Össznépi ügynökkereső: nem mindenki teheti meg, hogy tisztára mossa a nevét, bármi miatt is szerepel az adatbázisban
A kormány egy helyes célhoz választott rossz eszközt, amikor válogatás és kontextus nélkül zúdította a társadalomra emberek ezreinek személyes adatait.
November 4-én sokak múltjának vált egy-egy fontos szelete nyilvánossá, ezzel együtt sokak jelenét is felforgatták a nyitottaktak.hu-n közzétett adatok.
- Egy középiskolai tanárnő régi tanítványai a közösségi médiában szembesültek azzal, hogy szeretett tanáruk neve szerepel az adatbázisban. Az viszont már sehonnan nem derült ki, hogy a tanárnő valójában soha nem működött együtt az állambiztonsággal.
- Egy mérnök szomszédai azt olvasták, hogy az idős férfi ügynök volt, miközben arról, hogy hogyan kényszerítették őt együttműködésre az állambiztonság emberei, és mit tett valójában, semmit sem tudhatnak meg.
- Egy orvosnak a gyerekei mondták el, hogy melyik barátja jelenthetett róla évtizedekkel ezelőtt, pedig ő ezt soha nem akarta volna megtudni.
- Egy fiatal ügyvéd az interneten találkozott elhunyt nagyapja nevével az ügynökök között. Már soha nem kérdezheti meg tőle, mi történt valójában.
- Egy egykori bolti eladó évtizedek óta visszavonultan él, semmilyen közéleti szerepet nem vállal, tegnap mégis bárki számára megismerhetővé vált életének egy fél évszázadnál is régebbi epizódja, amit szégyell, és maga mögött szeretett volna hagyni.
- Egy portás, aki az állambiztonsági szolgálatokkal kényszerből működött együtt, a rendszerváltás után felkereste azokat az embereket, akikről jelentett, mindannyiuknak elmondta a történteket és vállalta tettei morális következményeit. Most ő is azzal szembesült, hogy a neve megjelent a szabadon kereshető adatbázisban.
A fenti példák nem konkrét emberekről szólnak, hanem olyan rendszerszintű hibákat illusztrálnak, amelyek a most nyilvánosságra került, a közbeszédben ügynökaktáknak nevezett iratok közzétételéből fakadnak.
Le kell szögeznünk: a múlt feltárása, az elnyomó rendszerek bűneinek megismerése, az azokért felelős elkövetők tetteinek morális elítélése, a nyílt és demokratikus közbeszéd megkövetelik, hogy az állambiztonsági szolgálatok fennmaradt iratai ne maradjanak titkosak. Helyes és jogszerű, ha ezeknek az adatoknak az elzárása véget ér. Az is világos, hogy a TISZA Párt választási programjának fontos ígérete volt az ügynökakták megismerhetővé tétele, amivel valós társadalmi igényre akart választ adni a kormány és az Országgyűlés.
A döntéshozók azonban a helyes és széles körben támogatott célok érdekében is csak olyan eszközöket alkalmazhatnak, amelyek nem sértik indokolatlanul vagy aránytalanul az emberek egyenlő méltóságát. A demokrácia éppen abban különbözik az elnyomó rendszerektől, hogy a társadalmi elégedettség érdekében nem áldoz fel egyéneket, és nem tekinti járulékos veszteségnek az egyéni tragédiájukat.
A 6-os kartonok és a mágnesszalagok adattartalmának válogatás és kontextus nélküli közzététele viszont éppen ehhez vezetett: a hatalom helyes és üdvözlendő célok eléréséhez rossz eszközt választott, amellyel tömegesen sértette meg magyar emberek jogait, miközben a maga elé kitűzött célokat – legalábbis részben – aláásta.
A jó célok sem indokolnak korlátlan nyilvánosságot
Érthető, hogy tudni akarjuk, kik működtették a diktatúra állambiztonsági rendszerét, kik jelentettek másokról, és kiknek kellett volna már régen számot adniuk a múltjukról. De az ügynökakták nyilvánosságáról szóló, évtizedek óta folyó politikai, erkölcsi és történeti vitában eddig kevés szó esett arról, hogyan lehet összeegyeztetni az iratok megismerhetősége mellett szóló és az azzal ellentétes, de egyaránt jogos érdekeket. Pedig a jog éppen az ilyen nehéz kérdések eldöntésére való: segít meghatározni, hogy mely érdekek, milyen feltételekkel élvezhetnek elsőbbséget másokkal szemben, és hol húzódnak az érvényesítésük határai. A mostani szabályozás megalkotásakor azonban éppen ezt a mérlegelést mulasztották el.
Az állambiztonsági iratok megismerhetősége számos különböző célt szolgál. A törvény ezek között említi az áldozatok információs kárpótlását, az érintettek és leszármazóik múltjának megismerését és értelmezését, a történelmi múlt tudományos feltárását, a közélet átláthatóságát, a demokratikus közéleti vita elősegítését, valamint a nemzeti emlékezet és a történeti örökség megőrzését.
Mivel ezek a különböző célok más és más szintű hozzáférést tesznek szükségessé, ezért nem szabad minden érintettet és minden adatot egyformán kezelni.
Az egykori megfigyeltek információs kárpótlásához arra van szükség, hogy ők maguk megismerhessék, mit tudott róluk az állambiztonság, és kik szolgáltattak információkat róluk. De ha erre valaki nem tart igényt, akkor nem szükséges őt kényszeríteni, hogy mások kíváncsisága miatt ezzel kelljen foglalkoznia.
Ha a családi múlt megismerése a cél, akkor lehetővé kell tenni, hogy aki szeretné, megismerhesse a saját családjára vonatkozó iratokat. Ehhez nincs szükség arra, hogy ezeket bárki más is szabadon böngészhesse az interneten.
A történelmi múlt feltárásához a kutatók számára kell hozzáférést biztosítani az iratokhoz. A kutatási eredmények bemutatásakor azoknak az érintetteknek a kilétét indokolt nyilvánosságra hozni, akiknek a megnevezése szükséges a történelmi összefüggések megértéséhez. Azt pedig, hogy ehhez kiket kell megnevezni, a történészeknek kell eldönteniük, nem a politikusoknak.
A közélet átláthatósága azok ügynökmúltjának széles körű nyilvánosságát követeli meg, akik közhatalmat gyakorolnak vagy gyakoroltak, vagy a közéletet érdemben befolyásolják, befolyásolták.
A nemzeti emlékezet és a történeti örökség megőrzése pedig az iratok hiánytalan megőrzését indokolja, és annak biztosítását, hogy a fenti célok érdekében a jövő nemzedékek számára is rendelkezésre álljanak. Ezt az iratok szakszerű levéltári megőrzése, kutathatósága és a történelmileg jelentős dokumentumok nyilvánosságra hozatala szolgálja.
Vannak emberek, akiknek az ügynökmúltját nem szabad eltitkolni a nyilvánosság elől, és vannak, akiknek a múltját kifejezetten nyilvánosságra kell hozni. De vannak olyanok is, akiknek az adataihoz elegendő lett volna az egykori megfigyelteknek vagy a történeti kutatásokat végzőknek biztosítani a hozzáférést. Az, hogy egy adat megismerhetővé tehető, önmagában még nem indokolja, hogy azt bárki számára, korlátozás nélkül, az interneten közzé is tegyék.
Nincs azonban olyan helyes cél, amely valamennyi nyilvántartott személy adatainak korlátlan és kontextus nélküli internetes közzétételét indokolja.
A mostani szabályozás ezeket a különbségeket figyelmen kívül hagyja. Egyformán nyilvánosságra kerülnek egészen eltérő élethelyzetben lévő emberek adatai, tekintet nélkül a szerepükre, a körülményekre, az adatok megbízhatóságára, a közzététel céljára és annak következményeire. A közzétett adatok alapján nem lehet különbséget tenni a tényleges együttműködés és a puszta nyilvántartásba vétel között. Ugyanúgy kezeli a közéletet ma is befolyásoló egykori állambiztonsági közreműködőt, mint azt a magánembert, akinek semmilyen közéleti szerepe nem volt soha. Azt is, aki olyan helyzetben van, hogy megvédje magát – akár csak azért, mert még életben van –, és azt is, aki ezt nem teheti meg.
A nyilvánosságra hozott adatok önmagukban nem adnak hiteles képet az érintettek tényleges tevékenységéről. Egy beszervezési karton például azt a látszatot keltheti, hogy valaki besúgó volt, akkor is, ha az iratok összességéből vagy az azokat kiegészítő szakember magyarázatából éppen az ellenkezője derülne ki. De előfordulhatnak olyan esetek is, amikor a közzétett információ valóságtartalma nem vitatható, a nyilvánosságra hozatal mégsem szolgál semmilyen elfogadható célt: az érintett kiléte történelmi szempontból nem releváns, nem alakítja vagy alakította a közéletet és nem is gyakorolt soha közhatalmat. Attól még, hogy valami igaz, jogsértő lehet széles nyilvánosság elé tárni.
A szabályozás alapvető hibája, hogy az eltérő célokhoz igazodó hozzáférési szabályok helyett minden esetben ugyanazt, a lehető legszélesebb nyilvánosságot választja.
A szabályozást megalkotó és elfogadó kormányt, illetve az országgyűlési többséget azonban köti az a felelősség, hogy nem avatkozhatnak a polgárok életébe kényszerítő indok nélkül. Addig kell dolgozniuk, amíg meg nem találják a céljaikat megvalósító, de az egyéni jogokat is tiszteletben tartó megoldást. Ha ehelyett elfogadják, hogy a céljaik elérése egyes emberek jogainak és méltóságának feláldozásával jár, éppen azt az embertelen szemléletet idézik fel, amellyel az egykori állambiztonság is igazolta a működését.
Az, ahogy az adatokat közzétették, ráadásul alá is ássa azokat a célokat, amelyekre hivatkozva a teljes nyilvánosság mellett döntöttek. A megfelelő magyarázat és történeti kontextus nélkül, nehezen értelmezhető formában, esetenként téves vagy félrevezető adatokkal nyilvánosságra hozott adatbázis hamis képet alakít ki a múltról.
A tényleges együttműködés és a puszta nyilvántartásba vétel összemosása nem megbékéléshez, hanem megalapozatlan vádakhoz, téves következtetésekhez és súlyos sérelmekhez vezethet.
Az áldozatok információs kárpótlását sem szolgálja, ha a megfigyelteket akaratuk ellenére szembesítik azzal, hogy a környezetükben kik voltak a megfigyelők. A differenciálatlan közzététel a történelmi múlt hiteles megismerését nehezíti, a közéleti vitát félrevezetheti, és a múltfeltárásba vetett társadalmi bizalmat is gyengítheti.
Nincs még minden veszve
A már nyilvánosságra hozott adatok esetén is dönthet úgy a jogalkotó vagy a levéltár, hogy azokat újabb szűréssel vagy további, kiegészítő magyarázattal pontosítja. Ha az iratok arra utalnak, hogy valaki nem működött együtt az állambiztonsággal, az adatait el kell távolítani a bárki számára hozzáférhető adatbázisból, vagy a levéltárnak egyértelműen jeleznie kell mellettük, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján az illető nem okozott kárt másoknak. Ezt akkor is meg kell tennie, ha az érintett nem kéri. A kormány azt is ígérte, hogy februárban újabb adatcsomagot tesznek közzé. Ha demokratikus módon, a magyar emberek jogainak tiszteletben tartásával akarnak eljárni, akkor egyetlen oldal sem kerülhet nyilvánosságra úgy, hogy hozzáértő szakemberek – szigorúan egyénenként és iratonként – nem mérlegelik, hogy melyik célt szolgálja a közzététel, és hogy ez a cél megköveteli-e a teljes nyilvánosságot.
Ha az állam nem orvosolja a már megtörtént jogsértéseket, és a következő adatcsomag közzétételével újabbakat idéz elő, számolnia kell azzal, hogy az érintettek joggal fordulnak bírósághoz, hogy érvényesítsék az állammal szembeni igényeiket.
A demokratikus közösség önismeretéhez nem a szabadon kereshető adatbázisok, a legnehezebb kérdésekre adott leegyszerűsítő válaszok, hanem a polgárok méltóságát tiszteletben tartó, tisztességgel lefolytatott közéleti viták járulnak hozzá. Nem késő így beszélgetnünk egymással nekünk, magyaroknak.
Dojcsák Dalma, a TASZ ügyvezető igazgatója és Szabó Máté, a TASZ szakmai igazgatója