Ne kelljen úgy élnünk, ahogy mások se szeretnének élni!

Súlyos mozgáskorlátozott személyként évek óta egy nagy létszámú szociális intézményben élek – a saját körülményeim nem rosszak, de a többi lakó helyzetét nézve, intézményi szinten már siralmas a helyzet. A legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy az illetékes ENSZ- és EU-bizottságok jelentései a Magyarországon fogyatékossággal élők jogaival kapcsolatban lesújtóak, és az eddig sem rózsás helyzet 2020-ban, a járvány miatti intézkedések következtében drámai fordulatot vett.

Tavaly március 8-tól idén április 29-ig kijárási és látogatási tilalom volt a bentlakásos szociális intézetekben.

A múlt nyáron volt csak oldás, amikor 73 napot szabadon tölthettünk. A kijárási és látogatási tilalom alatt bármi történt bárkivel, vagy a családjával, nem tehette ki a lábát, és hozzánk sem jöhetett be senki – legfeljebb a postás, az oxigénszállító, a GLS futár, a pedikűrös, vagy azok a hozzátartozók, akik a pénztárba érkeztek, hogy rendezzék az anyagiakat. Ezalatt sok lakónak elhunytak közeli és távoli szerettei, akik temetésén nem lehettek jelen, vagy unokájuk született, akit hosszú hónapokig nem láthattak. Sok idős lakó úgy halt meg a lezárás alatt, hogy egyáltalán nem ismerkedhetett meg a családja új tagjával, nem láthatta a szívének kedves hozzátartozóit.

A lezárás ellenére a vírus idén tavasszal bejutott az otthonba. A fertőzést a dolgozók hozták be. A vírus jelentős számú megbetegedést okozott az intézményben, több osztályt is lezártak. A lezárás több száz embert érintett. A lezárt osztályokon élő lakók 2-3 hónapig mondhatni szobakaranténban éltek.

A tesztelések során mindig találtak pozitív esetet, ezért sokáig nem oldották fel az osztályos lezárásokat. Nem kellett volna ennyi embert, ilyen módon, ilyen sokáig elkülöníteni. Az osztályos korlátozásoknak végül az április végi nyitás vetett véget, amikor eltörölték a kijárási és látogatási tilalmat.

Noha bennünket érintenek az intézkedések, úgy éreztük, hogy nem tudunk semmiről, titkolózik az intézet vezetése. Érdemi tájékoztatást a folyamatosan módosuló szabályokról nem kaptunk. A dolgozóktól kellett megtudnunk, hogy valójában mik történnek a másik osztályokon. Hogy komplett osztályokat lezártak. Vagy például a lakókat és a hozzátartozóikat nem értesítették transzparens módon arról, hogy a vírus bejutott az intézménybe. Néhány dolgozó elmondta, hogy az idősek annyira megszokták a bezártságot, hogy a nyitáskor úgy kellett őket a szobából kiterelni. Begubóztunk, nagyon megviselt bennünket lelkileg a bezártság, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzése. Hasonló tapasztalatokról számolhatnak be azok a fogyatékossággal élő, idős emberek, akik intézményi keretek között élnek ma Magyarországon. 90 ezren vagyunk.

Az intézményben már tavaly létrejött egy izolációs osztály, ahová a fertőzés gyanús lakók kerültek. Ide kellett mennie annak is, akit a kórházból visszatérve nem engedtek fel a szobájába. A vírus megjelenésével pedig egész osztályokat zártak le hónapokig.

A járványügyi intézkedések sokszor nélkülöztek minden logikát. Nem a rosszindulat beszél belőlem, amikor mindezt leírom, hanem érzékeltetni szeretném azt a fejetlenséget, ami az intézményben kialakult. Az izolációs osztályra szabad ki-bejárása volt minden ápolónak, az ott elhelyezett lakókat ugyanazok látták el – ruhaváltás nélkül –, mint a többieket. A hozzátartozók által beküldött csomagokat néhány napra elkülönítették, hogy nehogy bekerüljön rajtuk a vírus, ám amíg nem vitték be a csomagokat a várakozásra kialakított helyre, addig a folyosón hevertek, ahol a lakók és dolgozók mászkáltak el mellettük. Azt érezzük, hogy a felettes szervek nem gyakorolnak kontrollt az intézmény felett, ezért sok mindent megtehetnek velünk.

Ráadásul azután, hogy a szigorú lezárások véget értek, elkezdtek elszivárogni a dolgozók. Ők sem bírják már elviselni ezt a feszélyezett, antidemokratikus légkört.

A vezetőség annyira fél a vírus betörésétől, hogy görcsösen ragaszkodik a szigorú, megelőzést szolgáló intézkedések betartásához. Például kötelező volt az orvosi maszkhasználat még a hőség idején is, textilmaszkot nem lehetett és ma sem lehet használni. Ez szigorúbb a központilag előírt maszkviselési szabályoknál!

Mi már attól félünk, hogy lassan, de biztosan nem marad, aki ellásson bennünket. Az itt maradt dolgozók rettentően túlterheltek, ebből adódóan türelmetlenek és ingerültek is. Délelőtt 3-6, délután 2 ember látja el a 70-80 fős osztályok lakóit, akik közül 20-25 súlyos fekvőbeteg. Előfordul, hogy nem tudják megoldani a heti egyszeri fürdetést sem, ami nyáron eléggé kínos. Ezeken a nagy létszámú osztályokon minden nap van orvoslátogatás, mert korukból adódóan betegeskedőbbek az ott lakók, heti szinten jön a mentő és a halottaskocsi. Általában a rosszullétek, elhalálozások is délután esnek meg, ilyenkor a két nővérre hárul a mentő, az orvosi ügyelet, a halottszállítók, a hozzátartozók értesítése, plusz még a többi lakó ellátása. Ez a helyzet mindenkit, dolgozót és lakót egyaránt nyomaszt.

Most már hónapok óta szabadon élünk, de mégis tele vagyunk félelemmel. Félünk a munkaerőhiányból fakadó szigorításoktól, hogy nem lesz elég ember, aki elláthatna bennünket. Rettegünk az újabb, a negyedik hullámmal járó immár harmadik lezárástól, ami ki tudja, meddig fog tartani. Még a legöregebb lakók is börtönhöz hasonlítják a járványügyi intézkedések miatt hozott benti szabályokkal súlyosbított körülményeket. És ha ők is így érzik, akkor mit szóljunk mi, 30-65 év közötti, ép értelemmel, munkával rendelkező, mozgásfogyatékossággal élő emberek?

Mint arra már utaltam, az ENSZ és az EU illetékes bizottságai évek óta figyelik a Magyarországon fogyatékossággal élők jogainak érvényesülését, a társadalmi helyzetüket. Mind azt állapították meg, hogy hazánkban a fogyatékossággal élőket az élet minden területén rendszerszinten elnyomják. A nagy létszámú intézményekben történő elhelyezésünk az emberi méltóságunkat sérti – az osztályunkon van olyan szerzett mozgáskorlátozott, aki több diplomával rendelkezik, mégis kénytelen elviselni ezeket a körülményeket, mert nemhogy a közelünkben, de országos szinten sincs olyan lakhatási lehetőség, ahol mi, mozgáskorlátozottak önállóan élhetnénk. Néhány helyen vannak ugyan kezdeményezések arra, hogy a több száz fős intézményekből kisebb támogatott lakhatásba kerüljenek az ott élők – de hiába, ha ezeket a kis létszámú otthonokat is ugyanazok vezetik, mint a nagy intézményeket. Több, mint félő, hogy ugyanazok a dolgok, szabályok köszönnek majd vissza az oda kerülőkre, amiket a nagy intézményekben tapasztalunk, ahol mi lakók nem mondhatunk szabadon véleményt semmiről, szigorú szabályok közé vagyunk szorítva, és közben nem tudunk semmit a bennünket érintő kérdésekről.

Megkerestem több képviselőt és a témával foglalkozó szakembert, hogy a segítségüket kérjem. Azt akarom, hogy nekünk, mozgáskorlátozott embereknek ne kelljen úgy élnünk a fizikai állapotunk miatt, ahogy mások se szeretnének élni. Történjenek valódi, pozitív változások! Legyen minél több, az önálló életet támogató lakás, ház, minden megyében. De zárjuk ki annak lehetőségét, hogy a nagy létszámú intézetek vezetői hatalmat gyakorolhassanak ezekben. Ne kelljen továbbra is eldugottan, szegregáltan, méltatlan körülmények között élnünk! Ne legyünk újfent hosszú hónapokra elzárva egy új hullám esetén, megfosztva mindentől, ami fontos! Hadd dolgozzunk, sportoljunk, találkozzunk szeretteinkkel, barátainkkal akárcsak úgy, mint a többi ember! Elég abból, hogy gyerekként kezelnek bennünket, mert felelősséget vállalni képes, autonóm emberek vagyunk!

Ügyfelünk anonimitást kért, hogy ne érhesse megtorlás a szöveg megjelentetése miatt.

(Címlapi illusztráció: piqsels.com)

Támogass bennünket, hogy továbbra is segíthessünk a jogaid érvényesítésében!