Hátat fordított az Alkotmánybíróság a jogfosztott egészségügyi dolgozóknak
- Az Alkotmánybíróság nem foglalkozik azzal, hogy a kormány jogszerűen vezetett-e be felmondási tilalmat az egészségügyi dolgozók körében – derül ki a múlt héten közzétett döntésükből.
- Mivel a tiltás már véget ért, a testület szerint nincs is ok arra, hogy a kérdést érdemben eldöntsék.
- Szerintünk viszont arra nincs elfogadható indok, hogy az Alkotmánybíróság szőnyeg alá söpörje a kormány veszélyhelyzetben hozott, jogfosztó döntéseit.
A koronavírus-járvány harmadik hullámában a kormány megtiltotta az egészségügyi dolgozóknak, hogy otthagyják az állásukat. A felmondási tilalom mintegy hét hónapig volt érvényben, és sokak életét megkeserítette – ezt azoktól a dolgozóktól tudjuk, akik a jogsegélyszolgálatunkon keresztül keresték a kiutat.
Bár sokan szerették volna, hogy a tilalmat mihamarabb eltöröljék, jogi útra szinte senki sem akarta terelni az ügyét – a legtöbben azért, mert féltek a következményektől, mindenekelőtt attól, hogy későbbi elhelyezkedésüket az egészségügyben megnehezíti, ha nyilvánosan szembefordulnak a kormány akaratával. Végül az ápolóként dolgozó Emese (nevét megváltoztattuk) kész volt a segítségünkkel az Alkotmánybírósághoz fordulni: talán azért is, mert ő nemcsak az állását, hanem a teljes egészségügyi pályát készült feladni.
Márciusi írásunkban már összefoglaltuk azokat a főbb érveket, amelyekkel igyekeztük meggyőzni az Alkotmánybíróságot arról, hogy az egészségügyi dolgozók – köztük Emese – munkahelyükhöz láncolása sérti az emberi méltósághoz való jogot.
Persze mi sem most jöttünk le a falvédőről: ismerve az alkotmánybírósági eljárások időbeli elhúzódását és a testület hozzáállását a kormány döntéseit kritizáló beadványokhoz, számoltunk azzal, hogy nem kapkodják majd el a döntést. Így arra is készültünk, hogy a tilalom még azelőtt megszűnhet, hogy döntés születik. Tudtuk azt is, hogy ez alapot ad arra, hogy az Alkotmánybíróság okafogyottságra hivatkozva elálljon a döntéstől. Ez azért is tűnt nagyon is reális forgatókönyvnek, mert a testület egy másik ügyben – amelynek tárgya szintén egy veszélyhelyzetben bevezetett jogkorlátozás volt – már kijátszotta ezt a kártyát. Éppen ezért leszögeztük az indítványunkban, hogy a testületnek akkor is dolga van az üggyel, ha a tilalom megszűnik. Erre több okot is felsorakoztattunk.
Hangsúlyoztuk, hogy Emese jogsérelme nem válik semmissé attól, hogy a kormány feloldotta a tilalmat:
Felhívtuk az Alkotmánybíróság figyelmét arra is, hogy ha a veszélyhelyzetben bevezetett korlátozásokról nem hajlandó döntést hozni a jogkorlátozás megszűnését követően, akkor saját maga teszi zárójelbe a veszélyhelyzettel összefüggő jogalkotás alkotmányos korlátait. A járványra figyelemmel bevezetett jogszabályok ugyanis ideiglenes jellegűek, jó eséllyel csak néhány hónapig maradnak hatályban.
Arra is rámutattunk, hogy a járvány újabb és újabb hullámai miatt sor kerülhet már megszüntetett korlátozások visszaállítására is. Így nagyon is valóságos lehetőség, hogy a felmondási tilalmat a járvány negyedik hullámában újból elrendeli a kormány. Ha az Alkotmánybíróság kimondja, hogy a felmondási tilalom alapvető jogot sért, a kormány többé nem vezetheti vissza azt. Ilyen döntés hiányában viszont ennek nincs kimondott akadálya.
Érveinket az alkotmánybírák szó nélkül söpörték le az asztalról. Egyetlen eljárási szabályra voltak csak tekintettel: arra, amely szerint a már eltörölt jogszabályi rendelkezések felülvizsgálatára csak akkor van lehetőség, ha az adott rendelkezést konkrét ügyben még alkalmazni kell. Márpedig a felmondást tiltó szabályt már nem kell alkalmazni – fejti ki a testület. Az érdemi döntés alóli kibújás pusztán ezen az alapon még akár védhető is lenne, ha nem létezne számos olyan ügy, amelyben az alkotmánybírák annak ellenére felülvizsgáltak hatálytalan szabályokat, hogy azokat konkrét ügyben már nem kellett alkalmazni. Ilyen ügy pedig bőven akad, ahogyan azt mutatja például ez a döntés, meg ez a döntés és ez a döntés is.
Vissy Beatrix