Évente ezer gyerek hiába várja, hogy örökbeadják - derült ki az SOS Gyermekfalvak friss kutatásából.
Ahelyett, hogy az állam segítene nekik is családra találni, az egy évvel ezelőtti törvénymódosítással még inkább elvágta a lehetőségét annak, hogy örökbefogadják őket.
A gyermekvédelmi világnap kapcsán örökbeadott gyerekek történetein keresztül mutatjuk be, hogy mennyire más sors vár azokra, akik szerető családra lelnek, és azokra, akik benne ragadnak a gyermekvédelminek nevezett, sokszor embertelen rendszerben.
2016 óta először esett ezer alá az örökbefogadások száma, miközben dupla ennyi az örökbefogadható gyerek. Pedig a gyerekek számánál jóval többen várnak gyerekre, csakhogy az örökbefogadást tervezők többsége három-négy évesnél fiatalabb, fehérbőrű, egészséges kisgyereket szeretne, míg az örökbe adható gyerekek között több az idősebb, roma származású, krónikus betegséggel vagy fogyatékossággal élő gyerek. Ez a tendencia eddig is ismert volt, ami sokkal riasztóbb, hogy egyre tágul az olló az örökbefogadásra váró és az örökbeadott gyerekek száma között,
a kormány pedig ebben a helyzetben tovább nehezítette a hátrányos helyzetű gyerekek örökbeadását.Az, hogy államtitkári engedélytől tették függővé az örökbefogadást az egyedülálló emberek számára, pusztán politikai célokat szolgált, amellyel a gyerekre vágyó egyedülállókat, és az azonos nemű párokat is diszkriminálták, akinek párként nincs lehetőségük az örökbefogadásra. A cél nyilvánvalóan az ő szülővé válásuknak ellehetlenítése volt, hiszen a módosítás jól beleillett a kormány homofób intézkedéseinek sorába.
De a döntéssel nem csak az azonos nemű párok életét nehezítették meg a döntéshozók. Az egyedülálló szülők eddig is a lista végén álltak, így jellemzően olyan gyerekeket fogadtak örökbe, akikre sorra nemet mondtak a házaspárok. A törvénymódosítással ezektől a gyerekektől is elvették az esélyt, hogy családban éljenek. Minket az ő helyzetük érdekelt. Az alább összegyűjtött, örökbefogadó szülőktől és szakemberektől származó történetekből kiderül, mennyire más sors vár azokra, akik megkapják a lehetőséget arra, hogy családban éljenek, mint azokra, akiket az állam véd meg.
Gergő története
Az örökbefogadni vágyók sora igen hosszú, ám a többség kisbabát szeretne. Így azoknak a gyerekeknek, akik elhagyták a totyogós kort, minden nappal csökken az esélyük, hogy gondoskodó családi körben nevelkedjenek fel.
Ha szerencséjük van, egy ponton talán bekerülnek a nemzetközi örökbefogadó rendszerbe. Ennek a szerencsének az az ára, hogy egy idegen kultúrába kell beilleszkedniük, a magyar gyökereiket sokszor teljesen maguk mögött hagyva. De sokkal nagyobb az esélye annak, hogy beragadnak a nevelőcsaládi rendszerben, majd 18 évesen egyedül, támogatás nélkül nézzenek szembe a világ és az élet kihívásaival.
A mi kis Gergőnk szülőanyukájával is ez történt – mivel nagyobb gyerekkorában vették állami gondozásba, esélye sem volt arra, hogy örök családot kapjon, majd mikor kiskorúként életet adott a mi kis Gergőnknek, senkire nem számíthatott. Nem meglepő, hogy ezek után Gergő is állami gondozásba, majd nevelőcsaládba került.
Két és fél éves volt, mikor megismertük. Addig rajtunk kívül nem akadt olyan magyar ember, aki örökbe fogadta volna, és ezzel megszakította volna a családjában elindult szomorú, és súlyos láncolatot.
Gergő egy kis, szegény faluban nevelkedett 5 másik nevelt gyerekkel, igen szűkös körülmények között. A házban minden könyv, festék, és színes ceruza magas polcokon volt, hogy a kisebbek nehogy tönkretegyék őket. A számára elérhető játékok szinte mind töröttek, hiányosak, vagy sokkal kisebbeknek valók voltak.
Gergő kezében addig nem volt könyv, amíg hozzánk nem került és soha nem olvastak neki, mivel a nevelőszülők szerint ehhez még túl kicsi volt. A környéken nem volt egyetlen játszótér sem, így amikor két és fél évesen elvittük játszóterezni a szomszéd faluba, voltaképpen fogalma sem volt, hogy mit kezdjen magával.
A szókincse talán 50 szóból állt. Ezeket legtöbbször alig-alig értettük, és az első hetekben el se tudtuk képzelni, hogy beszédfejlődési nehézségeivel hogyan tud majd beilleszkedni a mi kétnyelvű családunkba.Szemmel láthatóan alultáplált, pici gyerek volt, mindössze 86 cm magas és 7 kg. Lehajtott fejjel járkált a házban, és a nyelvével játszott folyamatosan. Csak mikor a piros kis műanyag három kerekű motorjára ült, akkor csillant fel a szeme, ahogy bravúrosan szlalomozott kint az udvaron.
Mikor végre hazavihettük magunkkal, egy-két hónap alatt eszméletlen sebességgel érte el a korának megfelelő beszédfejlettségi szintet. Körülbelül két hónapja lakott velünk, amikor egyik este mosolyogva hallgattuk a válaszát, mikor vacsorázni hívtam: „ Most ne, most éppen matricázok ” .
Ugyanez a kisgyerek két hónappal korábban csak egy-egy szót mondott, és dührohamot kapott az állandóan ujjai köré csavarodó matricáktól.
Nem kétséges, hogy
kisfiunk szárnyakat kapott egy kis figyelem és sok szeretet hatására. Ma, három évvel később, nemcsak a családban beszélt két nyelven perfekt, hanem időközben egy harmadik nyelvet is elsajátított, egy kéttannyelű oviban. 109 cm magas lett és 17 kg, tehát fizikailag is felzárkózott a kortársaihoz. Imád számolni, 5 és fél évesen egy számjegyű számokat már fejben összead, kivon. Az ABC összes betűjét le tudja írni, sőt, elkezdett szavakat is kezd összeolvasni, és az utakon formáról felismeri az összes autómárkát. Nagyon szereti a könyveket: ha új helyen vagyunk, a játékok helyet szinte mindig a könyvespolchoz megy először.
Ma már egyértelműen látszik, hogy a kisfiunk igen érdeklődő, fogékony, és imád tanulni. De ezt a benne rejtőző fényes kis csírát nem lehetett ilyen világosan látni két és fél éves korában. És ez a kis csíra akár el is halhatott volna.
Zsóka története
Huszonéves vagyok és egyik éjjel megálmodom a kislányomat: két fekete varkocsa van és tudom, hogy cigánylány...
37 vagyok, mikor megcsörren a telefon, hogy Borsodban szülőkre vár egy 2013 januári kislány...
Az aktabetekintéskor olvassuk az érthetetlen latin szavakat, a gondozatlan terhességet, koraszülöttséget, agyvérzést, tüdőproblémát, elhanyagoltságot, csecsemőotthont és nagy kő esik le a szívünkről, amikor kiderül, hogy szerető nevelőcsalád vigyáz rá hat hónapos kora óta...
Szalad elénk a két kis varkoccsal, nem tudja, kik vagyunk és miért jöttünk...
Oldalról nézzük, ahogy első örökbegyerekünkkel egymásra találnak...
Az ismerkedés izgalmas és felejthetetlen napjai, első közös élmények...
A hazaérkezés és az első este (a nevelőcsaládtól kapott Máté babával alszik el sírdogálva)...
„Csálád vágyunk” – kiabálja palócosan és végre nem néninek és bácsinak szólít minket...
Ül Máté babával az akvárium előtt és suttogja: „itt maradunk, jó itt nekünk”...
„Együtleszünktovárais, 8évesenisegyütleszünk”– írja egy lapra 7 évesen és mutatja Máténak…
Máté baba az eltelt 5 évben új ruhát, cumit, kiságyat, takarót kap; jön velünk mindenhova, ringatjuk, etetjük, altatjuk, ha Zsóka kéri… mindent megveszünk és megteszünk neki, amire egy kisbabának szüksége van, és csak később tudatosul, hogy Máté baba nemcsak Zsókát: az egész családot gyógyítja.
Dzseni története
17 évesen került a gyermekvédelmi szakellátás rendszerébe, történetesen egy lakásotthonba – így találkoztam Dzsenivel először, a nevelője voltam. Roma származású volt, kamasz és állapotos. Értelmi képességei alulmaradtak az átlaghoz képest: Dzseni ekkor még csak 6. osztályos volt.
Ő úgy fogalmazott, hogy azért lett terhes, mert elhitte, amikor a 14 éves Ricsi azt mondta neki, hogy „az övéből még nem jön olyan, amitől teherbe eshet…” Dzseni szerelmes volt, hitt a fiúnak, aki a terhesség hírére természetesen azonnal felszívódott.
Az édesanyja nem bírt Dzsenivel, aki folyamatosan megszökött otthonról. Mivel közben súlyos egészségügyi problémái is lettek és látását is elveszítette, a Családgondozó Dzseni kiemelését javasolta.
A Lakásotthonban cél volt, hogy Dzseni haladni tudjon az iskolai tanulmányai terén is. Sajnos nem jártunk nagy sikerrel: Dzseninek a 7. osztály befejezéséig sikerült eljutnia 18 éves korára.
A terhesség problémamentes volt. Dzseni érzelmileg ragaszkodott a benne növekvő magzathoz, még akkor is, ha az élettani folyamatokból sok mindent nem értett. Egy nap azzal jött, hogy nem mer már pisilni, hiszen elég nagy már a baba, és fél, hogy kipisili valamely testrészét. Több alkalomra volt szükség, míg különböző szemléltető eszközökkel végül el tudtuk magyarázni neki, hogy ez hogyan is történik benne.
A baba időre megszületett, Dzseni anyás elhelyezést kapott, utógondozói ellátottként. Az első pár hónap látszólag mesésen telt, de Dzseni egy napon nem tért vissza a kimenőről. „Nem tudok így bezártan élni” – írta. A gyermeke nevelőszülőkhöz került.
Közel egy évvel később Dzseni felvette a kapcsolatot a nevelőszülői családdal. Látogatta lányát, voltak tervei, de mindeközben drogozni kezdett, hogy el tudja viselni azt a világot, ami körülveszi… fájdalomcsillapítóként használta a szereket. Prostituált lett, mert szüksége volt drogra: főleg ginát és kristályt használt, melyre „legegyszerűbben” így, ezzel a „munkával” tudott pénzt szerezni. Brutális helyzetekbe keveredett bele: pórázra kötözték, bezárták, megverték, megerőszakolták. Egy idő után már nem látogatta a kislányát, mert ebben az állapotában nem volt rá képes.
Az őt ismerő szakemberek segítő kezét nem tudta megfogni, nem volt alatta védőháló.Mikor Dzseni kislánya iskolakezdés előtt állt, Dzseni meghozta azt a döntést, hogy örökbe adja a nevelőszülőknek lányát. A nyílt örökbefogadás mellett döntött, hogy szabadon kapcsolatot tarthasson vele, még akkor is, ha tisztázódott benne, hogy nem lesz képes egyedül nevelni gyermekét. A döntés nagyon megkínozta őt, de tudta, hogy gyermeke jó helyen lesz. A kislánya is tudott a helyzetről: ő azt szerette volna, hogy a róla közel hat éve gondoskodó nevelőszüleivel maradhasson majd, és ezt az igényét az édesanya felé is meg tudta fogalmazni.
Dzseni a gyámhatóságon végül megtette a nyilatkozatot. Rögtön másnapra megbánta. Tulajdonképpen beleroppant a döntésébe és újra teherbe esett… a történet pedig kezdődött elölről, betűről betűre ugyanígy.