotta, hogy ne találjon olyan módszert, amivel sikeressé lehet tenni az oktatást a nehéz körülmények ellenére is.
A tanulóik csaknem háromnegyede máig hátrányos helyzetű, minden tizedik gyermek állami gondozott, 10 százalékuk pedig sajátos nevelési igényű. Mindezek ellenére a program bevezetése után először az igazolatlan hiányzások, majd a bukások száma is csökkent. Egy idő után már nem voltak az osztályokban túlkoros diákok, és senki nem került magántanuló státuszba. Az iskolában végzett gyermekek egytől-egyig továbbtanulnak, sőt, a 70 százalékuk érettségit adó intézményben folytatja tanulmányait. Ez a módszer azonban nem csak hátrányos helyzetű gyerekek esetében képes fantasztikus eredményeket elérni. „Sok tanár azt hiszi, hogy ha átlagos vagy jó képességű gyerekeknek nagyon lelkesen és érdekesen elmeséli a tananyagot, vagy éppen erőből áttolja azt, akkor az az óra biztosan hatékony lesz. De felmérések és több mint száz iskola tapasztalata bizonyítja, hogy ez nem így működik.
A tananyag akkor megy át, ha a feladatok vitaképesek, ha a gyerek hallja, csinálja, és általa feldolgozott formában el is mondja az anyagot a másiknak. Ha olyan feladatokat adunk, amelyek felcsigázzák az addig motiválatlan gyerekek is. Ha például Petőfi verse az anyag, a jó memóriájú gyereket arra kéri a tanár, hogy szavaljon belőle, a kettes tanulót viszont, ha mondjuk szeret rajzolni, arra kéri, hogy készítsen illusztrációt hozzá. A feladatokat úgy kell minden egyes órára kitalálni, hogy azt mindenki a sajátjának érezze, és a pedagógus minden gyereket be tudjon vonni. Nem mondom, hogy ez nem rengeteg munka. És sok-sok küzdelem, ez tény. Viszont működik!” – magyarázza.
Emese rendíthetetlen hite és vágya a fejlődésre több ezer pedagógust inspirált a saját iskolájában elért első sikerek óta. A KIP-nek azóta országos hálózata épült, sőt, a határokat is átlépte, és Románia és Ukrajna után Szlovákia és több dél-európai ország iskolája is tervezi a bevezetését. A program módszertanát harminc, illetve hatvan órás tanfolyamon lehet megtanulni, és az oktatók ezután is segítenek a pontos tanrend kiépítésében, utókövetve az iskolákat. Emese, akinek két huszonéves lánya már kirepült a családi fészekből, máig nyakig benne van nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati munkában is, szinte napi 24 órában.
„Van, hogy valamelyik tanár este fél 11-kor hív fel, hogy segítsek egy másnapi óra anyagában. Engem bárki bármikor elérhet, ha szüksége van rám, még ha van is, hogy ilyenkor a férjem már mellettem alszik. Már ő is megszokta” – mondja nevetve, olyan lelkesedéssel, hogy egyértelmű: semmilyen akadály vagy félelem nem tántoríthatja el missziójától a mindenre elszánt reformert. Mert nyilván vannak tanárok, akinek nem tetszik, ha tükröt tartanak a mára egyértelműen meghaladott tanítási módszerek elé. „Engem ez nem bizonytalanít el. Mögöttem van egy 100 iskolában kipróbált és működő dolog” – mondja. És amikor arról kérdezem, hogy mire a legbüszkébb, nem a temérdek nemzetközi tudományos előadását és külföldi konferencia meghívását, még csak nem is a Lovagkeresztjét vagy iskolája Prima Primissima díját említi. Hanem azt, hogy ez az apró borsodi iskola Hejőkeresztúron olyan dolgot tudott felmutatni, ami aztán az egész országban elindult hódító útjára, és ami hosszú távon talán az oktatás megreformálására is hathat. Amíg ugyanis Emese a hét egyik felében az iskolaigazgatói feladataira koncentrál, a másik felét Egerben tölti, ahol dékán az Eszterházy Károly Egyetem pedagógiai karán.
„Azon vagyunk, hogy meghozzuk a fiatalok kedvét a pedagógusi pályához, ezért nálunk a hallgatói lét nulladik percében elkezdődik a gyakorlat is, óraszimulációkkal” – mondja. Bár a tanárszakos hallgatók országszerte nagy arányban hagyják el a pályát diplomázás után, Egerben sok diák már az első tanítási élmények után azt vallja, hogy a világ legjobb dolga tanárnak lenni. És Emese eközben a módszer újabb és újabb finomításán dolgozik. A koronavírus miatt kialakult helyzet szerinte egyébként is reformra kényszeríti az oktatási rendszert, de nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba. Abban bízik, hogy a változás abban segít, hogy újraértékelődjenek az iskolában töltött percek, és ez az értékes idő ne felesleges dolgokkal teljen ezután. De szerinte fontos, hogy ha az online elemek elkerülhetetlenek is lesznek a jövőben, az iskolák továbbra is teret adjanak a csapatmunkának és a szocializációnak.
Szöveg: Al Ghaoui Hesna
Grafika: Hitka Viktória
A következő napokban blogunkon is bemutatjuk a SZABAD-díj idei jelöltjeit. Olvasd el történeteiket, és november 30-ig válaszd ki közülük kedvencedet – a legtöbb szavazatot kapó jelölt kapja a közönségdíjat december 10-én.