Túlélik-e perüket az emberhez méltó életért küzdő anyák?

  • Három éve tartó perben harcol hat nő a gyermekeikért, önmagukért és sorstársaikért.
  • A bírósággal akarják kimondatni, hogy az állam a fogyatékossággal élő polgárainak és az őket gondozó családtagoknak is köteles emberhez méltó életet biztosítani.

Mindenkinek jár az emberhez méltó élet. Ezért küzd a fővárosban hat bátor nő, akik sorstársaik helyett is harcolnak súlyos-halmozott fogyatékossággal élő gyermekeikért, és saját magukért. A napi 24 órás gondozási munka mellett évek óta tartó perben állják a sarat: bizonyítanak, kérelmeznek, kivárnak, igazolnak, lobbiznak, könyörögnek.

Évtizedek óta jobbára egyedül gondozzák felnőtt gyermekeiket, évtizedek óta nem aludtak át egy éjszakát sem. Többségük mára teljesen elszigetelődött, fizikailag, szellemileg és lelkileg is meggyötrődött. Három évvel ezelőtt mégis elhatározták, hogy megharcolnak a méltóságukért.

Fotó: TASZ / Boros Ilona

Ha ezek a nők kényelmes, normális életet szerettek volna, a gyerekeik rég valamilyen tömegintézményben élnének, de ezt nem tudták megtenni velük. Inkább vállalták egész életükre a lemondást, a százkilós emeléseket, éjszakai rohamokat, üvöltő fájdalmakat, hogy a legtöbbet adhassák gyerekeiknek. Amikor pert indítottak a magyar állam ellen, nemcsak a gyerekeiknek akartak jobb helyzetet teremteni: ki akarják mondatni az igazságszolgáltatással, hogy az állam kötelezettsége fogyatékossággal élő polgáraiknak, és az otthongondozó családtagjaiknak is biztosítani az emberhez méltó életet, elismerni helyzetüket, enyhíteni emberfeletti terheiket. Mindez nemcsak morális kötelesség, hanem magyar és nemzetközi jogszabályokba foglalt feladat.

Három és fél éve kezdtük el a pert, és még mindig első fokon vitázunk az állami szervekkel. A nyugdíjaskorú szülők hétről hétre drámaibb helyzetbe kerülnek, nem tudják, megérik-e a következő tárgyalást. Eközben a fogyatékossággal élő emberekért és családjaikért felelős minisztérium ügyvédje egyórás késéssel esik be a tárgyalásra és bocsánatot sem kérve nyilatkozza az érintett anyák füle hallatára, hogy gyermekeik nem is alkalmasak arra, hogy támogatott lakhatást kapjanak.

A szülők három éve mondják és bizonyítják: a gyerekeik számára nyújtott állami ellátás kimerül abban, hogy határ menti tömegintézményekben leszedálják és bántalmazzák a fogyatékos embereket. A minisztérium ügyvédje ezt kikéri magának: szerinte szuper az élet a tömegintézményekben, „még jobb is, mint a nem fogyatékos embereknek!”

A legutóbbi tárgyaláson ismét kiderült: három év sem volt elég a fogyatékosügyi állami csúcsszervek számára, hogy utánaolvassanak: kik a fogyatékos személyek, mi is az a támogatott lakhatás. Annyiba nem veszik az otthongondozó szülőket, hogy egyszer elolvassák a fogyatékosjogi ENSZ egyezményt, hogy megtudják belőle: nemcsak az intézetben élőknek kell támogaottt lakhatást biztosítani, mint azt magabiztosan állította a minisztérium jogásza a tárgyaláson, észre sem véve, hogy ezzel a téves állítással sok ezer, otthonába szorult fogyatékos embertől venné el az önálló élet lehetőségét.

Egy-egy ilyen tárgyalás után nagyon nehéz tartani a lelket a megalázott anyákban és kitartásra buzdítani őket. De a méltóságuk a tét: ezért mennek, megyünk tovább.

Boros Ilona

Támogass bennünket, hogy segíthessünk a fogyatékossággal élőknek és őket gondozó családtagjaiknak kiállni a jogaikért!