“Aztán végül csak elkezdtem megint szedni azt a kurva gyógyszert, hogy anyám végre leszálljon rólam. Ment a turbó hiszti, hogy ha nem veszem be, megint bajt csinálok, és hogy ugye nem akarok kikötni a pszichiátrián, és hogy ha így viselkedem, ő leveszi rólam a kezét, és mehetek majd gondnokság alá, meg Szentgotthárdra, és a többi szarság, amivel fenyegetni tud.” Bálint naplóbejegyzése, 2014. október 1.
A folyamatos félelem attól, hogy elveszítik szeretteik támogatását és zárt intézetbe kényszerítik őket, megannyi pszichiátriai diagnózist kapott ember életének mindennapos velejárója. A félelem mögött pedig a hazai ellátórendszer szerkezete húzódik meg, amely képtelen arra, hogy nekik saját közegükben megadja a támogatás és a felépülés lehetőségét. A magyar pszichiátria egyik legfőbb terápiás eszköze a félelem fenntartása, e félelem révén pedig valamilyen elvárt normális viselkedés kikényszerítése.
“Elkezdtem szedni azt a kurva gyógyszert”
Magyarországon a nem-gyógyszeres terápiákhoz való hozzáférés a felső-középosztály vagy az annál is módosabb rétegek kiváltsága (az OEP ugyan támogatja a pszichoterápiás ellátást, de ennek mennyisége elenyésző, 10 ezer lakosra évente 15 munkaóra esik). Szinte csak és kizárólag a módosabbaknak van lehetőségük arra, hogy megfizessék a havonta legalább 20-30 ezer forintba kerülő professzionális pszichoterápiás szolgáltatásokat, amelyek személyre szabott és hathatós segítséget nyújtanak mentális problémáik menedzselésében, a fokozatos felépülésben. Egy-egy ilyen terápiás folyamat azonban éveket vesz igénybe, ezért stabil és viszonylag magas jövedelem nélkül ilyenbe belevágni nem lehetséges.
Első lépésként marad tehát a pszichiátriai járóbeteg-gondozásban való részvétel lehetősége. Pszichiátriai gondozóból mintegy 100-120 található Magyarországon. Ezek 2012-ben 31 ezer beteget láttak el. A pszichiátriai gondozók rendkívül túlterheltek, 2011-ben 1 224 000 munkabeszélgetést regisztráltak. Hazánkban 2012-ben 137 gondozó működött, vagyis egy esetre nagyjában 10-20 perc jutott. Ezek az orvos-beteg találkozók többnyire kimerülnek néhány formális kérdésben, majd gyógyszerfelírásban. Mindez azt jelenti, hogy a nem intézeti ellátásban lévő betegek számára a gyógyszeres terápián kívül voltaképpen semmilyen lehetőség nem adott. A gyógyszeres terápia nem ördögtől való, és sokszor valóban hathatós segítséget jelenthet, de az, hogy a kizárólag gyógyszeres terápiás megközelítés csak kivételes esetekben hoz gyógyulást, tudományos közhely. Vagyis: a szegényebbeknek nincs esélyük a gyógyulásra. A jövedelem és a társadalmi státusz mentén kettéválik a mentális problémával élők csoportja.
A módosabbak képesek rá, hogy olyan szolgáltatásokat vásároljanak, amelyek lehetővé teszik problémáik kezelését és elrejtését, a szegényebbek számára marad a pszichiátriai gondozók, a kizárólagosan gyógyszeres terápiák és bentlakásos otthonok zárt világa.
"Gondnokság alá, meg Szentgotthárdra"
Ha pedig a gyógyszeres terápia nem hoz megoldást, és a betegek nem képesek legalább szinten tartani az állapotukat, akkor megnő a kockázata annak, hogy elveszítsék családjuk támogatását, munkájukat és lakhatásukat, és hajléktalanná váljanak, kikerüljenek közösségükből.
Az utca egyetlen alternatívája pedig a bentlakásos intézet, amelyek sokszor az eredeti lakóhelytől távol találhatók.
A budapesti betegek – akik közé Bálint is tartozik – egy része számára van csak hely egy fővárosi otthonban, a legtöbben Szentgotthárdra, a nyugati határszélre kerülnek. És mivel a legtöbbjüknek esze ágában sincs oda menni, illetve ha lehetősége volna rá, azonnal elhagyná az otthont, gondnokság alá helyezik őket, hogy ezt ne tehessék meg.
A gondokság alá helyezés rendszere a fizikai elzárás jogi ekvivalense: esetükben azt jelenti, hogy nem dönthetnek arról, hogy hol éljenek, hanem tartózkodási helyükről gondnokuk határoz. A fizikai elzárást innentől fogva jogi felhatalmazás szentesíti, és az intézet elhagyásának esélye a minimálisra csökken.
Érthető, ha Bálint szedi a gyógyszert, mint a katonatiszt.
Verdes Tamás