Az otthoni ápolás zsákutcája című bejegyzésre érkezett erős reakciók miatt úgy gondoltam, érdemes még egyszer körüljárni a kérdést. Az alábbiakban amellett érvelek, hogy az ápolási díj felfutása mögött a szociális rendszerből való kimenekülés, a megroppant munkaerő-piac, nem pedig a felhasználók szükségletei állnak.
Menekülés a szociális otthonokból
Többen is úgy értelmezték a bejegyzést, mintha abban az otthoni ápolással szemben az intézményes ellátás előnyeiről írtam volna. Ilyenről szó sincsen. A TASZ a totális intézetek és az intézetcentrikus ellátórendszer következetes kritikusa. Legyen egyértlemű: a hazai szociális otthonok rendszere, rettegett kastélyaival és pusztákba szórt barakkjaival, raktárépületeivel együtt úgy embertelen, ahogyan van. Méltatlannabbat annál, mint hogy valakinek ilyen helyen kelljen élnie, nehéz elképzelni. Márpedig Magyarország itt és most ezt az egyetlen szolgáltatásnak hazudott lehetőséget kínálja fogyatékos állampolgárai sokaságának. Ezért van az, hogy az otthoni ápolás ma a többség számára az egyetlen emberségesen választható lehetőség.
Biztosan vannak kivételek, de a többség számára az otthoni ápolás nem választás, hanem kényszer. Az intézetek nem csak a jogfosztás melegágyai, de egyik legfontosabb funkciójuk az, hogy félelmet keltenek és taszítják lehetséges felhasználóikat. Egy társadalomnak pontosan ilyen intézményrendszerre van szüksége akkor, ha el akarja érni, hogy fogyatékos állampolgárairól – alkotmányos kötelezettségei és európai jóléti hagyományai ellenére – ne kelljen gondoskodnia, hanem az kizárólagosan a családok belügye legyen. Az otthoni ápolás kiterjedt és terjedő gyakorlata ennek az intézményrendszernek köszönhető.
Kiszorulás a munkaerő-piacról
És persze van egy másik kényszerítő erő is az otthoni ápolás mögött, ez pedig a krónikus alulfoglalkoztatottság - ahogyan több hozzászóló is felhívta a figyelmet. A magyarországi szociális rendszer szorosan összeépült a foglalkoztatási struktúrával: a szociális szolgáltatások sok esetben nem azt a célt szolgálják, hogy a felhasználók tényleges szükségleteit elégítsék ki, hanem valójában a foglalkoztatottak, például az intézeti dolgozók vagy önkormányzati segélyosztók igényeire épülnek rá. Jól látható ez abban, hogy a szociális szolgáltatások -- különösen a bentlakásos otthonok -- sűrűsödési pontjai sok esetben egybeesnek az alul-foglalkoztatott térségekkel.
Hasonló jelenség az ápolási díj vonatkozásában is létezik: Észak-Magyarország és Nyugat-Magyarország között két-háromszoros különbségek tapasztalhatók az ápolási díjban részesülők népességen belüli aránya között. Az összefüggés tisztázásához szükség lenne egy alaposabb kutatásra, de védhető hipotézisként legalábbis megkockáztathatjuk: a különbség hátterében a foglalkoztatottsági szerkezet meghatározó lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy az ápolásban lévő személyek legalább egy része nem csak saját, hanem részben családja szükségletei miatt is vesz részt otthoni ápolásban, a családok pedig hajlamosabbak az otthoni ápolást választani akkor, ha nincs más elérhető munkahely.
Minél sötétebb árnyalatú az adott megye, annál többen igényelnek ápolási díjat. (Ápolási díjban részesítettek havi átlagos száma tízezer főre vetítve, 2012 (KSH) [Jász-Nagykun-Szolnok megyére vonatkozó adatok nem szerepeltek a KSH tájékoztatási adatbázisából letöltött táblázatban] A térképet a Geox segítsége nélkül nem tudtam volna elkészíteni.)
Az ápoltak szükségletei
Az otthoni ápolás terjedése mögött sokkal inkább egy menekülésre ösztönző szociális rendszer és a munkaerő-piac rendszerváltás utáni összehúzódása, és sokkal kevésbé az “ápoltak” szükségletei állnak. Az otthoni ápolás felhasználói, maguk a fogyatékos személyek ugyanis sokszor érzik elszigetelve, kirekesztve magukat, szeretnének iskolába járni, tanulni, ismerkedni, függetlenné válni, majd fokozatosan bekapcsolódni a felnőttek életvilágába és kapcsolatrendszerébe. Az otthoni ápolásban való részvétel, a felnőtt éveknek a szülőkkel való eltöltése viszont ennek akadálya lehet.
Ez független attól, hogy milyen körülmények között és milyen légkörben él valaki, és akkor is igaz, ha a mai szociális rendszerben egyelőre az otthoni ápolás a legjobb megoldás. A családról való leválásnak nem kedvez az, ha egy fogyatékos személyről egész életében csak a családja gondoskodik.
Túl az otthon vagy intézet dilemmán
A szociális otthonnak ma csak az otthoni ápolás az alternatívája, de ennek nem kell mindig így maradnia, és nem szükségszerű, hogy családok és fogyatékos vagy idős személyek ezeken a kényszerpályákon morzsolódjanak fel. Ez véleményem szerint akkor lesz lehetséges, ha az ápolási díj emeleléséért vívott küzdelem helyett a közösségi életbe való beilleszkedéshez szükséges szolgáltatások kialakításának számonkérése kerül előtérbe.
Verdes Tamás