Segíteni szerettek volna, de az ügyészség szerint bűnsegéddé is válhattak azok a civilek, akik részt vettek a tűcsere programokban. Erre a problémára hívta fel a figyelmet egy radikális, önfeljelentő akcióval egy fiatal pszichológus munkatársunk 2005-ben. A tűcsere programokban részt vevők jogi helyzetét két évvel később törvénymódosítással rendezték, de magát a programot azóta szisztematikusan elsorvasztotta az állam a budapesti önkormányzatokkal karöltve.
2019-ben ünnepeljük 25. születésnapunkat. Ennek alkalmából felelevenítjük a kezdeteket, illetve az elmúlt évek meghatározó pereit, fordulópontjait, eseményeit. Illetve megnézzük, azóta milyen változások történtek a számunkra fontos témákban.
Már a ‘90-es évek közepe óta működtek a tűcsere programok, amelyeket mind az AIDS terjedésének megfékezésén dolgozó nemzetközi szervezetek, mind a 2000-ben elfogadott Nemzeti Drogstratégia támogatandó és hatékony programnak nevezett.
A Legfőbb Ügyészség 2004-es álláspontja szerint azonban drogfogyasztás bármiféle céllal történő segítése bűncselekmény gyanúját veti fel, és a rendőrségnek kötelező eljárnia ilyenkor. Azaz a szociális munkások ellen is intézkedniük kellett volna, ha steril vagy használt tűt találnak náluk. Az Ab ezzel kapcsolatban hozott állásfoglalása szintén arra mutatott, hogy a tűcsereprogramban részt vevő segítők akár büntethetők is lettek volna, és úgy fogalmaztak, hogy csak a hatóságok önmérsékletén múlik, feljelentést tesznek-e ellenük.
Erre a helyzetre akarta ráirányítani a figyelmet Takács István Gábor, a Drogprevenciós Alapítvány és a TASZ munkatársa, amikor 2005. december 15-én, az AIDS-világnapján feljelentette saját magát a Fővárosi Főügyészségen.
Közlöm a nyomozó hatósággal, hogy a Drogprevenciós Alapítvány Tűcsere programjának munkatársaként rendszeresen steril inzulinos fecskendőt adok át intravénás drogfogyasztóknak azért, hogy ezzel az eszközzel biztonságosan adagolhassák maguknak a kábítószert, és ne fertőződjenek meg HIV kórokozóval, vagy más betegséggel" – állt az ügyészségnek átadott önfeljelentő levelében. Még bizonyítékokat, steril és használt tűket is vitt magával, de ezeket nem vették át tőle. Viszont a nyomozást annak rendje és módja szerint elindították ellene.
Segítettünk az akció megszervezésében, és ügyvédi segítséget nyújtottunk Takács István Gábornak, mert a szociális munkásokat és az intravénás drogfogyasztókat is súlyosan veszélyeztette a kialakult helyzet. Dénes Balázs, a TASZ akkori elnöke az MTI-nek azt mondta, hogy a tűcsereprogramok csak akkor tudják betölteni feladatukat, ha sem a droghasználóknak, sem a segítőknek nem kell tartaniuk a rendőri intézkedésektől. A rendőrség egyébként pozitív szereplő volt az ügyben, hiszen a Drogprevenciós Alapítvánnyal kötött megállapodás szerint a tűcsereprogramok helyszínén hagyták, hogy a szerhasználók leadják a használt tűket és újakat kapjanak helyette. Ezt a megállapodást akarták országos szintre is kiterjeszteni a civil szervezetek, de a Legfőbb Ügyészség állásfoglalása meghiúsította ezt. 2004-ben egyébként 1200 embert értek el a civilek a tűcsereprogrammal, és 80 ezer fecskendőt adtak ki, miközben az egész országban akár 10-15 ezer injekciós használó is lehetett.
Az ügyészség végül 2006-ban megszüntette a Takács István Gábor ellen indított nyomozást, és megállapította, hogy nem büntethető, viszont határozatában fenntartotta, hogy a tűcsere bűnsegédi magatartásnak minősül és veszélyes a társadalomra. Ez ellen természetesen panasszal éltünk.
Az ügynek elég furcsa vége lett. 2009-ben nekünk is csak véletlenül derült ki, hogy már két évvel ezelőtt, 2007-ben törvénymódosítás rendezte a tűcsere programokban közreműködő civilek és egyházi szervezetek jogi helyzetét. Ezzel az ügyészség álláspontja is megváltozott a kérdésben – erről azonban maguknak az érintetteknek elfelejtettek szólni.
Hiába a jogi helyzet rendezése, az elmúlt években a tűcsere programok fokozatosan ellehetetlenültek, miközben az igény továbbra is meglenne rájuk, sőt. Míg 2009-ben a tűcsere kliensek 98 százaléka heroint vagy amfetamint használt, 2015-ra már csak 20 százalékuk, a többiek dizájnerdrogokkal lőtték magukat. Ezeket sokkal gyakrabban injektálják a használók - napi 2-3 lövés helyett akár 10-15 alkalommal -, ezért megnövekedett az igény a steril tűkre is. Az erre adott állami támogatás viszont 2011-től lecsökkent, ezért a kiadott steril tűk száma is drasztikusan visszaesett. Mindez azt eredményezte, hogy 2011 és 2014 között közel kétszeresére nőtt a hepatitis C-vel fertőzött drogfogyasztók száma Budapesten.
Ennek ellenére az elmúlt öt évben az önkormányzatok fokozatosan ellehetetlenítették a tűcsereprogramokat, majd 2016 októberében Rétvári Bence az EMMI államtitkára is közölte egy parlamenti interpellációban, hogy az állam „szakított a tűcserével”, helyette a drogprevenciót választotta. Azóta a szakmai szervezeteknek többször is kifejtették, hogy az ártalomcsökkentés nincs a legfontosabb szempontok között. Pedig nem lett kevesebb szerhasználó, miközben a drogfogyasztási szokások jelentősen átalakultak, és egyre nehezebb elérni a segítségre szorulókat.
A józsefvárosi önkormányzat 2014 augusztusában bezáratta a főváros legnagyobb tűcsere programját (Kék Pont), emiatt körülbelül 3000 kliens maradt ellátás nélkül. Az ombudsmanhoz fordultunk, aki kimondta, hogy a tűcsere bezárása sérti az egészséghez fűződő jogot és szembemegy a hatályos Nemzeti Drogellenes Stratégiával. Az ellátás nélkül maradt kliensek egy része átment a 13. kerületi, a Drogprevenciós Alapítvány által működtetett tűcserébe, amit a megnövekedett forgalomra hivatkozva 2015 elején bezáratott a kerületi önkormányzat. 2016. májusában pedig razzia volt az egyik utolsó budapesti, tűcserét végző szervezet, a Baptista Utcafront mobil tűcsereprogramjánál.
Álláspontunk továbbra is az, hogy az ártalomcsökkentés nem helyettesíthető a megelőzéssel. Az érintett szakmai szervezetekkel együtt most abban bízunk, hogy a hamarosan felálló Fővárosi Kábítószerügyi Egyeztető Fórum napirendre veszi az ártalomcsökkentést, azon belül is a tűcsere ügyét. Azt szeretnénk, hogy a maradék tűcsereprogramok zavartalanul, az önkormányzatok támogatásával működhessenek és utcai megkeresőprogramokkal, hatékony kezelésbe juttatással egészüljenek ki. Emellett fontos lenne az ártalomcsökkentő programok lefedettségének növelése, hogy ezek az egész országban elérhetők legyenek az érintettek számára.
Tasnádi Kata