„Magyarországon ez egy bevett szokás, hogy ha beteg a gyermek, akkor annak intézetben a helye, és kész..." - mondja Réka, a film készítése óta az intézetben betegség következtében elhunyt Tomi édesanyja. Mert a halmozottan fogyatékos gyerekek szülei sokszor csak látszólag dönthetnek arról, hogy gyermeküket otthon nevelik-e fel, vagy intézetbe adják.
Különös szomszédaink – Fogyatékosok Magyarországon
A TASZ sorozata értelmi sérült, halmozottan fogyatékos és autista emberek helyzetét mutatja be. Milyen ma fogyatékosnak lenni a rendszerváltás utáni Magyarországon? Hogyan élnek a szomszédságunkban lakó, sokszor ismeretlen, számunkra különös emberek? Szociálpolitika és emberi jogok személyes perspektívából és tágabb összefüggésben. A hatodik részben Kun Katalin mesél magáról és családjáról és a szegénység mindennapjairól. A sorozat korábbi részei itt tekinthetők meg.
Tomi történetéről az első filmet tavaly készítettük. Az első film itt érhető el.
Magyarországon fogyatékos gyermeket nevelni gyakorta egyet jelent a szegénységgel és az elszigeteltséggel – de nem csak ezzel. Egyet jelent együtt élni annak a biztos tudatával, hogy előbb vagy utóbb gyermekük egy világtól elzárt tömegintézet lakója lesz. Legkésőbb akkor, ha a szülők és a testvérek – betegségük vagy haláluk miatt – nem tudják vállalni azt, hogy tényleges állami-önkormányzati segítség nélkül, munkájukat feladva és rendre három műszakban dolgozva neveljék és gondozzák gyermeküket. Az elválás kényszere és a jövő bizonytalanságának tudata ólomsúllyal nehezedik rá egész életükre.
Ki előbb, ki később kényszerül meghozni a döntést. Egyszer azért, mert a szegénység arra kényszeríti őket, hogy mindkét szülő munkába álljon – ha pedig sem iskola, sem munka, sem pedig nappali ellátás nem akad, akkor nincs más választás. Máskor azért, mert az egyik szülő elhagyta a családot, új pár találására pedig csak akkor van esély, ha nincs fogyatékos gyerek a családban. Az is gyakori ok, hogy – ahogyan Tomi esetében is történt – iskolát csak egy távoli intézetben találnak, ahová lehetetlen megoldani a napi oda- és visszautat, a szakértői bizottság viszont csak ezt a megoldást tudja ajánlani a családnak. A döntést a szülők hozzák meg, de egy ilyen választás nem tekinthető szabad elhatározásból meghozott beutalásnak: a jóléti rendszer nyomása alatt kényszerülnek így dönteni.
Az elválás pedig mind a gyermek, mind a család számára súlyos következményekkel jár. A szülők és testvérek számára a lelkifurdalás és a bűntudat életre szóló terhét, az intézetbe kerülő gyermek számára pedig egy bezárt élet nyitányát jelenti. Az intézetbe költözés sokkja után közösen megélt tapasztalatuk pedig az egymástól való elszigeteltség és kapcsolatuk fokozatos bizonytalanná válása. A látogatások sokszor egyre ritkábbá válnak, végül teljesen meg is szakadhat.
Szülők rendre arról számolnak be, hogy az intézet munkatársai nem adnak kellő információt arról, ami az intézetben történik, sokszor ingerülten és röviden válaszolgatnak csak, idegesen igyekeznek megnyugtatni a távolról telefonáló családtagokat. A gyerek – ha tud is beszélni – nem szívesen mesél az intézeti életről. Vannak, akik arra panaszkodnak, hogy gyermekük testén sebeket, elváltozásokat találnak, és soha nem tudják meg, vajon honnan erednek ezek. Látogatáskor pedig egy másik embert találnak: a korábban vidám, közlékeny családtag magába fordult, közönyös és apatikus lett.
Az intézetben élőket sokszor senki nem látogatja, és a családok sokaságában a fogyatékos gyermek testvére van, hogy nem is tud arról, hogy öccse vagy húga egyáltalán létezik. Néha évtizedekkel később, egy fiókból előbukkanó anyakönyvi kivonat hozza a felismerést, hogy létezik a soha nem látott testvér.
A magyarországi intézetcentrikus ellátórendszer talán legfontosabb vonása az, hogy elszigeteli egymástól az embereket: nem csak a fogyatékos személyeket választja el a tágabb világtól, hanem a családtagokat is megfosztja gyermeküktől.
A TASZ köszöni a Fodor családnak, hogy megosztották velünk történetüket.
Verdes Tamás