- Hamarosan szavaznak a törvényről, amellyel a kormány bárkit kiszoríthat a nyilvánosságból – a sajtót, a civileket, a kritikus véleményeket.
- A javaslat tartalmát még sok kormánypárti politikus sem ismeri, miközben az egész társadalmat érinti.
- A TASZ egyik munkatársa személyesen keresett fel egy fideszes önkormányzati képviselőt, hogy elmondja: ez a törvény félelmet kelt benne.
- Egyetlen ilyen beszélgetés nyilván nem tesz csodát, de lépés lehet egy szétszakított ország gyógyítása felé.
Kevesebb mint két hét múlva várhatóan elfogadják azt a Putyini mintára készült törvényt, amellyel a kormány bárkit ellehetetleníthet – civil szervezeteket, sajtót, piaci szereplőket –, akit ki akar szorítani a nyilvánosságból.
Én pedig épp egy fideszes önkormányzati képviselő irodájában ülök, és arról beszélek neki, hogy félek. De hogy jutottam el idáig?
Ez a törvény bennünket is érint. Ha nem dolgozhatunk, nem tudunk évente több ezer embernek jogi segítséget adni.
Hiába nagy a törvénytervezet elutasítottsága, a kormány és a javaslatot beterjesztő képviselők láthatóan nem rettenek ettől vissza. Zártak, és magabiztosan viszik végig a korlátozó szándékot.
Közben viszont azt is érzékeljük, hogy a rendszer, ami emberekből áll, repedezik. Nem csak miniszterek és országgyűlési képviselők alkotják, hanem például több ezer fideszes önkormányzati képviselő is, akik elérhetők a saját településeinken, kerületeinkben. Nem ők hozzák a törvényeket, de a társadalmi feszültségeket ők is érzik. A hatalomhoz pedig sokkal közelebb állnak. Velük érdemes lehet beszélni.
Én is ezt próbáltam meg. Az esetemben több kormánypárti képviselő is szóba jöhetett volna, ezért utánanéztem, ki tűnik nyitottnak, emberileg megbízhatónak, olyannak, akitől akár megvennék egy autót. Végül tőle kértem egy időpontot. A telefonban még nem árultam el, miről szeretnék beszélni. Nem is tudtam, hogy később írni fogok erről. (Ezért is írom név nélkül ezt a beszámolót. Azt gondolom, hogy az ő esetleges leleplezése pont azt romobolná le, amit építeni igyekeztem.)
A beszélgetés reggelén eldöntöttem, hogy őszinte leszek. Azzal kezdtem: számomra ez a törvény, és az, ahová a közélet jutott, félelmetes. A képviselő végighallgatott. Nem vágott közbe, nem próbált meggyőzni. Látszott, hogy ő is zavarban van – ahogyan én is. Egyetértettünk abban, hogy a polarizáció rossz, mégis mindent áthat.
A törvényről viszont nem tudtunk mélyen beszélni. Úgy tűnt, valóban azt hiszi, hogy az „átláthatósági törvény” technikai jellegű. Nem tudta, pontosan mit tartalmaz.
És nem ő az egyetlen. A Fidesz politikusainak és szavazóinak jelentős része sincs tisztában a javaslat részleteivel és valódi hatásaival, nyilván nem véletlenül.
Aki szeretné egy fideszes ismerősének - vagy akár hozzám hasonlóan a helyi kormánypárti képviselőjének - elmagyarázni, hogy miről is van szó, annak ajánlom Dezső András útmutatóját.
Ezt még egy fontos szemponttal egészíteném ki: gyakori vád, hogy a civileket külföldről támogatják. Ami igaz, de egyáltalán nem úgy, ahogy a propaganda sugallja. A TASZ-t is támogatják külföldi magánalapítványok, például olyan gazdag emberek, akik fontosnak tartják azokat az értékeket, amelyeket mi képviselünk. Az a céljuk, hogy tudjunk magyar embereknek segíteni.
Magyarországon nem igazán akad olyan filantróp milliárdos, aki emberi jogi munkát finanszírozna. Ezért ilyen mértékű támogatás itthonról egész egyszerűen elképzelhetetlen.
Mi a fideszes képviselővel nem jutottunk el oda, hogy érdemben vitassuk meg, miért árt ez a törvény minden magyar állampolgárnak. De ez nem baj. A baj az, hogy ma már szinte lehetetlen demokratikus keretek között együtt élni, mert nem vitapartnert, hanem ellenséget látunk a másikban. Ez a polarizáció nem véletlenül alakult ki, de nem is oldható meg harccal, most gyógyításra van szükség.
Abban egyetértettünk a képviselővel, hogy több ilyen személyes találkozásra lenne szükség. Kezet fogtunk, és mosolyogva váltunk el. Nem tudom, ő mit érzett ez után a feszültségekkel teli beszélgetés után, de én könnyebb szívvel jöttem el.
Nem kell, hogy már az első beszélgetés eredményt hozzon. Elég, ha egy olyan emberrel ülünk le, aki – ha akar – közvetlenül tudja jelezni a hatalom felé, hogy a környezetében sokan félnek, bizonytalanok, kiszorítva érzik magukat.
Mert a hatalom döntései nem elvont intézményeket érintenek, hanem embereket. Embereket, akiknek arca és hangja van. Akikkel kezet lehet fogni.
Meg kell mutatnunk, hogy mindannyian méltósággal bíró polgárok vagyunk. Mert ha ez elfelejtődik, akkor vagy szavazógéppé, vagy célponttá silányulunk a hatalom szemében. Ez ellen csak személyes kapcsolatok építésével lehet tenni. Mert több köt össze, mint ami elválaszt.
És nem érdemes azt várni, hogy egy ilyen beszélgetés azonnal megváltoztat valamit. Inkább tekintsünk rá úgy, mint egy apró, de fontos lépésre a mesterségesen szétszakított társadalom gyógyításában.
Ehhez nyitottság kell. Készen kell állnunk arra, hogy engedjünk a saját meggyőződésünkből, és közös pontokat keressünk, mert biztosan vannak. Ne győzni akarjunk, mert akkor ellenfelek leszünk. És ne bűnbakokat keressünk, hanem azokat a szándékokat, amelyek – ha máshogyan is – de bennünk mind ott vannak.
Mert végső soron ugyanazt akarjuk: egy élhetőbb, igazságosabb világot, nekünk és a gyerekeinknek.
